Feketemosó: Kitűzők és zászlócskák

Feketemosó logó

Talán csakugyan létezik olyan ragyogó igazság, amely nem hagy helyet a kételynek. Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy azon a másfél évvel ezelőtti tüntetésen borzasztó céltalannak éreztem magam. És még csokit se kaptam a végén. – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

– Ne feledkezzünk meg szabadságunk értékéről – mondta a kokárdás politikus.

Épp mással foglalkoztam, a tévé csak a háttérben ment. De erre azért felpillantottam. A képernyőt uraló arc szünet nélkül beszélt tovább; talán észre se vette, milyen találó most ez a frázis. Ne feledkezzünk meg róla – tehát valamikor volt, de ma már nincs. Lenémítottam a tévét. A koszos ablaküveg mintha maga is ragyogott volna a márciusi napsütésben. Az utcák néptelenek voltak. Azaz csak majdnem. Pittyent a mobilom: Szofi írt, hogy oké, ha már úgyis a környéken jár, akkor felugrik egy pillanatra.

Szofit az egyetemről ismertem; más szakra járt, de voltak közös barátaink. Nem igazán szerettem kettesben maradni vele. Állandóan nyüzsgött, vitatkozott, egy kávét sem lehetett tőle nyugodtan meginni. Persze, amikor egy váratlan üzenetben arról érdeklődött, hogy kölcsönkérheti-e az egyik ritka Hegel-kötetemet valami olvasószemináriumhoz, nem mondtam neki nemet. Ezért akart meglátogatni. A könyvet már kikészítettem a dohányzóasztalra, ám keresgélés közben rábukkantam a dobozra, melyet a szüleim küldtek otthonról még tavaly. Csupa régi kacat, amire biztos szükségem lesz itt az albérletben. Korábban meg se néztem őket, de ezúttal valahogy kedvem támadt lekuporodni a szőnyegre, hogy nosztalgiázzak egy kicsit. A dobozban legfelül egy kötegnyi füzet hevert; ezekbe firkáltam bele grafittal az első meséket. Aztán volt még ott egy fényképalbum, alatta rajzok és vízfestmények a kisiskolás időkből, azok alatt pedig kis csecsebecsék, melyeket technikaórán készíthettem. Furcsa volt látni, hogy akkoriban milyen szorgos voltam. A doboz legaljáról előkerült az első és egyben utolsó saját készítésű kokárdám, amelyhez csupán egy nemzeti színű szalagdarab, némi ragasztó és egy biztosítótű kellett. Nem tudom, miért, de ezt külön is megnéztem, aztán kitettem a dohányzóasztalra, a Hegel-kötet mellé. Minden mást visszaraktam a dobozba, azt meg az egyik alsó polcra.

Gyerekkoromban szerettem a március tizenötödikéket, pedig azok nekem nem is voltak szünnapok. A kisvárosban, ahol iskolás voltam, a mi osztályunk felelt az ünnepi műsorért – négy éven át mindig. Biztos nagyon jók voltunk, de persze annak is lehetett némi köze a visszatapsokhoz, hogy az ofőnk az akkori polgármester felesége volt. Évről évre más szereposztással jelentkeztünk. Voltam én névtelen kishuszár, Vasvári, Kossuth, sőt még Petőfi is. Különböző nézőpontokból láttam és éltem át ugyanazt. Megidéztük a Pilvax szellemét, lefoglaltuk a nyomdát, felolvastuk a Tizenkét pontot, kiszabadítottuk Táncsicsot, és ha maradt rá idő, megvívtuk a szabadságharcot. Közben hangosan trappoltunk, kiáltoztunk és lengettük a zászlócskákat, melyeket mi magunk készítettünk színes papírból és hurkapálcából. Ezek után megkoszorúztuk a város negyvennyolcas emlékművét. Emlékszem, milyen méltóságteljesek voltak a mozdulataink; tudtuk, hogy a polgármester, a közgyűlés, a tanári kar és a nyugdíjas klub tagjai is minket figyelnek. Büszkeség csillogott a tekintetükben, ami jólesett. Ráadásul, a végén mind kaptunk egy-egy tábla csokit.

A kapucsengő berregése zökkentett vissza a jelenbe. Hosszan, sürgetően szólt, mégsem siettem. Tudtam, hogy amint bejut az épületbe, fél perc sem kell Szofinak, és már itt fog kopogni, a harmadik emeleten. Így is lett. A lány felrobogott a lépcsőn, s szinte meg sem várva, hogy rendesen ajtót nyissak, máris benyomult az albérletbe. Egészen a nappaliig vitte a lendület; filctollal kidekorált tornacipőjével épp a szőnyeg közepén állt meg.

– Te – szólt hozzám köszönés helyett –, nem akarod kinyitni az ablakot? Eléggé állott itt a levegő.

Megvontam a vállam, és az ablakhoz léptem. Nekem addig is jó volt, de tény, hogy az utcáról beáramló tavaszi fuvallat friss, édes illatokat hozott a szobába. Szofi így már élvezettel fújta ki magát a lépcsőzés után, és közben a helyiségben is körülnézett. Azaz csak körülnézett volna, ha a tekintete nem akad meg már rögtön a tévén, melyben még mindig ugyanaz a politikus tátogott.

