Feketemosó: Telihold

Feketemosó logó

[M]iért jobb a rakéta az ágyúnál, miért nem szerencsés döglött kutyákat kidobálni az űrhajó ajtaján, és hogy milyen mázlisták Verne hősei, akik csak azért juthattak haza, mert elszámolták magukat – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

Mostanában olyan könnyű minden. Úgy egy hónappal ezelőtt visszaköltöztem Pestre, és letettem a vizsgákat. Amint kitört a vakáció, munkába álltam a könyvesbolt-kávézóban, és mióta az első fizut is megkaptam, már nem kell kinyomnom a főbérlő hívásait sem. Heti négy nap dolgozom, a többin kijárok a strandra, a parkba, vagy csak úgy sétálgatni a városba. A falak és a járdák szinte izzanak, mégis lazán, már-már légiesen lépkedek.

Hamar megszerettem a melót. Igaz, időbe telt, amíg kitanultam a kávégép meg a narancsprés használatát, de Zita mindenben segített, és Joci, a szakállas-fülbevalós üzletvezető sem szólt semmit, ha elrontottam a latte artot. Az elején bizony sok cappuccino hab ment ki löttyedt szívecskével vagy ferde csillaggal. Mondtam is Zitának, hogy nekem csak a telihold minta megy: amikor a kávé tetején egy szimpla fehér korong lebeg. Később azért ráéreztem a mozdulatokra, kiismertem magam a pultban, és a megrakott tálcákkal is egyre könnyebben bántam. Jólesett, hogy végre hasznos lehettem, hogy a csapat ilyen gyorsan befogadott.

Ha nem voltak vendégek, nagyokat hülyültünk Zitával, Joci pedig a bölcsészlétről kérdezgetett. Mikor megtudta, hogy az írásaimat néha közlik a szerkesztőségek, rögtön kikérte a tanácsomat a könyves részleggel kapcsolatban. Érdekelte, hogy szerintem érdemes lenne-e irodalmi folyóiratokat is árulni, és ha igen, melyikeket.

– Nyilván azokat, amikben benne vagyok – feleltem komoly képpel.

Aztán persze összeírtam neki egy korrekt listát, és pár nap múlva már ott díszelegtek a lapok a pult melletti polcon. Tetszett, hogy számít, amit mondok; attól fogva nem tartottam magamban, ha eszembe jutott valami.

A könyvbemutatót is én találtam ki. Joci mesélte, hogy az egyik nagy kiadó újranyomja Verne Utazás a Hold körül című regényét, méghozzá keményborítóval, képekkel. Gimis koromban eléggé rá voltam pörögve a sci-fire meg az űrutazásos témákra, szóval felvetettem, hogy tarthatnánk egy előadós-beszélgetős Hold-estélyt. Mivel az igazi Holdra szállás évfordulója épp ebben a hónapban van, úgy gondoltam, beszélhetnénk a regény és a valóság közti különbségekről. Például arról, hogy miért jobb a rakéta az ágyúnál, miért nem szerencsés döglött kutyákat kidobálni az űrhajó ajtaján, és hogy milyen mázlisták Verne hősei, akik csak azért juthattak haza, mert elszámolták magukat, és így nem csapódtak be a Holdba, csupán megkerülték azt. Jocinak bejött az ötlet, megbeszélte a tulajjal, és kitűztük a dátumot.

A következő napokat anyaggyűjtéssel töltöttem. Újraolvastam a regényt, megnéztem a magyar minisorozatot, hozzá vagy féltucat dokumentumfilmet, és átnyálaztam a NASA fényképarchívumát. Odakészítettem a laptopot a kávéfőző mellé, hogy két rendelés között is szerkeszthessem a prezentációt. Közben lelkesen magyaráztam, és ha valamilyen érdekességet találtam az Apollo-programról vagy a Hold történetéről, azonnal megosztottam a többiekkel. Eleinte azt hittem, tényleg izgatja őket, de aztán feltűnt, hogy nem egészen őszinte a mosolyuk.

Zita amúgy is ingerült volt már egy ideje. A szokottnál durvábban rakosgatta a csészéket, és olyan erősen vágta be a fiókokat, hogy a vendégek gyakran összerezzentek. Kérdeztem: segíthetek-e? Azt felelte, hogy nem kell, csak nagy a hőség. Nem értettem. Odakint tényleg beállt a kánikula, a kávézó klímája viszont kellemesen hűs volt. Mondtam neki: ha melege van, kapcsolja magasabb fokozatra a légkondit. Megvető pillantással válaszolt:

– Tudod te, milyen környezetszennyező az a szar?

Menő lett volna, ha a bemutatót az évforduló napján, 20-án rendezzük, de az keddre esett, a tulaj pedig ragaszkodott a szombat estéhez. Igazából nem is bántam azt a néhány plusz napot. Sok volt a tennivaló. Az előadás megírásán túl terveztem egy látványos plakátot, amit feltettünk a Facebookra meg az Instára. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett. Akkor gondoltunk rá először, hogy talán nem lesz elég, ha a prezentációhoz csupán egy kisebb tévémonitort használunk. Jocinak muszáj volt szerválnia egy működő vetítőt és egy ahhoz való, méretes vásznat is állvánnyal. A hangtechnika már megvolt, csak össze kellett rakni. Gondoltam, az könnyű lesz, ezért az utolsó pillanatra hagytam. Hiba volt. Egy órával a kezdés előtt szembesültem vele, hogy semmit sem tudok ezekről a kütyükről. Erősítő, hangfalak és jó sok kábel. Akárhogy próbáltam, nem passzoltak a csatlakozók, összegubancolódtak a vezetékek. Joci a nézőtér kialakításán ügyködött, Zita viszont éppen arra járt. Kértem, hogy segítsen. Kelletlenül lépett oda beállításokat próbálgatni. Neki se ment jobban; mindketten egyre feszültebbek lettünk.

