Feketemosó: Az Underwood

Feketemosó logó

Egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen nehéz kiválasztani az első betűt a klaviatúrán. Sokáig bámultam a gombokat, hátha valamelyik magától lenyomódik. – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

Nem írtam egyetlen sort sem. Pedig akartam. Sok feladat gyűlt össze. Egy kritika, két kisesszé és néhány korrektúra is. A határidőkkel persze egészen addig nem törődtem, amíg hajnalonta szorítani nem kezdték a gyomromat. Hiába, az utóbbi idők nyúlós, ragacsos semmittevéséből nehéz kikecmeregni. De tegnap reggel végre elhatároztam, hogy leülök a laptop elé, és estig dolgozni fogok. Odakint napok óta szürkés havas eső szemetelt, nem kellett attól tartanom, hogy elcsábulok egy kis sétára. Máshova meg amúgy se mehettem. Az albérlet kissé hideg szobái békésen hallgattak. Így még jól is esett egy pokrócba burkolózva bekuckózni az íróasztal melletti karosszékbe. A kellemes hangulatot viszont hamar elűzte a szövegszerkesztővel megnyíló üres lap. A kurzor egykedvűen villogott a bal felső sarokban, mintha már előre tudta volna, hogy miattam úgysem kell odébb mozdulnia. Egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen nehéz kiválasztani az első betűt a klaviatúrán. Sokáig bámultam a gombokat, hátha valamelyik magától lenyomódik. Aztán inkább kimentem a konyhába, hogy főzzek egy kávét.

Kentem magamnak egy szelet vajas kenyeret is. Gondoltam, amíg azt elmajszolom, felnézek a netre; máskor is segített már a munkában, ha egy kicsit mással foglalkoztam. A Facebookot jóideje kerültem. Nem akartam látni, hogyan simul Eszti az új pasijához. Petihez, az igazihoz, akinek ugyebár vannak tervei és rendes munkája is valami filmstúdiónál. Ám hiába az óvatosság, a streaming szolgáltatóm sem kímélt. Ahogy betöltöttem az oldalt, rögtön felugrott az emlékeztető, miszerint maradt még két évad a House of Cards-ból. Ez volt az utolsó közös sorozatunk Esztivel. Ő mondta mindig így a címét. Eredeti nyelven. Nekem nincs bajom a Kártyavárral, jó az magyarul is. Azaz csak volt. Egyetlen részt sem láttam azóta.

Végül a YouTube-on kötöttem ki; csupa remek tartalom egy vajas kenyérhez. Nagyon szeretem például a kamionos videókat. Magukkal ragadók. A sofőrök kitesznek egy-két kamerát a szélvédő mögé, mi pedig a nappalinkból nézhetjük, ahogy vezetnek. Néha órákig elszórakoztatnak. Elképzelem, milyen kellemes lehet úgy utazni, hogy az ember közben ki sem mozdul a komfortos fülkéből. Mintha csak az én karosszékem is a sztrádákat róná.

Ezúttal persze nem akartam elkalandozni; reggeli után ismét előhívtam a szövegszerkesztőt. A magányos kurzor továbbra is ráérősen villogott. Tudtam, miről kell írnom, és azt is, hogy mit akarok írni róla. Mégis, szinte lehetetlennek tűnt, hogy szavakat formáljak. Az üres lap vakító fehérsége kezdett beszivárogni az elmémbe; inkább visszaparancsoltam a szerkesztőt a tálcára. Némi időbe telt, mire eszembe jutott, hogy talán hasznos lenne, ha átnézném a jegyzeteimet, amelyeket a témához készítettem. Gondoltam, azok a félmondatok utat mutathatnak a kész szöveg felé. Igazam volt. Mire a saját korábbi soraim végére értem, tisztán láttam a gondolatmenetem ívét, és úgy éreztem, hogy akár el is indulhatnék rajta. Már éppen a billentyűzet felé nyúltam, amikor a tekintetem véletlenül az órára tévedt. Dél volt. Visszahúztam a kezem. Ebédszünet mindenkinek jár.

A fagyasztott pizza hamar felmelegedett a mikróban. Tányérra raktam, és visszaültem vele a karosszékbe. Evés közben szeretek könnyedebb filmeket nézni, ilyesmi után keresgéltem a neten. Az egyik oldalon feltűnt, hogy valaki feltöltötte azt a magyar kosztümös krimit, amelynek nem is olyan rég láttam az előzetesét. Megfelelőnek tűnt. Úgy terveztem, hogy csak belenézek, és rögtön visszatérek a munkához, amint elfogy a pizza. Nem aggódtam, hogy beszippant a sztori, már az elején láttam, hogy ezt bármikor félbe lehet hagyni. Valami életunt nyomozó vonszolta magát ide-oda a harmincas évek budapesti utcáin. Dramaturgiai szempontból semmi különös, a beállítások viszont szépek voltak. Egy idő után már csak a korhű díszletet néztem. Hiba volt. Ha a cselekményre figyelek, talán nem vettem volna észre a főhős asztalán trónoló Underwood írógépet.

Így viszont rögtön eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt mi is vásároltunk egyet Esztivel. Ha belegondolok, más közös szerzeményünk nem is volt. Emlékszem, egyszer csak kitalálta, milyen jó lenne, ha volna egy mechanikus írómasinánk. Egyetértettem, és azt már én javasoltam, hogy egy Underwood-féle modellt válasszunk, hiszen a Kártyavár főszereplőjének, Frank Underwoodnak is ilyen gépe volt, igaz, neki hordozható verzióban. Esztinek tetszett az ötlet. Azt mondta, nagyon ötletes.

