Feketemosó: Tovább

Feketemosó logó

[H]ogy akarok így pesti munkát kapni? Már van munkám, válaszoltam, rendszeresen küldök írásokat egy pesti lapnak. Apu érdeklődött: mennyit keresek ezzel? Nem válaszoltam. – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

A nap a gyerekek szemébe tűzött, amint egymás vállába kapaszkodva kiléptek az épületből. Egy kicsit megtorpantak, a hangjuk is elbizonytalanodott. De azért folytatták az éneklést: tovább, tovább, tovább. Szó szerint értették: csak le akartak jutni a lépcsőn, hogy elvonulva a rokonok előtt felsorakozhassanak a nekik kijelölt helyen. Mire ez sikerült, épp véget ért a dal, és már nem is kezdtek újba. A koranyári délelőttök sercegő csendjében várták, hogy az emelvény két oldalán felállított hangszórókból végre felcsendüljön a Himnusz. A technikus az erősítőre kötött laptop fölé hajolt, és lenyomott egy billentyűt. Nem történt semmi. A technikus újból megpróbálta, eredménytelenül. Úgyhogy nekilátott kihúzogatni és visszadugdosni a kábeleket. A tanári díszsorfalban többen összesúgtak, aztán előlépett az ének szakos, és mint valami karmester, intett a gyerekeknek. Ahogy ismét felzúgott az a tompa éneklés, felsóhajtottam: ezért jöttem én haza?

Egy ideje már lehetett volna, éreztem is, hogy kéne. De kivártam. Kellett valami határozott, tőlem független indok. Az unokatesóm ballagása pont jónak tűnt; igaz, ha anyu nem hív fel miatta, eszembe sem jutott volna, hogy a nyolcadikos Danikának ilyesmit rendeznek. Én hatosztályos gimibe jártam, így csak egyszer voltam ballagó, az érettségi előtt. Anyu sejthette, mire gondolok, mert gyorsan megjegyezte: régebben nem csaptak ekkora felhajtást az általános végén, szerinte is felesleges, de most ez a divat, és hát meg vagyunk hívva. Persze nem bólintottam rá rögtön. Arra hivatkoztam, hogy sok a beadandóm és vizsgáim is lesznek. Anyu megkérdezte: nem mindegy-e, hol gépezek egész nap, az albérletben vagy a régi szobámban? Erre nem tudtam mit mondani. Nem is akartam.

Egy kislány lépett az emelvényre, és szavalni kezdett. Ráhagyta magát a monoton metrumra, a sorok végén viszont mindig felemelte a hangját. Élőszóban nem sokáig tudom követni a verseket, de ezúttal még a szokásosnál is hamarabb feladtam. A nap delelőre járt, szinte minden árnyék eltűnt az udvarról. A legtöbben lenge, világos ruhát viseltek, én azonban megadtam a módját, és öltönyt vettem. Rossz ötlet volt. A fekete műszövet mintha magába akarta volna szívni az összes napsugarat.

A hazaérkezésem utáni első éjszakán jöttem rá, mennyivel jobb otthon. A saját matracom végre úgy tartott, ahogy kellett, másnap reggelre fel is szívódott az a kis hátfájás, amely már fél éve bosszantott. Mikor anyu kimosta őket, újra gyerekkor illatúak lettek a ruháim; a rendes házikoszt pedig visszahozta az étvágyam. És külön jólesett, hogy mindez nem került semmibe. Az albérletet eléggé nehéz volt fenntartani, miután Eszti elköltözött.

Megkezdődött a jutalomkönyvek kiosztása. Egyesével szólították a tanulókat. A megnevezett gyerek kilépett a többiek közül, odasétált az emelvényhez, átvette a könyvet, kezet fogott az igazgatónővel, majd visszament az osztályhoz. Ez akár egy hosszú percig is eltarthatott, hogy aztán újra és újra megismétlődjön a soron következő diákkal. A végzősöknek ráadásul még egy emlékplakett is járt, amellyel külön megálltak, és úgy tartották maguk elé, mintha valami becsületrend lett volna. A Danika persze mindenkinél több jutalmat kapott; okos gyerek, felvették a megye legjobb gimijébe, matek-fizika faktra. Biztos sokra viszi, bökött oldalba apu, miközben a rokonság vastapsban tört ki. Melegem volt. Összemosódó nevek, gratulációk és éljenzések visszhangoztak a fülemben. Próbáltam másra koncentrálni; magamban mormogva felmondtam az egzisztencializmus vizsga egyik tételét.

