Azok meg nekiesnek, azonnal kibontják a falat, mert a jó szaki röntgen szemeivel már kívülről látja, hogy nem volt megfelelő a cső lejtése az elmúlt tizenöt évben, de most már jó lesz, mondják, zubog majd rajta lefelé a szar, mint a Niagara. És úgy is lesz. Zubog. Csak szivárog is mellette. – Fodor Balázs írja a Feketemosót.
Beírni a füzetbe! Beírni a füzetbe! Hol a füzet? A kockás füzet. – A falon az óra másodpercmutatója egyhelyben ugrál. Kilenc óránál, egész előtt elakadt. – El ne felejtsem beírni az üzenőfüzetbe a karbantartónak, hogy nézze meg, ha reggel beér. Mióta állhat ez az óra? Mennyi lehet az idő? Lehet, már tíz is elmúlt? – Józsefné céltalanul pakolászik. Keresi a kockás füzetet. – Talán be is kellett volna már zárnom. Nyit-zár. Nyit-zár. Minden nap, minden héten. Nyit-zár. – Az óra türelmetlenül kattog tovább, Józsefné pedig elveszetten járkál az irodában. – Az idő itt egész máshogy telik. Akárha szamarak vinnék hátukon kosarakban, málhákban. A patáik kopognak. Nyit-zár. Nyit-zár. Én pedig sétálok mellettük. – Józsefné kimegy a folyosóra, bemegy egy másik irodába, majd ott folytatja a kutakodást. A világosbarna szekrények polcain jócskán megkopott a lakk. – Hol az a füzet? Hol az a füzet? – Apró, ideges léptekkel hagyja el az irodát, hogy egy harmadikban folytathassa a keresést. A bútorok itt is kopottak: lakkozott, barna, megvetemedett szekrények, hozzájuk illő, évtizedes íróasztalokkal és guruló, irodai székekkel. Az asztalokon heverő füzetkupacokban turkál, minden stósz paksamétába belelapoz. – Be kell írnom a karbantartónak, hogy javítsa meg az órát, cserélje ki az elemet, vagy bánom is én! – Rövid, koordinálatlan mozdulatai közben a kezébe akad egy toll. Találomra kipróbálja az egyik jegyzethalmon. – Ez nem fog. – Talál egy ceruzát, és körmölni kezd. „Kedves …, az óra megállt. Légy szíves, foglalkozz vele!” Józsefné tovább motyog. – Megállt? Nem is állt meg, jár az, csak nem tart sehová. Mint az életünk, itt, ezek között a rém unalmas lambériák között. Az idő itt máshogy telik. De persze, ezt nem mondhatom el senkinek. Itt határidők vannak, kérem! – Józsefné félbehagyja az írást, és úgy siet ki az irodából, mint akinek eszébe jutott valami. – Mióta vagyok már úton ezzel a teherrel. Kivel oszthatnám meg itt, ebben a húgyszagú, salétromos falú, elátkozott épületben. – Egyesével ellenőrzi az ablakokat, hogy zárva vannak-e. – Néha meg-megbotlik a nyelvem persze, de nehogy azt hidd, hogy elárulom magam. Az értekezleten nehéz, de végül is kialakítottam már a megfelelő rutint. Kis fenyegetés, hogy így a fenntartó, meg úgy a kilátástalanság. Aztán meg, már mindegy. Örüljön mindenki, hogy egyáltalán még van munkája. Persze, mindenkire máshogy hat. Valaki ideges lesz, valaki rögtön a munkája részleteiről és státuszáról kezd el beszámolni. És persze van, aki már meg se hallja. Régebbi bútordarab nálam is. De mindegy is, a lényeg, hogy mindig érezzék a bizonytalanságot, zsörtölődjenek, elégedetlenkedjenek csak, addig is áll a munka. És amíg áll a munka, áll az idő is. Persze, kötözködnek, meg minden. Ugyanúgy veszekednek egymással, ahogy velem is. Meg sokszor kiabálnak. Én meg felháborodom, mintha érdekelne, hogy nem tisztelnek. „Én vagyok az igazgató!” „Már döntöttem!” – ilyeneket mondok. Aztán: „Írjátok össze a likvidet!”, „Hogy áll a statisztika?” – meg ilyenek. A felét követni sem tudom. De minél következetlenebb