Feketemosó: Lelkesítés

Feketemosó logó

– Szeretsz írni? – kérdeztem. Bólintott. – Akkor máris van értelme – mondtam. – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

A villanymotor halk, de kitartó búgása nem hagyott aludni. Bosszúsan fészkelődtem az ülésen, ki-kinéztem az ablakon. Az üvegről egy halvány, kísértetszerű arc hunyorgott vissza. Odakint sötét volt, csak az utastájékoztató monitoron láthattam, hol jár épp a vonat. Még vagy tíz állomásnyira lehetett a cél. Hátradőltem, és keresztbe fontam a karom. Elszoktam már ezektől a hajnali utazásoktól. De ahogy annyi éven át szinte minden nap, most is csak így érhettem be nyolcra a gimnáziumba.

A régi középiskolámban hagyományosan októberben rendezik a diáknapot. Ilyenkor nincs tanítás, helyette különböző programokon és szakköri bemutatókon lehet részt venni. Gyakran olyan öregdiákok tartanak előadást, akik valamilyen menő egyetemre járnak, vagy már sikeresen el is helyezkedtek egy jó állásban. Az elmúlt években több volt osztálytársamat felkérték, mégis meglepett, mikor egykori osztályfőnököm, Csaba tanár úr idén nekem is írt, hogy nem szeretnék-e beszélni arról, amit csinálok. Egy pillanatra elgondolkodtam. Néha még én sem tudom, mit csinálok. Azért megírtam, hogy vállalom.

Az ég alján kékes fény jelent meg, a távolban ismerős dombok sziluettje rajzolódott ki. Egyre világosabb lett, negyedóra múlva le is kapcsolták a lámpákat a vagonban. Rég nem látott szántóföldek mellett siklottunk. A talaj fölött vékony ködréteg lebegett, itt-ott vörös hátú őzek lépegettek benne. Nem törődtek a vonattal, megszokták már. Tudtam, hogy nemsokára beérünk a városba, melyben középiskolás éveimet töltöttem. A hátralévő néhány percben ránéztem a Facebookra. Úgy egy hónappal ezelőtt jelentkeztem az egyik irodalmi felület novellapályázatára, és épp a diáknapra ígérték, hogy közzéteszik az eredményeket. Az oldalukon persze nem volt még semmi.

A vasútállomás a város szélén van, a gimnázium pedig majdnem a központban. Az órámra pillantottam. Vennem kellett volna egy párforintos buszjegyet, mégis úgy döntöttem, hogy inkább sétálni fogok. Látni akartam a szűk utcákba bekúszó napfényt, a munkába tartó embereket, érezni a csípős levegőt; valamiért azt hittem, ugyanolyan lesz, mint régen. Hiba volt. Állandóan letértem a szokásos útvonalról, hogy itt is, ott is körülnézzek. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott. Késtem is vagy félórát.

Mire a gimnáziumba értem, már vége volt az igazgatói beszédnek, és kezdődtek a programok. A diákok izgatottan nyüzsögtek a fertőtlenítőszagú folyosókon; tolongva próbálták leolvasni a faliújságokra kifüggesztett beosztásokról, hogy hol lesz az őket érdeklő előadás. Egyetlen ismerős arcot sem láttam; már azok is elballagtak, akik akkor voltak gólyák, amikor én végzős. Megtaláltam viszont a tablónkat. Az első emeleten, a fiú WC-vel szemközt.

Csaba tanár úr előzőleg megírta, hogy az egykori osztálytermünkbe menjek; mire felkaptattam a második emeletre, ő már ott toporgott a nyitott ajtóban.

– Na végre! – tárta szét a karját, mikor meglátott. – Azt hittem, nem is jössz.

Bocsánatkérőn motyogtam valamit, hogy Pestről ez nem olyan könnyű. Csaba tanár úr csak legyintett, aztán az odabent várakozó lányok és fiúk felé biccentett:

– Tizedikesek – mondta. – Most kell eldönteniük, hogy milyen faktra jelentkezzenek. A többség matekra, fizikára meg infóra akar menni, úgyhogy a magyaros munkaközösség üzeni: jó lenne egy kis lelkesítés a humán oldalon is.

