Könyvheti netnapló (4.)

2021-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 92. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról Smid Róbert írását közöljük.

This image has an empty alt attribute; its file name is konyvheti-2021.jpg

A könyvhét idei aláfestő zenéje lehetne az I’m Coming Out Diana Rosstól. Mindenki kint van, mindenki a legjobb arcát mutatja, mindenki örül a másiknak; ölelkezések és puszik, ameddig a szem ellát, mert végre lehet ilyeneket.

Az első dolog, amit meg kell vallanom, hogy nekem ez volt az első ilyen poszt-lockdown irodalmi tömegeseményem (ezzel vélhetőleg nem vagyok egyedül),  és bár sok irodalmárral együtt konferenciáztunk, workshopoztunk, szimpóziumoztunk, kötetbemutatóztunk az online térben, látni a háromdimenziós testeket filterek és művi hátterek nélkül, hallani a másik beszédét szakadozottság és lag nélkül, azért mégiscsak arról győz meg, hogy amire azt mondták, ez az „új normális”, nem a mi együttlétünk természetes állapota. A másik vallomásom, hogy mindig megmosolyogtam a vászontáskás embereket, akik a gondosan bekészített, személyes dedikációval ellátott könyveket hurcolják magukkal a Vörösmarty téren, tudván, hogy itt hosszú idő után, de biztosan találkozni fognak azzal, akinek a küldeményt szánják. Idén én is ezek közé a könyvfutárok közé tartoztam.

Halmi Tibor dedikál a FISz standjánál. Fotó: Nyerges Gábor Ádám

Tizenegykor kezdek a Holnapnál, ahol Nyerges Gábor Ádám és Fráter Zoltán dedikálják a Tersánszky-köteteiket; előkerül a bor és a rajongók is, pillanatok alatt piknikhangulat lengi be az asztalt. Aztán letelepedik mellénk Tóth Laci, nem sokkal később pedig befut Lőrincz Csongor is, nekem pedig az jár a fejemben, hogy mennyi különböző diskurzus sűrűsödik itt össze: az irodalomtörténészé, a fiatal íróé, a szlovmagyar irodalom egyik doyenjéé, a berlini hungarológus professzoré – különleges hely a könyvhét már csak azért is, mert egybefogja, egységbe szervezi ezeket az irodalom szeretete és szolgálata. És jó örülni annak, hogy összerendeződik Laci új kötete, amely nevelődési és olvasónapló, ahogy annak is, hogy Csongornak megszületett a kisfia.

A nagy örömködésben aztán eltelik az idő, így kénytelen vagyok tempósan átbaktatni a Kalligramhoz, de ez a rohanás más, mint a hétköznapi, ilyenkor azért nyargalsz a bódék között, hogy egy kicsit ebben a töménységben tudj lazítani. Még elcsípem Terék Anna dedikálásának a végét – éppen háttal van, így is megismerem, pedig az elmúlt másfél évben csak szemből láttam a monitoron. A mellette álldogáló Korpa Tamást viszont már nem, és rögtön ki is derül, hogy a hátak azonosításában vannak nálam sokkal szakavatottabbak: Kukorelly Endre kocogtatja meg a vállam, jó kezet fogni vele, személyesen 2019 FISz-karácsonyán találkoztunk utoljára. Belegondolok abba, hogy a betűk köztársaságában valahogy úgy néz ki a visszacsatolás, az intézményrendszer hurkolása, hogy akikről írtál, azok utána neked írnak, hogy köszönik az észrevételeket. Ez azonban nem fedi le a kommunikációs mezőnk teljességét. Emellé kellenek azok az események, amikor megalkotunk magunknak egy saját és közös teret, ahol csak írók és olvasók vannak – a kettő pedig gyakorlatilag ugyanaz –, és ehhez képest minden más, a szerkesztő és a kritikus, a terjesztő és a kiadó, csak járulékos. Ez annak az eseménye, hogy az Ortból képesek vagyunk Platzot létre hívni, egy szó szerinti irodalmi teret, amely bár mindig ott van a mindennapjainkban, de erre a néhány órára csak ebben élhetünk. A saját dedikálásomon aztán ennek a mezőnek a szürreális sarkaiba is betévedek: a mindig vidám Ágoston Enikőtől megtudom, hogy amikor a Virtuózoknak dolgozott, az egyik zongorista azzal akarta felszedni, hogy ismeri a munkáimat – hát, ezt, hogy pick up line lettem, nem tudom, lehet-e független hivatkozásként rögzíteni az MTMT-ben.

Terék Anna dedikál.