Otthon egy kicsit nehezebben ment a tanulás, hiszen már nem csak én osztottam be az időt. De azért sikeresen letettem egy vizsgát, benyújtottam két szemináriumi dolgozatot, és megírtam egy kritikát úgy, hogy ki sem mozdultam a szobámból. Kezdtem elhinni, hogy tényleg csak a netkapcsolat számít, minden más választható. Ha pedig így van, gondoltam tovább, miért is ne lakhatnék ott, ahol kényelmesebb? Komolyan fontolóra vettem, hogy feladom az albérletet, és végleg hazaköltözöm. Anyunak tetszett az ötlet, apu viszont megkérdezte: hogy akarok így pesti munkát kapni? Már van munkám, válaszoltam, rendszeresen küldök írásokat egy pesti lapnak. Apu érdeklődött: mennyit keresek ezzel? Nem válaszoltam. Na ugye. Anyu apu szemére vetette, hogy el akar üldözni, mire apu széttárta a karját: előbb-utóbb minden gyereknek tovább kell állnia. Vita kerekedett, aminek persze az lett a vége, hogy apu engedett. Igaz, csak feltételekkel. Azt mondta: hazaköltözhetek, de akkor hagyjam félbe az egyetemet, ebből a hülyeségből amúgysem kell mesterfok. És nyilván muszáj lesz valami rendes állást is találnom. Az ő munkahelyén épp irodistát keresnek, annak talán én is megfelelek a bölcsészdiplomámmal. Egy percig nem tudtam, mit szóljak, végül azt feleltem: még átgondolom.

Az igazgatónő beszéde következett. Csak a szokásos, ezerszer hallott szöveg: a tudás a legfőbb érték, tovább kísér bennünket felnőtt életünkben is. A nyolcadikosok szeme olyan határozottan csillogott, mintha már előre látták volna a teljes, sikeres életútjukat. Átizzadt az ingem. Lazítani akartam a galléromon, de olyan kevés volt a hely, hogy minden apró mozdulatnál belém döfött egy ballagási csokorból kiálló bambusz. Akármerre néztem, rokonok álltak körülöttem. Nagynénik, nagybácsik, unokatesók. Nyilván mind a Danikát figyelték, mégis úgy éreztem, hogy néha lopva rám pillantanak, és olyankor ott a szemükben az a sok kérdés. Még mindig azon a szakon tanulsz? És abból meg lehet élni? Amúgy mi lett azzal a helyes kis barátnőddel, az Esztivel? A virágok nehéz illata eltelítette a tüdőm, alig kaptam levegőt. Próbáltam lábujjhegyre emelkedni, hátha úgy jobb lesz, de az sem segített. Az iskolások ünnepi ingjei és blúzai szikrázó fehér foltokként táncoltak előttem.

Amikor már azt hittem, nem bírom tovább, hirtelen oszladozni kezdett a tömeg. Mindenki a végzősök felé indult, átadni az ajándékokat. Néhány mély lélegzet után én is mentem volna a Danikához a többiekkel együtt, ám ekkor megcsörrent a mobilom. Úgy tűnik, elfelejtettem lenémítani; apu szúrós pillantást küldött felém, ahogy hátrébb húzódtam. Nem ismertem a képernyőn megjelenő számot, de azért lenyomtam a zöld gombot. Kiderült, hogy Zita az, Balázs haverom húga, akivel kábé három hete találkoztam, egy igencsak kínos véget ért estén. Nem tudtam, mit akarhat tőlem, és csak növelte a zavaromat, hogy hallhatóan ő is zavarban volt. Először habogott valamit arról, hogy a bátyja adta meg neki a számom, és hogy reméli, nem zavar. Majd egy kis szünet után kibökte: emlékszem-e még arra a megüresedett félállásra a kávézóban, ahol dolgozik? Ühüm, válaszoltam. Rákérdeztem, és ha akarod, a tiéd. Az iskolaépület mellett vidáman nyüzsögtek az ünneplők, aztán az ének is felhangzott újra: tovább, tovább, tovább. Egy magányos héliumos lufi szállt el felettem, egyenesen a nap felé törve. És akkor elhatároztam: hétfőn megyek Pestre, már az első vonattal.   

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s