A teremben szinte semmi nem változott, ugyanazok a zöld padok és szekrények fogadtak, amelyeket évekkel ezelőtt otthagytam. A falakat talán át se festették azóta, és a komor íróportrék is maradtak. Az egyetlen újdonság a tanári asztal mögött feszítő, hófehér interaktív tábla volt. Csaba tanár úr büszkén mutatta a dizájnos keretbe épített csatlakozókat, hogy azok egyikébe dugjam a pendrájvot. Zavartan vallottam be, hogy nem készítettem prezentációt:

– Nem sok értelme lenne, a bölcsészetről fogok beszélni.

Addig a pillanatig fel sem merült bennem, hogy talán nem lesz ez így jó. Bár nem írtam jegyzeteket, tudtam, mit akarok mondani. Vagy inkább csak azt hittem, hogy tudom. Mert ahogy ott álltam harminc szempár előtt, hirtelen mintha süket vákuumba kerültem volna. Felszívódtak az elmés mondatok, kiestek a poénok. Csak a kérdés maradt: mégis hogy lehet nekivágni a filozófiának? Egy darabig némán gondolkoztam az üres tábla előtt; Csaba tanár úr várakozón meredt rám. És akkor beugrott Szókratész. Csupán azt tudjuk, hogy nem tudunk semmit; kezdésnek egész jó, lehet rá építeni. Beszéltem tehát a görögökről, Platónról és a barlangról, majd Descartes démonjáról, Kant dolgairól, testről és lélekről, szabad akaratról, és arról, hogy mindez talán nem is létezik. Egy kis idő után egészen belelendültem; nem zavart, hogy egyre ráncosodnak a homlokok és tompulnak a tekintetek. Fel-alá járkálva mondtam, ami az eszembe jutott, míg Csaba tanár úr integetni nem kezdett, hogy már csak egy-két perc maradt a kérdésekre.

A diákok laposan pislogtak, a legtöbben lefelé, mintha lett volna az ölükben valami. Senki sem szólalt meg; hirtelenjött lelkesedésem máris múlóban volt. Aztán a hátsó sorban egy hosszúkás arcú, pulóveres srác mégiscsak felemelte a kezét.

– Ti tényleg ilyenekkel foglalkoztok ott az egyetemen? – Halk, rekedt hangja volt, de úgy éreztem, komolyan kérdezte, nem gúnyolódásból.

Nem tudtam mit mondani, csak bólogattam, hogy igen, így van.

– Na és ez mire jó? – kérdezte egy melírozott hajú lány, egyértelműen gúnyosan.

Sokan most először mosolyodtak el, majd Csaba tanár úr jelzésére rögtön szedelőzködni is kezdtek. Én a tanári asztal mögött maradtam, és megnéztem, mi újság a novellapályázattal. Még mindig nem volt semmi. A diákok felszabadultan távoztak; gondoltam: most beszélgethetünk egy kicsit Csaba tanár úrral, hogy kivel mi történt az elmúlt években, meg ilyenek. De ő is ott igyekezett a tizedikesek nyomában, épp csak az ajtóból szólt vissza:

– Ne haragudj, sietnem kell. – Gyorsan kezet nyújtott. – Amúgy jó volt újra látni, köszi, hogy jöttél. Csak legközelebb próbálj összeszedettebb lenni. Már ha lesz legközelebb.

Egyedül voltam a teremben. Megvontam a vállam, végigsétáltam a padsorok közt, és leültem az egykori helyemre. A padló még mindig recsegett, ha megpróbáltam hintázni a székkel. Az ablak alatti focipályáról labdapattogás zaja szűrődött be. A srácok már biztosan készültek a hagyományos diáknapi házibajnokságra. Ültem még egy percig, aztán nem tudom, miért, hirtelen felpattantam, és kisiettem a folyosóra.