Miután megkaptam én is a tizenöt percnyi hírnevet, végre kezdődhet a korzózás a standok között, külön figyelmet fordítva azon könyvek beszerzésére, amelyeknek csak a digitális változatát kaptam meg az elmúlt időszakban. Székely Örs Ostinatója azért másként mutat materiális formában, mint PDF-ben, így valóban hatást gyakorolnak rám a színes csempék és mozaikok, amelyek tagolják és keretezik a verseket. Aztán arra csodálkozom rá, hogy maga a szerző is ott van néhány lépésnyire tőlem a maga anyagiságában, kapok is az alkalmon, hogy az általam nagyon várt Makáry Sebi-debütálás, a Delta mellett az Ostinatót is dedikáltathatom. Bár a FISz standja most az OTP Bank előtt, nem pedig azzal szemben van, nem érzem kevésbé otthonosnak, mint eddig, de ez nyilván a társaságnak is köszönhető: lehet személyesen gratulálni Konkoly Daninak a néhány nappal korábbi sikeres doktori védéséhez, Pataki Viktort faggatni arról, milyen volt a napközis FISz-tábort, Korpa Tomival egyeztetni, hogy milyen programok lesznek majd tavasszal, kiknek szenteljük a szimpóziumokat. A bezártság és programnélküliség által szegélyezett hónapok után, most érzem először a pezsgést, és villan fel előttem a jövő lehetőségként az intellektuális együttlétekre. Miközben Halmi Tibor és Juhász Márió váltja Sebit, Örsöt és Lukács Flórát a dedikálós asztalnál, befut Simon Márton is, aki a vajdasági FISz-táborról beszámolva általam eddig ismeretlen hiányosságát osztja meg velünk: nem lenne jó szektavezető. Viktorral, Danival, Tomival pedig úgy állunk ott a pultban, mintha a ’90-es éveket visszaidéző fiúbanda készülne az albumborítójának elkészítéséhez – Katona Ágota lő is rólunk néhány fotót. Azzal azonban tisztában vagyunk, hogy debütálásunk még korai lenne, hiszen Urbán Bálint nélkül egy ilyen formációt nehezen lehetne sikerre vinni.

Az a bizonyos „albumborító”. Fotó: Katona Ágota

Lassan közeledik a délután öt óra, Tomi pedig megkér minket, hogy kísérjük át a Kalligramhoz; Viktorral testőralakzatba rendeződve ballagunk: aki egy ilyen jó kötetet tett le az asztalra, annak kijár a VIP treatment. Amíg Tomi gondosan kikészíti a magával hozott pálinkát és a kötetben is szereplő köveket, amelyekkel kínálja a rá várakozókat, én még gyorsan teszek egy utolsó beszerző kört a Kalligram standjánál: Gergely Ágnes, Lövétei Lázár Laci, Papp-Zakor Ilka és Solymosi Bálint új köteteit veszem magamhoz. Emellett két fontos megjelenést recipéldányként megkapok; Géczi János összegyűjtött verseit és Bódi Peti új regényét, a Hype-ot. Visszatérek a dedikációs asztalhoz, ahol bár olyan nagyágyúval került párba az A lombhullásról egy júliusi tölggyel szerzője, mint Perintfalvi Rita, azért előtte is tiszteletre méltó sor kígyózik. Sőt, még a szerkesztő, Tóth-Czifra Júlia is befut, akivel egész nyáron sikerült valahogy elkerülni egymást – egészen eddig. „Te, nincs olyan érzésed, mintha egy évtizede nem lett volna Könyvhét?” Dehogynem, ma chérie, dehogynem, nézd csak meg, milyen érzelmesre sikerült ez a netnapló.

Korpa Tamás és Perintfalvi Rita dedikálása.

A következő programpont, és számomra a Könyvhét záróeseménye a Kis Présházban rendezett kötetbemutatók. Horváth Márk Az antropocén című könyvét én mutathatom be, nem győzöm laudálni, mert lelkiismeretes, informatív munka, amely szépen körüljárja a fogalom alakulását úgy a humán tudományok, mint a természettudományok területén, gyakran ütköztetve is őket. Megint csak azt érzem, hogy ez kell: hogy nemcsak a szöveg és én vagyunk, hanem hogy a szerző véleményét is megkérdezhetem olyan dolgokról, amelyek nincsenek a könyvben, például mennyiben más a mi melankóliánk, mint a romantikusoké, vagy szerinte a nyelv, képi stb. fordulatok után most beszélhetünk-e a kultúratudományok geológiai fordulatáról? És hogy mindehhez még egy olyan közönség is van, akiket tetőtől talpig lehet látni, a beszélgetést követően pedig egymás mellett állva sörözni, hát… mintha tényleg száz év magányt éltünk volna itt át az elmúlt időszakban. Utánunk egy igazán különleges kerekasztal következik, ahol a Versum ugyanúgy képviselteti magát, mint a WWF. A Prae A ránk bízott kert világirodalmi antológiáját mutatják be (Kiss A. Kriszta szellemes félreolvasása szerint A ránk borított kert virágirodalmi antológiát), és ismét érzem azt a diszkurzív besűrűsödést, amit már a nap elején: amikor a környezetvédő az emberi felelősségről beszél, és arra válaszként érkezik Bordás Máté poszthumán perspektívája, hogy aztán Sipos Tamás igyekezzék az irodalom területén közös nevezőre hozni a két nézőpontot, akkor úgy érzed, hogy itt tényleg történik valami. A beszélgetés végén letelepedek Szabados Attila és Horváth Florencia mellé, elámulva azon, hogy ilyen fiatalon mennyi és milyen rangos periodika hozta már a verseiket. Aztán átszólunk Nagy Hildának, hogy tartsa meg asztalunknál szó szerint vett székfoglalóját a metamodernről, de ha kedve tartja, egy társszerzős előadás keretében Terék Annával a mezomodernről is beszélhetnek. Közben az üres poharakat elviszik előlünk, és már jönnek is a telik, én pedig nem tudok nem arra gondolni, hogy a bemutatók előtt Péczely Dórával arra jutottunk: aki nem gyöngyösi, annak milyen nehéz elmondani, hogy Gyöngyös milyen. Mert hogy amikor hazaérek, neki kell állnom ennek a netnaplónak, és félek, hogy ezt az „egy évtized utáni” könyvhetet is ugyanilyen nehéz lesz megírni.

Horváth Márk könyvét Smid Róbert mutatja be.

Smid Róbert (1986, Gyöngyös) irodalom- és kultúratudós, kritikus. Könyvei: Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei (monográfia, 2019), A grammatika érzéketlensége (kritikakötet, 2020).

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s