Az Underwood ormótlan volt, fekete és olajszagú. Az tetszett benne a leginkább, hogy takarólemezek híján látni lehetett a szerkezet működését. Merthogy működött. Csak szalagot és írólapot kellett bele fűzni, aztán már nyomkodhattuk is a billentyűzetet. Hangosan csattogott, és amikor elértünk a sor végére, csilingeléssel jelezte, hogy vissza kell tolni a kocsit. Amúgy nem volt túl praktikus. Sok időbe telt jól behelyezni a papírt, aztán meg beállítani a margókat, arról nem is beszélve, hogy ha írás közben elrontottam valamit, akkor kezdhettem mindent elölről. Nem használtam rendszeresen, Eszti azonban gyakran írogatott vele mindenféle jegyzeteket, listákat, sőt még cikkeket is. Azt mondta, sokkal több benne a kreatív energia, mint a laptopban. Én persze csak mosolyogtam, ám ahogy ott ültem a saját laptopom fölött, kezdtem rájönni, hogy igaza volt. Az írógépen egyszerre mindig csak egy billentyűt volt érdemes lenyomni, különben az apró nyomdabetűkkel fellendülő karocskák összeakadtak. Másodpercekbe telt, amíg a gombokra kifejtett erő átszaladt a mechanikán, hogy aztán beleüsse a tintát a papírba. Ezalatt pedig ki lehetett gondolni a következő karaktert, a következő szót. Lassú munka volt, de folyamatos. És tegnap talán épp erre lett volna szükségem. Csakhogy, amikor se szó, se beszéd a Petihez költözött, Eszti magával vitte az írógépet is. Nekem csupán a négy karika maradt az asztal lapján, ahol az Underwood lábai korábban a puha fába nyomódtak.

A film közben pergett tovább. A nyomozó jól végezhette a dolgát; sikerült magára haragítania a gonoszokat. Olyannyira, hogy a következő jelentben azok be is törtek a lakásába. Őt nem találták otthon, a berendezést viszont alaposan felforgatták. Fogalmam sincs, mit kerestek, biztos valami terhelő bizonyítékot, de ahogy ilyenkor az már lenni szokott, jól szétvertek mindent. A kamera csak az egyik fickóra fókuszált, a háttér homályba borult. Én mégis azt néztem. Mintha előre tudtam volna. A következő pillanatban egy szinte kivehetetlen alak nekiveselkedett a főhős íróasztalának, és felborította. Az összes holmi a földre hullott. A filmbéli írógép is. Alig lehetett kivenni, de biztos voltam benne, hogy láttam a szanaszét guruló alkatrészeket. Aztán úgy, ahogy volt, lecsuktam a laptopot.

Nem tudom, mivel ment el a délután hátralévő része. Egy ideig fel-alá járkáltam a nappaliban, próbáltam magam rávenni a munkára, ám nehezen hiszem, hogy ez egészen estig tartott. Akárhogy is, a következő tiszta emlékképemen már sötétség borult a szobára. Elővettem a mobilom, és kikerestem Eszti számát. A hívógombot megnyomni ugyanolyan természetesnek tűnt, mint régen. Ahogy szokta, Eszti szinte azonnal felvette, de persze már nem szólított drágámnak. Kissé ingerülten kérdezte, hogy mit akarok. Én pedig rádöbbentem, hogy sejtelmem sincs. Hirtelen nem jutott más az eszembe, megkérdeztem, tudja-e, hogy még nem láttuk a Kártyavár utolsó két évadát. Ezzel meglephettem, mert csak másodpercekkel később válaszolt, hidegen és röviden. Igen, tudja. De aztán megenyhült a hangja, és elárulta, hogy igazából hiányoznak neki a sorozatnézős esték. A Petinek ugyanis már nincs kedve munka után.

És akkor egyszer csak megkérdeztem, amit már régóta akartam:

 – Tulajdonképpen mi bajod volt velem?

Valami sistergésfélét hallottam a vonal túloldaláról, majd sokáig semmit.

 – Te nem vagy egy Underwood – mondta halkan.

Megdörzsöltem a homlokom:

 – Azért mentél el, mert nem vagyok kegyetlen politikus?

 – Úgy értem, nincsenek se terveid, se céljaid – magyarázta kimérten.

 – De vannak.

 – Neked max álmaid vannak. – Nem láttam, de biztosra vettem, hogy közben legyintett egyet. – Egész nap ott ülsz a fotelben, ábrándozol, néha leírod, ami az eszedbe jut, és várod, hogy megdicsérjenek érte. Órákig nézed azokat a kamionosokat, de be nem ülnél egy kibaszott kamionba…

 – Már miért kéne beülnöm egy kamionba? – vontam fel a szemöldököm.

Nem válaszolt rögtön, előbb vett egy mély lélegzetet:

 – Frank és Claire Underwoodot összetartották a közös ambícióik. – Hidegen szólt a hangja. – Nekünk nem voltak ilyenjeink. Igazából nem volt semmink, amin osztozhattunk volna.

 – Na és az Underwoodunk? – nyögtem ki.

Ismét csak hallgatás.

 – Mi van az írógépünkkel? – kérdeztem egy kicsit hangosabban.

Eszti erre motyogni kezdet valamit arról, hogy nem ez volt a terv, ő azt hitte, majd ki fogják cserélni, máskülönben meg sem kaphatták volna. Nem értettem.

 – Történt egy kis baleset – mondta. – Egy évvel ezelőtt a Peti bevitte a stúdióba, kelléknek valami filmhez. És hát nem figyeltek rá eléggé. Szóval már az sincs meg.

Azzal letette a telefont.

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s