Öt nehéz darab

Tárlat: Orbán Előd – empty places, Viltin Galéria, Budapest

A Király és Vasvári Pál utca sarkán egy mindennap éjjelbe nyúlóan nyitvatartó borbár, a Kadarka üzemel, ahol – aki szeretné – minőségi borok fogyasztásával reprezentálhatja, hogy a felső tízezerhez vagy a felső középosztály törekvő részéhez tartozik. Néhány lépéssel arrébb nyílik az alternatív zenei ízlést kiszolgáló vendéglátó-szórakoztatóhely, a Nappaliként aposztrofált kocsma. A két helyet mintha nemcsak térben, hanem szociológiai tekintetben is összekötné a Viltin Galéria. Különösen ezekben a hetekben, amikor a galéria üveghomlokzata mögött a különböző márványtípusokat egy gyermek örömével és a legújabb anyagkezelési technikákkal megmunkáló Orbán Előd állít ki.

A Marosvásárhelyen született Orbán Előd fizikai munkát értelmiségi köpenybe burkolózva végző képzőművész, magyarul: szobrász. Anyagi és szellemi-konceptuális értelemben is súlyos műveken dolgozik. Az empty places című tárlatán úgy installált öt műtárgy(együttes)t, mintha a kiállítótér a saját elhagyott műterme lenne; illetve: mintha ott hagyta volna nekünk a műtermét. Az utcáról benézve eldönthetetlen, hogy feleslegessé vált használati tárgyak vagy műtárgyak vannak-e odabenn. Innen még az sem világos, hogy a művész létrehozott-e valamiféle értéket vagy csak egy elhagyott, félig kirámolt műterem kulisszáit és – Sztálinnal szólva – a faragás után maradó forgácsokat hagyta ott nekünk. Metaforikus szinten azt kérdezi, hogy a modern világunkban léteznek-e üres helyek. De ez a kérdés implikál egy kézzelfoghatóbb problémát is: ki lehet-e vonni szisztematikusan a művészeket a társadalomból, esetleg akár magából a művészetből is? Zavarba ejtő a tárlat vizualitását meghatározó piros-fehér – közmegegyezés szerint veszélyes vagy tilalmas helyet jelző – kordonszalag gyakori használata. Mintha azt szeretné a tudtunkra adni a szobrász és galériája, hogy „semmiért sem felelünk, ami a szalagok által határolt területeken belül történhet…” Mégis mit akarhatott a művész a kordonszalagokkal elszigetelni és – egyúttal – a figyelem középpontjába állítani? Vagy pontosabban: milyen (értelmezési) szabályok közé beszorítva próbálja megmutatni a tárgyait?

Félévszázaddal ezelőtt, 1971-ben érkezett át a tengerentúlról egy olyan film, amely az „új Hollywood” egyik legkorábbi alkotásaként felvetette a tevékeny értelmiségi, valamint a tényleges súlyokkal küzdő fizikai munkában való létezés összevethetőségének kérdését. A Bob Rafelson rendezésében, Jack Nicholson főszereplésével készült Öt könnyű darab éppen egy olyan művésznek, egy feltehetően gyermekkorától fogva tehetséges zongoristának a kálváriája, aki utálta magát, és önmaga elől menekülve a könnyebb ellenállásnak tűnő fizikai munkát választotta. A családja narratívája szerint a szinte a génjeiben is sikert és tehetséget hordozó művész a kiszolgáltatott munkások világában érezte egyedül otthonosan magát.

Orbán Előd ezen a nyárutón a Viltinben a munkapadját, munkaeszközeit, valamint – a fizikai súllyal bíró valóság és az intellektuális feltételezések okán légiesnek tűnő szellemi világ vegyítésével – öt kiemelt nehéz darabot mutat meg nekünk. Az első egy Olaszországban bányászott, Calacatta Cremo típusú márványdarab füstös árnyalatú, sötét erezetű kvázi-maradványa. A műtárgy textúrája szinte fotórealisztikusan imitálja az OSB-, azaz irányított szálelrendezésű lapokat (Oriented Strand Board).

Orbán Előd: empty presence, 2021,
carrarai márvány, akril, fenyő gerenda, fém állvány, 128,5 × 176 × 60 cm • Fotó: Biró Dávid

A második az eredetileg szilikonból, Orbán keze alatt már Bianco di Carrara típusú márványból készült félálarc, ami rendeltetése szerint a szájat és az orrot fedi el. Anyaghasználata miatt pusztán látszólag tűnik légiesnek.

