Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron – Könyvheti netnapló (3.)

2021-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 92. Ünnepi Könyvhét harmadik napjáról Taródi Luca írását közöljük.

Az idei Könyvhét szombati napjának hatalmas forgatagát megpillantva két dolog fogalmazódott meg bennem – azonkívül, hogy mínusz tíz fokhoz öltöztem, és cserébe plusz harminc volt. Egyrészt a bezárkózások után kicsit szokatlan volt ekkora tömegbe menni. Utoljára a francia–magyar meccsen voltam ekkora, már-már önműködő tömegben azzal a különbséggel, hogy itt nem dobtak fejen az első tíz percben egy korsó sörrel. Sőt. Az emberek elmélyült arccal próbáltak kifinomultan, egymás pólójába csippentve közelebb furakodni a könyves standokhoz, sűrűn kérve elnézéseket, és ha valaki véletlenül tényleg elnézett valamerre, elegánsan becsusszantak a helyére – ha egyszer pankrációt rendeznének egy könyvtárban, valószínűleg hasonlóan nézne ki. Másrészt jól esik ekkora tömeget látni egy könyves rendezvényen, és arra gondolni, hogy talán mégsem érett meg a világ a pusztulásra, vagy vette át teljesen a nyomtatott sajtó felett a hatalmat a digitalizáció, és az emberek még mindig ugyanolyan gyermeki kíváncsisággal állnak be dedikáltatni a napernyők alatt körben ülő, vegyes korú írók és költőkhöz.

Odafele menet egy konkrét előadást néztem ki magamnak, a Scolar LIVE Szüret egyik könyvbemutatóját, amelyben Ferencz Mónika, Érsek-Obádovics Mercédesz és Nagy Hajnal Csilla beszélgetett Csepelyi Adriennel. Nos, az eseményt még nem is késtem volna le (teljesen), ha előbb megtalálom a színpadot, de nem így történt, úgyhogy mérgemben végül megnéztem egy másik felolvasást, egy másik színpadnál, ahol viszont semelyik szerzőt nem ismertem, de ezt leszámítva egész jó volt, ráadásul sikerült árnyékos helyet találnom magamnak egy fa alatt.

Miután ennek vége lett, beszereztem első zsákmányállatomat, Veréb Árnika: régiek című verseskötetét, ami egyébként a Friss hajtás sorozat első darabja, és amit már vagy egy éve meg akarok venni, de a rendelés olyan snassznak tűnt, most meg itt volt előttem a Szépirodalmi Figyelő standjánál. Habár voltam már párszor ilyen eseményen, de még így is meglepett, a könyveket és a kiadókat figyelve egymás mellett, hogy mennyire sokszínű az egész könyvpiac, és milyen jól megfér egymás mellett egy kortárs és egy évszázadokkal ezelőtt megírt mű. Egy kifejezetten stílusos borítóba rakott Heidegger és Kirkegaard is milyen jól tud mutatni a többi könyv között, nem kárpitszagú sötét szobák jutnak eszünkbe róluk így, a napvilágra kitéve, hanem valami ígéretes, bűnös szenvedélyféle – hiszen a széleskörű olvasóközönség által perifériára szorult könyvek ugyanúgy válhatnak éppen ez okból kifolyólag „trendivé”, mint kegyvesztetté, és ez talán nemcsak az irodalomra vonatkozik.

Idő közben megérkezett kedves könyvkedvelő barátnőm is, akivel ismét belevetettük magunkat a tömegbe. Különböző könyveket ajánlottunk egymásnak, szerzőket, amiket csak az egyikünk olvasott. Kiválasztottunk olyan könyveket, amiket majd beleírhatok ebbe a naplóba, mint például egy köszvényről szóló egészségügyi könyvet, vagy egy ezoterikus, hangtálas alkotást. Ezenkívül össze-vissza ráncigáltam őt a standok között, és amikor megláttam egy ismerős könyvkiadót, mint egy megvadult őzgida irányt váltottam, és felkiáltottam, hogy: „Ah, oda!” Ezt leszámítva szerintem neki is jó élmény volt, már ha ezt le lehet számítani. Ami a könyveket illeti, engem legfőképpen most az idén megjelent könyvek érdekeltek. A FISZ, a PRAE, a Magvető, a Scolar és még számos kiadó standjánál azt figyeltem, hogy hány olyan könyv jött ki, amiről lemaradtam, vagy aminek az emberek közé vitelébe beleszólt a covid. Jó volt látni, hogy szép számmal voltak ilyen kötetek, és nemcsak szépirodalmi, hanem közéleti és elméleti témában is.

A következő beszerzett könyvem – amit egyébként dedikáltattam is a szerzővel – Juhász Tibor: Amire telik című verseskötete volt, amelyről előtte már egész sok kritikát és bemutatást olvastam, és nagyon érdekelt, hogyan fonódik össze egymással a szociográfia és a líra, hogyan válhat a vers többé ilyen helyzetekben, mint forma, vagy belső ritmus.

A következő esemény, amihez odacsapódtunk, a Líra könyv Lyukasórája volt Nyáry Krisztián vezetésével, habár összetételében idő közben megváltozott az esemény, a felvetett témák, a kérdezz-felelek körök így is nagyon érdekesek voltak, olyan fontos topikok is szóba kerültek, mint például az elfeledett magyar szerzők a 20. század végéről, vagy olyan műfaji és alkotói dilemmák, melyek a leginkább érintik korunk alkotóit.

Nap végére kicsit kiszívott minket a nap, úgyhogy leültünk a Vörösmarty tér közepén növő nagy fák alá, és hirtelen felindulásból vettem még két könyvet, Tóth Krisztina: Bálnadal című kötetét – a szerzőben eddig még sosem csalódtam –, valamint Bartis Attila: A kéklő pára című novellás kötetét, melynek elolvasása már régóta a fejemben volt, stílusa pedig elég közel áll az ízlésemhez. Könyvekkel megpakolva, kellemesen leégve, fáradtan és derűsen indultunk el a metró felé haza, mint a jó kultúr-katasztrófa turisták, magunk mögött hagytuk a színes napernyőket, és alig vártam már, hogy belekezdjek a megvásárolt könyvekbe.

Taródi Luca (1995, Budapest) költő, kritikus, alkalmanként prózaíró. Szereti az összehasonlító irodalmat, Nietzschét, az extrém sportokat és a hideg uborkalevest. Tavaly kezdett el dolgozni első verseskötetén. Telkiben nőtt fel, jelenleg a fővárosban él.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s