Feketemosó: Allergia

Feketemosó logó

Visszamehettem volna az albérletbe, de a tablettákban bízva úgy gondoltam, teszek még egy kis kitérőt, hogy ne menjen kárba a váratlan szabadidő – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

Úgy három éve kezdődött, azóta rendszeres. Először csak egy kis szemviszketés meg valami kaparás a torkomban, de aztán jön a tüsszögés, a fejemet pedig elönti a könny és a takony. Fogalmam sincs, mi okozza; voltam egy szurkálós teszten, de ott sem tudták megmondani. Csak annyi biztos, hogy a nyár végén érkezik, és több hétig kitart.

Az első évben még együtt laktunk Esztivel. Nála szintén jelentkeztek a tünetek, igaz, nem olyan durván. Arra tippeltünk, hogy a városi parkokban virágozhat valami, úgyhogy bezártuk az ablakokat, és naponta kiporszívóztuk a szőnyegeket. Eszti sosem hitt a gyógyszerekben, de a kamillateában annál inkább. Kannaszámra ittuk azt a förtelmet, bár nem sok haszna volt. A következő ősszel Eszti elköltözött, én meg vettem egy doboz tablettát. Ez segített egy kicsit, de csak pár óráig, ráadásul eléggé álmosított. Így nem akartam és nem is tudtam emberekkel találkozni. Tavaly már beletörődtem, hogy a szeptember eleje kiesik; otthon maradtam, amíg teljesen elmúlt a dolog. Idén azonban ezt nem tehettem meg.

Lett egy állásom. Nem komoly, csak heti néhány óra a kávézóban. De akkor is. Ezen a hétfőn délelőttre voltam beosztva, és hiába éreztem úgy, mintha vattával tömték volna ki az arcüregemet, meggyőztem magam, hogy szükség van rám. Induláskor bevettem két szem gyógyszert, ami viszonylag helyrehozott. Mire a kávézóba értem, már egész rendesen kaptam levegőt.

Sok volt a vendég, szinte minden asztalt elfoglaltak. A pultban csak Joci, a szakállas üzletvezető dolgozott; kapkodva próbált egyszerre több rendelést elkészíteni. Épp a kávégépen ügyködött, amikor ráköszöntem. Háttal állt nekem, de így is láttam, ahogy fellélegzett. Azt mondta: remek, kapjam fel a kötényt, és készítsek gyorsan egy mindenmentes cappuccinót. Aztán megfordult:

– Azt a rohadt!

– Mi van? – kérdeztem.

Nem szólt semmit, csak letette a csészéket, és odavezetett a raktárajtóra szerelt tükörhöz.

– Hű! – hökkentem meg én is.

Bár alig éreztem valamit, a szemem olyan véreres volt, mintha egy Zs-kategóriás zombifilmből jöttem volna. Joci javasolta: vegyek ki pár nap szabit. Mondtam, hogy már mindet felhasználtam augusztusban, és amúgysem lenne szép, ha magára hagynám ennyi vendéggel.

– Zitát bármikor behívhatom – intett le.

A lány nevét hallva összeszorítottam a fogam. Az esztergomi hétvége óta nemigen találkoztam vele. Ha felhívtam, hangpostára kapcsolt, ha írtam neki, maximum két-három szóban válaszolt, hogy nem ér rá. Kezdett gyanús lenni, hogy sosem kerültünk egy műszakba a kávézóban. Amikor erre rákérdeztem, Joci csak hümmögött, és azt hajtogatta, hogy akkor menjek fizetés nélkülire.

– Azért annyira nem gáz – mondtam. – Jól vagyok.

Joci a vendégek felé biccentett:

– Mégis, szerintem jobb, ha nem látnak.

Nem tudtam, mi legyen. Visszamehettem volna az albérletbe, de a tablettákban bízva úgy gondoltam, teszek még egy kis kitérőt, hogy ne menjen kárba a váratlan szabadidő. A közeli megállóba épp akkor siklott be a villamos. Elértem, és még egy szabad ülést is találtam. A szemközti helyről egy kopasz, ráncos ember méregetett hunyorogva. Elővettem a mobilom. Láttam, hogy Zita online van, és puszta megszokásból ráírtam. Egy ideig a képernyőn hagytam a Messengert, hátha válaszol a lány. De semmi. Viszketett a torkom, és az orrom is folyni kezdett. Zsebkendő után kutattam a táskámban. A kopasz ember zavartan körbepillantott, aztán átült a kocsi másik oldalába.

A nagykönyvtár előcsarnokába lépve döbbentem rá, hogy kábé egy éve voltam ott utoljára. Az olvasójegyem rég lejárt, és a kasszához kifüggesztett tábla szerint csak készpénzes fizetéssel lehetett volna megújítani. Nyilván még apró sem volt nálam. Némán szitkozódtam, hogy a huszonegyedik században milyen hely az, ahol nincs kártyaterminál. Közben viszont feltűnt, hogy az egyik beléptetőkapu nyitva maradt. A biztonsági őr a telefonján molyolt. Nem töprengtem sokat, egy alkalmas pillanatban szépen átsurrantam.