Orbán Előd: open AIR, 2021,
carrarai márvány, akril, damil, 12 × 11,5 × 8,5 cm • Fotó: Biró Dávid

A harmadik egy tárgyegyüttes: másfélpár kesztyű és az alacsony zajú, márványtömlős kompresszor, aminek segítségével legfeljebb csak az ember után maradt koszt lehet eltávolítani az elhagyott munkapadról.

Orbán Előd: just for you, 2016; after work IV., 2021; floating AIR, 2019,
mindhárom carrarai márvány, illetve kötöződrót, üveg váza; akvarell ceruza; alumínium ravasz, pneumatikus tömlő, tömlőbilincs; méretek: 35 × 25 × 30 cm; 3,5 × 24,5 × 17 cm; 220 × 15 × 2 cm • Fotó: Biró Dávid

A negyedik darab ismét egy félálarc úgynevezett ikerszűrőkkel. Oldalain szimmetrikusan olyan belégzőszelepek helyezkednek el, amelyek márványból készültek és persze ilyetén formában nemhogy nem segítik a légzést, hanem a légzés lehetetlenségének egy új vizuális metaforáját mutatják fel. Új értelmet adnak a munkabiztonsági szakzsargon „veszélyes környezet kizárása” szófordulatának.

Orbán Előd: dead AIR, 2021
carrarai márvány, szilikon maszk, tinta, 15 × 16,5 × 10 cm • Fotó: Biró Dávid

A műteremként egyre kevésbé elképzelhető, az itt is, ott is feltűnő kordonszalagok miatt egyre idegenebbnek ható tér közepén egy, az autószerelő műhelyekből ismerős emelődaru áll. A daru ugyanúgy vérvörös, mint a bejárat melletti első fémállvány, de méreténél fogva a pszeudo-műterem leginkább vöröslő, leginkább feltűnő műtárgya. Ez alatt a daru alatt fekszik az ötödik nehéz darab: egy gyári öltözőszekrény üregalakjára dagadt, többrétre hajtott munkáskabát. Voltaképpen „betontömbként” vár a mozgatójára. Persze az Aquinói Szent Tamás óta vágyott első mozgatót a Viltin Galériában is hiába keresnénk, de az empty places terében érvényesülő szabályok szerint egyébként sem lehet semmilyen egyéb segítséggel felemelni a munkától megizzadt tárgyakat. Márványba faragva a modellt jelentő munkáskabát elvesztette eredeti büdösségét, de az emberszag helyett most már a márvány súlya fejezi ki annak a fizikai munkának a nehézségét, amit ebben a kabátban végeztek.

Orbán Előd: useless load, 2021,
carrarai márvány, akril, acélsodrony, csapszeg, kiakadásgátló, emelő, 158 × 165 × 90 cm • Fotó: Biró Dávid

A márvány mint anyag a súlyokkal terhelt könnyed mozgás oximoronját testesíti meg, azonban a műteremként beállított kiállítótérben a fizikai erőt igénylő, ipari tevékenység bevonásával zajló munkát nem pusztán a koronavírus-járvány miatt kényszerültek először félbe, illetve – a kiállítás koncepciója szerint – inkább magára hagyni a melósok, hanem a fizetésképtelenség miatt. Az empty places hőse a munkás, aki rájött, hogy bármennyit dolgozhat, úgysem lesz képes értéket teremtetni vagy akárcsak előállítani valamit, és aki a kiállításról már azelőtt távozott, hogy megnyitották volna.

Ha követni akarjuk, először húzzuk fel a falra karabinerrel akasztott munkáskesztyűt. A funkcionálisan kizárólag csak félkar megsegítésére alkalmas eredeti munkaruházati darabot mintázó műtárgy egy százas szögön lóg jól látható helyen. Ezután két szökési útvonal kínálja magát: az üvegfalban nyíló bejárat és a kordonszalaggal teljesen beborított raktárajtó. Válasszuk a kettő közül annak tudatában, hogy Albert Camus 20. századi, munkája hiábavalóságát belátó lázadó embere a 21. században már nem csak értelmiségi lehet.

Orbán Előd empty places című tárlata augusztus 4-e és szeptember 11-e között volt látható a budapesti Viltin Galériában. Köszönjük Biró Dávidnak és a művésznek, hogy a műtárgy- és enteriőrfotókat a rendelkezésünkre bocsátották.

Bezsenyi Tamás 1988-ban született Budapesten. Társadalomtörténész, kriminológus, lapunk rendszeres szerzője. Legutóbbi kötete: A szocializmus bűnbarlangjai. Addig bűnözünk, amíg Kádár él (társszerző: Böcskei Balázs, Budapest, Kossuth Kiadó, 2020). 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s