Fekete férfiak rózsaszín könyvjelzők előtt, avagy egy könyvheti péntek – Könyvheti netnapló 2021 (2.)

2021-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 92. Ünnepi Könyvhét második napjáról Veréb Árnika írását közöljük.

Megvallom: nekem kedvezett az elmúlt év(ek) szörnyideje, mivel olyan szobatudóssá válhattam, aki csak a kutyáival lép ki az ajtón, és annak örül leginkább, ha nem találkozik senki emberfiával – kutyafiával se. Ennek ellenére gyanútlanul vágtam neki a Könyvhétnek, hiszen azelőtt ilyen eseményeken gyakran részt vettem, a Vörösmarty tér mint hely, állandó volt, csak az változott, hogy a standok karácsonyi illatokkal vagy friss könyvpárával telnek meg. De új, szobatudósi énem összerettent a rengeteg embertől (igen, könyveket rengeteg ember nézeget péntek délelőtt, én is meglepődtem), és túrához szokott lábam átfázott a múzeumi körtúrához hasonló totyorászó léptektől. És mégis, kitörni a csigaházból és sok-sok emberrel együtt hullámzani a kirakott borítók fölött, egyszerre nyúlni ugyanazért a kiadványért: ezért érdemes elindulni otthonról.

Azt terveztem, hogy ennek a naplónak is egy Abigél-hajfonatú iskoláslány fegyelmezettségével állok neki, ott leszek már a legelső programon és maradok a legutolsóig, hogy kellő tablóképet festhessek mindazokról, akik megszólaltak. Ezzel az ideával több probléma is akadt, egyrészt leszakadt egy felsővezeték, amire régivágású vonatozóként igazán számíthattam volna, másrészt csak koradélután döbbentem rá, hogy két színpad van, nem csak egy.

Úgyhogy végül úgy viselkedtem, ahogy a karácsonyi vásárokban is mindenki. Az első standnál, ami jól tervezetten a FISZ volt, rögvest elköltöttem az összes készpénzem Székely Örs: ostinatiójára (amit két okból akartam, mert a borítóján egy fehér bika látható, és akkor ő csak Dionüszosz lehet, és mert Kassák: Tisztaság könyve jut róla eszembe; ez a fúzió csak kiváló lehet), illetve Serestély Zalán szerencsétlen című (közös hűlés), ámde kiváló verseskötetére (a majdnem szó szerinti idézet André Feritől származik, aki jó reklámszakemberként szerintem minden idei irodalmi táborban elmondta ezt, üzeni továbbá, hogy az első és az utolsó előtti verset kell elolvasni először, aztán az egész kötetet). Ezután már nem vásároltam minden standnál, a prae-nél hosszan időztem, mert fantasztikus a tanulmányfelhozataluk, és leemeltem egy ismeretlen kis kiadó ötszázas polcáról egy kötetet, mert nagy betűkkel rá volt írva: IZLAND, és az ilyesmi azonnal elrabolja a szívemet.

Szerintem bájosak lehettünk édesanyámmal, aki társam volt az egész napos nézelődés, susogás, könyvszagolgatás alatt, ugyanis én majdnem minden alkalommal, amikor találtam egy izgalmas kötetet, magamhoz intettem őt és a zsizsegő hangzavarban felolvasgattam neki néhány első mondatot, de olyan hangon, mintha legalábbis gyónnék egy firenzei kápolnában.

Miután végigslattyogtunk minden standot és megállapítottuk, hogy enyje, de sok kiadó van, hát hogy lehet ez, leültünk az egyik színpadhoz (ahhoz, amelyikről mit sem sejtettem korábban) és olyan lengyel gyermek színpadi előadást hallgattunk Kovács Patrícia előadásában, hogy kedvem szottyant Lengyelországban gyereket nevelni. Ezután Gyarmathy Éva bemutatójára maradtunk édesanyám kedvéért, mert én általában elszaladok az olyan című könyvektől, mint Tehetségfejlesztés, de kiderült, hogy én vagyok az otromba és ez a téma nem arról szól, hogyan küldjük versenyistállóba unokahúgainkat, hanem hogy hogyan azonosítsuk a tehetséget (amely gyakran diszlexiáról szóló papírok mögé bújik), és hogyan teremtsünk neki olyan életteret, amiben a tehetsége önmagát fejlesztheti. Lettem volna Éva keze alatt furi gyerek, és majdnem meg is vettem a könyvét, ha nem éheztem volna meg nagyon.

A délután megint könyvlapozgatással, angol nyelvű standnál a To Kill a Mockingbird érdeméről való fecsegéssel, a Magvető pultja elől való meneküléssel (mert felvásárolnék mindent, és náluk lehet bankkártyával fizetni, ezért még többé-kevésbé sikerülne is), majd a színpad előtti megfáradt ücsörgéssel telt. A félórás etapok igazán kényelmesek, mert ennyi időre még akkor is elkötelezem magam, ha nem is érdekel a téma. Így tudtam meg Szikora Józseftől, hogy Nagy Józsi és Mikkamakka majdnem mindent tudtak, és ezért tulajdonképpen ő is majdnem mindent tud, hogy a New York Times Bestseller listájára felkerülni nem feltétlenül minőségi kérdés, illetve, hogy az elegáns feketébe öltözött férfiak nem számoltak azzal, mi lesz velük, ha egy rózsaszín, repülő könyvjelzős óriásplakát elé ültetik őket az élet szürke jelenségeinek komoly disputájára.

Van az úgy, hogy nagyon szeretne az ember egy gipsy swing koncertre maradni, és nem bír, mert Abigél-fonatos kislányként már kora reggel elindult távoli otthonából, és emiatt három napig sajnálkozni fog. De lehet, hogy ez már egy felnőttség-nyomat a homlokomon, hogy annyira vágyom egy forró teára és a Vaskapura néző teraszomra, hogy hajlandó vagyok lemondani a koncertről. Így este, a csituló fényekben sokáig ölelgettem magamhoz új, nehéz papírszagú, kedves könyveimet, hogy aztán csinos rendben elhelyezzem őket zöld könyvespolcomon, és örüljek nekik meg a Könyvhétnek minden reggel, amikor végiglegeltetem rajtuk álmos szemeim.