Úgysem akartam kölcsönözni, csak ihletért jöttem. Gondoltam: kezdődik a szemeszter, ideje kitalálnom, hogy miről fog szólni a diplomamunkám. Felkaptattam a harmadik emeltre, a bölcsészeti gyűjteményhez. Némi keresgélés után leemeltem néhány érdekesebbnek tűnő kötetet a polcokról. Eléggé kifárasztott a lépcsőzés, ezért kerestem egy kényelmes fotelt az olvasóteremben.

Ránéztem a Facebookra, hogy látta-e Zita az üzenetemet. A szövegbuborék sarkában virító mini profilkép alapján igen, látta. Csak épp nem válaszolt. Már éppen kinyomtam volna a mobilt, amikor felvillant egy értesítés, hogy e-mail érkezett a szerkesztőségtől. Izgatottan nyitottam meg; a legutóbbi írásomról szólt, amelyben, úgy érzem, végre megtaláltam a hangot, amit régóta kerestem. Röviden tudatták: nem tartanak rá igényt. Csak egy éles tüsszentés szakadt ki belőlem. A középkorú nő, aki az egyik közeli fotelben ült, összehúzott szemmel nézett rám.

Ingerülten vettem kézbe a legnagyobb könyvet, hogy elbújjak mögötte. Régi társadalomfilozófiai kötet volt; amint kinyitottam, fakó porfelhő csapott az arcomba. Az orrom rögtön bedugult, és újra tüsszentettem, ezúttal többször is. A nő tekintete egyre szúrósabbá vált. Próbáltam olvasni, de három igen gyorsan elhasznált zsebkendő után inkább bevettem még egy szem gyógyszert. A torkom enyhén megdagadt, és annyi nyál lepte el, hogy köhögnöm kellett. A nő felhúzott egy maszkot. Magam elé emeltem a könyvet; hosszú, többszörösen összetett mondatok ömlengtek az egyén és a közösség viszonyáról. Olyan pontok kezdtek viszketni a fejemben, amelyekről addig nem is tudtam, hogy érzékelhetők. A kötet nehezebbnek tűnt, mint korábban, úgyhogy inkább az ölembe fektettem. Még láttam, hogy a nő fertőtlenítőt kent a kezére és sietve odébbállt. Aztán jött a könnyezés. A szavak és a sorok összefolytak. Hiába igyekeztem, végül feladtam, és hátravetett fejjel, csukott szemmel vártam, hogy hasson már az a tabletta.

– Elnézést, fiatalember. – Valaki megérintette a vállam. – Hall engem?

Kinyitottam a szemem. Egy termetes, fekete öltönyös ember állt előttem, a nyakában fényképes azonosítókártya lógott.

– Legyen szíves velem jönni – mondta nyugodt hangon.

Zavartan pislogtam rá, és megkérdeztem: ugyan hová és miért? Erre ő megint a vállamra tette a kezét, és ott is hagyta. Fehér pamutkesztyűt viselt.

– Feltűnés nélkül, ha kérhetem – mormogta.

Átkísért az olvasótermen. A fotelekben és a hosszú dolgozóasztaloknál ülők még csak fel sem pillantottak, ahogy elhaladtunk mellettük. Kiérve a bölcsész részlegből, egészen a folyosó végéig mentünk, ahol épp félrecsúszott a személyzeti lift ajtaja. Az öltönyös ember intett, hogy szálljak be. Hátralestem a vállam fölött, de rajtunk kívül nem volt ott senki.

A lift hosszan ereszkedett lefelé, hogy aztán egy másik folyosón tegyen ki bennünket. Ez szűkösebb és sötétebb volt az előzőnél; ablakot sehol nem láttam, az álmennyezetbe épített lámpáknak pedig csak a fele égett. Menet közben ügyelni kellett, mert a fal mentén könyvekkel megpakolt zsúrkocsiszerűségek sorakoztak. A levegő állott volt és poros. Hiába kezdtem jobban lenni, ismét tüsszentettem. Kísérőm rosszallóan ingatta a fejét.

Befordultunk egy oldalajtón, amely mögött keskeny lépcsősor vezetett még lejjebb. Ide sem tettek sok lámpát, de nem is kellett. Mindent fehér csempe borított, a falak halványan visszaverték a fényt. Még bedugult orral is megéreztem azt a jellegzetes, klóros szagot. Odalent csupán egyetlen helyiség volt, melyet egy rozsdamentes acélpult szelt ketté. A pult fölé szerkesztett, plafonig érő plexilap nyilván utólag került oda. Az építmény túlsó oldalán három alak gubbasztott. Egy férfi és két nő, mind szemüveges. A lencséken kék fény tükröződött, egy képernyőt bámultak meredten. Nem is vettek észre, csak mikor a kísérőm illedelmesen köhintett egyet.

– Á – mondta a középen ülő férfi. – Rendben van, köszönjük.

Egy ideig újból a képernyőt figyelték; néha súgtak egymásnak valamit. Nekem közben muszáj volt elővennem egy zsebkendőt. A tasak zörgésére lassan felemelték a fejüket.