– Ne izgulj már – sziszegte.

– Csak szeretném, ha minden tökéletes lenne – mondtam.

– Komolyan? – csattant fel hirtelen. – Ez neked a legfontosabb?

Összevontam a szemöldököm:

– Valami baj van?

– Képzeld, van!

– Micsoda? – kérdeztem.

– Hogy micsoda? – Sosem láttam még ilyennek. – Talán az nem elég, ami ebben az országban meg Európában megy? Vagy ami ezzel a szerencsétlen bolygóval történik?

– Hát…

– Mert ezek valódi problémák! Nem úgy, mint a kibaszott prezentációd!

Képtelen volt szétszedni a kábeleket, földhöz vágta az egészet, és otthagyott.

Nem értem rá, hogy foglalkozzak vele. Épp meghozták a frissen nyomtatott Verne-köteteket, be kellett hordanunk, és ízlésesen el kellett rendeznünk őket egy külön asztalon. Joci ezután visszatért a székek rendezéséhez, engem pedig az foglalt le, hogy a félhold alakú vajas kekszeim ne égjenek szénné a sütőben. Aztán már jöttek is a vendégek és velük együtt a rendelések. Limonádék, rozéfröccsök, szörpök meg kávék. Nem sokáig győztem egyedül. Zita ugyanis nem volt sehol.

Kérdeztem Jocit, aki azt mondta: a lány kért tőle egy cigit, és kiment levegőzni. Az épületnek van egy szűkös belső udvara, amely csak a hátsó ajtón keresztül megközelíthető. Mikor átléptem a küszöböt, szinte pofán csapott a hőség. Az udvar kietlen volt; mocskos sitt kupacokat, szürke homokbuckákat és színtelen kavicsokat láttam mindenütt. A kormos falak mind a négy oldalon a magasba nyúltak. Esteledett. Az ég színe sötétkékbe hajlott, a fent keringő forró pára mögött viszont ott derengett a kerek Hold.

Zita egy fehér zúzott kőhalmon üldögélt, a szája sarkában egy meggyújtatlan cigi lifegett. Nem szólt semmit, amikor meglátott, hagyta, hogy lezuttyanjak mellé. A kövek egyszerre szúrtak és égettek.

– Van tüzed? – kérdezte.

– Nem dohányzom – feleltem. – És úgy tudtam, te se.

– Nem is. – Kivette a szájából a cigit, egy darabig forgatta az ujjai közt, aztán elhajította.

Szótlanul ültünk. Csak a forgalom tompa zaját lehetett hallani. A Holdat néztem.

– Tudod, néha én is félek ám, hogy mi lesz az emberiséggel – mondtam. – De olyankor próbálok optimista lenni. Hiszen oda is feljutottunk.

– Hagyd már! – vetette hátra a fejét. – Kérlek.

Különös érzésem támadt:

– Nem csak a klímaválság meg a politika, igaz?

Zita egy hosszú percig hallgatott.

– A szüleim – bökte ki végül elfúló hangon.

Elmondta, hogy korábban is voltak már zűrök, ő viszont bízott benne, hogy megoldják. De nem. És most nincs se remény, se senki, aki…

Furcsán csillogott a szeme. A kezem, mintha súlytalan lett volna, magától felemelkedett. Átkaroltam a vállát. Nem ellenkezett.

– Mindjárt kezdődik a bemutató – szívott egyet az orrán. – Be kéne menned.

– Majd a Joci elintézi – mondtam. – Eleget hallgatta, mit dumálok.

Egyre sötétedett, és a levegő is hűlt valamicskét. Éreztük, ahogy az a sok sitt a magasba sugározta a napközben elnyelt forróságot. A fenekünk teljesen elzsibbadt; már-már azt hittem, nem is érünk a kövekhez, inkább pár centivel felettük lebegünk.

Zita felnézett az égre.

– Telihold – jegyezte meg.

– Az – bólintottam.

– Azt mondják, ilyenkor kicsit meghülyül az ember.

Nevetés szűrődött ki a kávézóból; úgy tűnt, Jocinak egyedül is sikerült boldogulnia.

– Azt is tudod, hogy melyiknek mi a neve? – mutatott Zita kisvártatva a Hold tengereire és krátereire.

– Ekkora szakértő azért nem vagyok – feleltem. – Csak annyit tudok, hogy a kínaiak szerint egy nyúl alakja rajzolódik ki belőlük.

– Tényleg?

– Ha sokáig nézed, igen – fordítottam oldalra a fejem. – Mondjuk, én mindig egy arcot látok. Mint a Méliès-filmben.

Értetlenül pislogott.

– Georges Méliès: Utazás a Holdba. Nincs meg?

Intett, hogy nincs, így muszáj volt elmesélnem a film leghíresebb jelenetét. A rendező valami tányérfélét húzott egy színész arcára, és az egészet bekente fehér habkrémmel. A fickónak csak a szeme meg a szája látszott ki. Fekete háttér elé ültették; ő lett az emberarcú Hold. És akkor bumm: az ágyúból kilőtt űrhajó egyenesen szemen trafálta.

– Na ne.

– De.

A lány végre felkuncogott, és önkéntelenül is megtörölte a saját szemét, ahogy belehunyorgott a holdfénybe:

– A szegény.

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s