Alig néhányan lézengtek ott, a diákok nagyja a termekben szórakozott valami programon. Az egyik ajtó félig nyitva volt, belestem rajta. A robotika szakkör tartott épp bemutatót. Több padot is összetoltak, mert csak így fért el rajtuk az a kötegnyi vezeték, mely színes örvényként ölelte körül a középen álló, csavarozható fémelemekből épült robotkart. Sok volt a néző, így nem láttam mindent, csak azt, hogy a szerkezet szögletes mozdulatokkal kiemelt egy ceruzát egy pohárból. Mindenki tapsolt.

Le akartam szaladni a lépcsőn, ám a fordulóban szembetalálkoztam Vera nénivel, a volt irodalomtanárommal. Ráköszöntem. Ő automatikusan visszaköszönt, de szinte rám se pillantott, ment tovább felefelé. Utána szóltam: nem ismer meg? Visszafordult, és alaposabban megnézett.

– Jaj, hát maga az? – Régi vágású pedagógus volt, már a gimnazistákat se tegezte. – Örülök, hogy látom, Gábor, de hát mondja, miért van itt?

– A diáknapra jöttem, hogy beszéljek egy kicsit a tizedikeseknek a filozófiáról – feleltem zavartan.

Kérdezte, hogy akkor most ezzel foglalkozom-e, mire mondtam: igen, filozófia szakra járok az egyetemen.

– És az írással hogy áll? – Egy másodpercre elbizonytalanodott. – Maga szokott írogatni, ugye?

– Igen, tanárnő, még mindig csinálom.

– Helyes – bólintott. – Bocsásson meg, Gábor, de várnak odafönt.

Mire észbe kaptam, már eltűnt a lépcsőfordulóban; esélyem se volt, hogy szóljak: nem is Gábor a nevem.

Még két órám volt a pesti vonat indulásáig. Megkerestem a büfét, és kértem egy erős kávét. Persze nem volt. A büfésnő széttárta a karját: végtére is ez egy iskola, itt nem árulhatnak ajzószereket. Az emlékeknek adózva végül vettem egy doboz kakaós tejet, majd kisétáltam az udvarra. Találtam egy üres padot a focipálya szélén, háttal a napnak. Gondoltam, nézem kicsit a házibajnokságot. Annak idején én is játszottam. Először hátvéd voltam, aztán csak kapus, később pedig már az se. Most épp azok a tizedikesek kergették a labdát, akiknek félórával korábban előadtam.

– Bocs, szabad ez a hely? – kérdezte hirtelen egy halk, rekedtes hang.

A hosszúkás arcú, pulóveres fiú állt mellettem, és a pad üres felére mutatott. Biccentettem, hogy jöjjön csak nyugodtan. A tizedikesek pont akkor szereztek gólt; a srác összeszorította a száját.

– Te nem focizol? – vontam fel a szemöldököm.

– Minek? – rándított egyet a vállán. – Úgyis csak a kapuba tennének.

Egy darabig némán figyeltük a meccset. A kakaós tej elfogyott. Kilapítottam a dobozt, és próbáltam összehajtogatni. A fiú megszólalt:

– Amúgy tök jók a szövegeid.

Meglepetten fordultam felé:

– Honnan tudod, hogy írok?

– Egy régi suliújságban olvastam tőled egy novellát. Tetszett. Rákerestem a nevedre. – Lesütötte a szemét. – Tudod, én is szeretnék ezzel foglalkozni, csak hát…

– Csak hát?

– Csak hát nem tudom, mi értelme lenne – fejezte be egy kis szünet után. – Mindenki azt mondja, hogy ebből úgysem lehet megélni.

A tizedikes fiúk újabb gólt lőttek, a tizedikes lányok ujjongtak.

– Szeretsz írni? – kérdeztem.

Bólintott.

– Akkor máris van értelme – mondtam.

Szinte észre sem vettem, hogy közben elővettem a telefonom, és megnéztem a Facebookot. A novellapályázat eredménye ott volt az oldalon. Kellett pár másodperc, mire felfogtam: nyertem. Enyém lett az első díj. Publikálási lehetőség a felületen, meg egy kis pénzjutalom.

– És hát figyelj – húzódott halvány mosolyra a szám – lehet, hogy nem ez a világ legjobban fizető szakmája, de néha azért jut valami.

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s