– Hogy hívják magát, fiatalember? – kérdezte a férfi.

Megmondtam. Az egyik nő pötyögött valamit a klaviatúrán. Összenéztek.

– Nincs ilyen nevű olvasónk – jelentette ki a férfi.

A viszkető gombóc a torkomban mintha megnőtt volna. Bevallottam, hogy az olvasójegyem már vagy egy éve lejárt. Kifújtam az orrom, aztán megkérdeztem: ezért vagyok-e most itt?

A férfi nemet intett:

– Panasz érkezett magára, hogy gyanúsan viselkedik.

– Ezt nem értem – mondtam, és tüsszentettem egyet. – Elnézést.

– Nos, ugyebár – tárta szét erre a férfi jelentőségteljesen a karját.

– Ja, hogy ez? – húztam elő egy újabb zsebkendőt a tasakból. – Ez nem az, amire gondolnak.

– Hanem?

Mielőtt válaszolhattam volna, az acélpult mellett hirtelen felbukkant egy másik tagbaszakadt öltönyös. Rajta is kesztyű volt. A hóna alatt néhány könyvet tartott.

– Köszönöm – biccentett neki a szemüveges férfi, majd ismét felém fordult. – Kérem, igazolja, hogy ezek azok a példányok, amelyeket levett az olvasóterem polcairól.

A szemem égett, megdörzsöltem. Nem jött ki hang a számon. Az engem kísérő embernek kellett bólintania, hogy igen, ezek voltak nálam odafent. A másik öltönyös egy légmentesen zárható műanyagdobozba helyezte a könyveket, a fedélre egy háromszög alakú, sárga matricát ragasztott.

– Ez csak elővigyázatosság – mondta nekem a pult mögött ülő férfi. – És szeretnénk, ha maga is együttműködne.

Meg akartam kérdezni, hogy ugyan miben, ám ekkor mindkét vállamat megragadta egy-egy kéz. Hátranéztem. Az öltönyös pasas eltűnt; két vékony, magas alak állt ott. Tetőtől talpig hófehér műanyagruhában.

– De hát ez nem az, aminek hiszik – bizonygattam.

– Persze, persze – bólintott a szemüveges férfi a plexilemez mögül. – De fő az óvatosság. A valódi olvasóink érdekében, tudja.

A fehérruhások határozottan húzni kezdtek. Hiába próbáltam ellenállni, sikerült kivonszolniuk az egyre gyengébben derengő lépcsőházba. A szemem megint könnybe lábadt, az alakok elmosódtak. Dulakodtunk, aztán akkorát tüsszentettem, hogy beleremegett minden.

– Szia! – köszönt rám egy ismerős hang. – Hát te itt?

Az olvasóteremben voltam, a fotelben ültem, ölemben a nyitott könyvvel. És ott állt fölöttem Eszti. Azzal a rég nem látott, barna tekintetével.

– Jól vagy? – kérdezte.

Válaszra nyitottam a számat, de kiderült, hogy csak költői kérdés volt.

– Persze, hogy nem vagy jól – rázta meg a fejét. – Nem is értem, mire gondoltál: így kijönni a lakásból? Na gyere!

Alig hagyott egy másodpercet, hogy felvegyem a táskám. Kézen fogott, és lecibált az előcsarnokba a büféhez. Aztán mindkettőnknek rendelt egy nagy csésze kamillateát.

Kerestünk egy üres asztalt; néhány percig szótlanul kortyolgattunk. A tünetek múlófélben voltak. Eszti biztos volt benne, hogy a tea miatt, én meg a gyógyszerre tippeltem inkább. Nehezen indult be a beszélgetés. Volt pár pillanat, amikor úgy éreztem, mintha csak hétköznapi ismerősök volnánk. Később persze, ahogy elkoptak az általános témák, szóba kerültek a személyesebb dolgok is. Kiderült, hogy Eszti még mindig jól megvan a Petivel, és érdekelődött: nekem is lett-e már valakim? Furcsa volt, hogy olyan könnyedén kérdezte.

– Hát – motyogtam orrhangon –, azt hiszem.

– Szuper! – mosolygott rám.

– Nem olyan biztos.

Eszti felhúzta a szemöldökét, de hallgattam. Felrémlett az az augusztusi hétvége. Hogy Zita mennyire jólérezte magát egy régi évfolyamtársammal, akivel véletlenül futottunk össze. Hogy a két nap alatt egyszer sem voltunk kettesben. Hogy Zita alig szólt hozzám, mióta visszajöttünk. Mintha már nem is kellenék. Sőt.

– Jobban vagy? – törte meg Eszti a csendet.

– Aha – kortyoltam a teából. – És te hogy bírod?

Megvonta a vállát:

– Képzeld, az elmúlt két évben semmi bajom nem volt.

Eddig fel sem tűnt, milyen keserű a tea.

– Akkor az albérlet körül lehet valami – mondtam.

Eszti várt egy kicsit, de végül kibökte:

– Vagy talán csak veled.

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s