vagyok, annál bizonytalanabbak, hogy elrontottak valamit. Nem is sejtik, hogy minél hülyébbnek néznek, annál kevesebbet kérdeznek arról, amiről valóban szó van. Mert mit is mondhatnék nekik? Az igazat? Hogy itt az örök élet a tét? – Józsefné talál egy nyitott ablakot a folyosón, elégedetlen fintorral próbálja rázárni a kilincset, de nehezen sikerül, az ablakkeret görbe, a rézkilincs lötyög. – Mert igenis megállítható az idő. Nem is értem, hogy nem vette még észre a sok művelt okostojás?! Ha a fizetésükön nem látják, ha a bőrükön nem érzik, az ő bajuk. De kitartóak, annyi szent. Mintha valami falakba rejtett kincset keresne mind, amit egy titkos társaság rejtett oda. Tudom is én, szabadkőművesek! – Józsefné felkacag. Szereti a saját frappáns megjegyzéseit. – Itt minden kőműves szabad, és azt csinál, amit akar, bánom is én! A múltkor is ideküldött a fenntartó három melóst, mert szivárgott a klozet. Azok meg nekiesnek, azonnal kibontják a falat, mert a jó szaki röntgen szemeivel már kívülről látja, hogy nem volt megfelelő a cső lejtése az elmúlt tizenöt évben, de most már jó lesz, mondják, zubog majd rajta lefelé a szar, mint a Niagara. És úgy is lesz. Zubog. Csak szivárog is mellette. Úgyhogy egy hónap múlva megint jön egy csapat ugyanattól a cégtől. Azok is szétkapják az egészet, mondják is, hogy az előző csapat szép munkát végzett, meg jó lett a cső esése, de tényleg, szögmérővel se lehetne precízebb, csak éppen tele van törmelékkel, ami ugye okozhat gondot, de megoldják, nem lesz semmi gond, meg persze küldik majd a burkolót is megint. Meg a számlát is. Szóval fizetek. A fenntartó pénzéből, a fenntartónak. – Körbejárja a mosdókat. Ott is ellenőrzi az ablakokat. – Az egyetlen kincs, amit itt találni, az az arany, amivel mindegyik körbehugyozza a vécét, mintha csak azt akarnák, hogy nőjön. De engem ugyan nem érdekel! Én hozzászoktam. És aki az örök életre áhítozik, az szokjon is hozzá, mert az örökkévalóságig szagolja majd. Megmondom én, mi a kincs! Ha tudod, hogy az időt meg lehet állítani. – Józsefné végzett a mosdókban is. Lekapcsolja a villanyt. Elindul vissza az irodák felé. – Tudod, én komolyan gondoltam, amikor rád esett a választásom. És tudom, hogy te sem lepődtél meg. Hiszen régóta nem tudtunk együttműködni. De hidd el, amikor eldöntöttem, hogy neked mondok föl, tényleg csak az járt a fejemben, hogy jobb lesz neked. Legalább lesz időd ápolni édesanyádat. Hogy miből fogtok megélni, az már más lapra tartozik. Meg hogyan fogsz újra munkát találni, így, a nyugdíj előtt – hidd el pontosan átérzem. És persze tudom azt is, hogy december van. De komolyan megfontoltam, és úgy döntöttem, hogy neked ez a legjobb. Nem magam miatt. – Józsefné megtorpan egy ablak előtt, és igazgatni kezdi a bordó függönyt. – Itt minden az időről szól. A többi csak látszat. Valamifajta félreértett szándék, a kauzalitás csomagolópapírjába csomagolva. Mint a karácsonykor kapott függöny libbenése az ablak előtt. – Ismét megjelenik Józsefné arcán a mosoly, csak most kevesebb tanulsággal és több csalódással. Az üres épületben felfigyel az óra visszhangzó kattogására. Mintha valaki az ujjával dobolna egy asztalon. – Főleg, ha ez az óra nem buktat le holnap. Már ha egyáltalán lesz holnap. Hol is az a füzet?
Fodor Balázs 1981-ben született Budapesten. Első kötete Kozmológiai állandó címmel jelent meg 2019-ben a FISZ gondozásában.
Apokrif Online 