– Ezt a csatornát nézed? – húzta el a száját. – Hisz ez tiszta propaganda.

Nem válaszoltam, csak felvettem a Hegel-kötetet, és odanyújtottam neki. Ez elterelte a figyelmét; széles mosollyal megköszönte, és a hátizsákja mélyébe süllyesztette. Észrevettem, hogy a hátizsák durva vászonszövetén rengeteg, különböző mozgalmakat és szervezeteket hirdető kitűző lifegett, éppen úgy, mint a dzsekijén.

– Nahát – pillantott Szofi a dohányzóasztalon pihenő kokárdára –, ezt te csináltad?

– Ennyire látszik rajta?

A lány grimaszolt egyet:

– Viselni akarod?

Ezen addig még nem is gondolkodtam, ám akkor hirtelen elég egyértelműnek tűnt a válasz:

– Nemigen járok mostanában sehova – ráztam meg a fejem.

– Ja – bólintott Szofi. – Szívás.

Egy darabig hallgattunk. Aztán újból ő szólalt meg:

– Amúgy ne hidd, hogy feladtuk. Amint engedi a szitu, megint kint leszünk az utcán. Téged is szívesen látunk.

Úgy másfél évvel korábban Szofi elrángatott egy tüntetésre. Már nem emlékszem, mi volt az apropója, valami mozgalom szervezte. Ott szembesültem azzal, hogy Szofinak milyen sok barátja van. Csupa élénk figura, színes kitűzőkkel és transzparensekkel felszerelkezve. Nem ismertem őket, ők se engem, és ez jó is volt így nekünk. A kurjongató, sípoló, kereplő forgatagban egy szót sem lehetett érteni. Hamar elkavarodtunk egymástól. Egy ideig próbáltam visszatalálni hozzájuk, de aztán feladtam. Rájöttem, hogy teljesen mindegy, kivel vagyok. Hiába vett körül az a zűrzavaros tömeg, egyedül voltam. Nem tudtam, miért és merre megyünk, csak hagytam, hadd sodorjanak. Közben folyton az járt a fejemben, hogy márciusi ifjúként nem így képzeltem az ilyesmit. Akkor minden olyan egyértelműnek tűnt. Mi voltunk a jók, az osztrákok a rosszak; igazságunk és sikerünk biztos tudatában lépkedtünk a képzelt pesti utcákon. Persze, az csak egy szerep volt, előre megírt szöveggel, jól ismert befejezéssel. Mégis, mikor a Nemzeti dalt harsogtuk, meg voltam róla győződve, hogy az igazi Jókai, Vasvári és Petőfi is ugyanolyan magabiztos volt, mint mi. Akkoriban nem gondoltam bele, hogy azt, ami nekünk már történelem, előlük még elfedte a jövő homálya. Ha megtettem volna, talán megjelennek előttem az ifjak, akik még a forradalom hevében is felteszik a kérdést: biztosan ez a legjobb megoldás? De lehet, hogy tévedek, és nem voltak ilyenek. Talán csakugyan létezik olyan ragyogó igazság, amely nem hagy helyet a kételynek. Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy azon a másfél évvel ezelőtti tüntetésen borzasztó céltalannak éreztem magam. És még csokit se kaptam a végén.

– Hát – szólaltam meg némi szünet után –, köszi, de úgy hiszem, én azt kihagyom.

Szofi hitetlenkedve nézett rám.

– Hogy érted? – Jóval magasabb volt a hangja, mint korábban. – Nem fogod fel, hogy milyen nagy a tét?

– Egyáltalán nem tudom, mi a tét – mondtam halkan.

A lány elsápadt, s egy pillanatra még a szó is benne ragadt.

– Hogyhogy nem tudod? – tört ki aztán. – Hát a szabadságunk, ember! Az enyém, a tiéd, mindnyájunk kibaszott szabadsága! Hogy el ne vegyék!

Akaratlanul is felröhögtem:

– Nem tudtam, hogy az még megvan. – És körbeintettem a szűkös szobában.

Szofi egy darabig értetlenül bámult.

– Veled valami nagyon nincs rendben – mondta végül.

Igaza volt-e, vagy sem, fogalmam sincs. Ha én is megnézhetném magam onnan, ahol ő állt, talán rájönnék, mire gondolt.

– Ne aggódj a könyv miatt – mondtam –, nyugodtan nálad maradhat a félév végéig. Sőt.

Többet nem beszéltünk. Szofi egy bólintással elbúcsúzott, és már kint is volt a lakásból. Csak akkor csuktam be utána az ajtót, amikor hallottam, hogy leért a földszintre. A nappaliba visszatérve még láttam, ahogy a lenémított politikus eltűnt a képernyőről, átadva a helyét egy szintén néma hírolvasónak. Kikapcsoltam a tévét, a kokárdát pedig visszadobtam a dobozba, a többi haszontalan cucc közé. Hideg volt. Bezártam az ablakot.

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s