Varga Bence: Arcaink (online megjelenés)

A hangosbemondó ébresztett fel. Gyakran alszom el a villamoson hazafelé, időnként még álmodom is, de a megfelelő megállónál mindig felriadok. Felálltam és megnyomtam a leszállásjelzőt. Visszapillantottam iménti ülőhelyemre, mint mindig, óvatosságból, nem hagytam-e el pénztárcámat.

Ekkor láttam meg őt.

Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá. „Hiszen ez az ember rosszul van!” – kiáltottam el magam, de senki sem figyelt föl, csak a közvetlen közelünkben ülők. Közelebb persze nem léptek. Hogy is léptek volna, mikor már minden tiszta olyan volt…

Jaj, Istenem. Ennek az embernek elfolyt az arca. Mint a víz, csepegett mindenhová.

Nem tűnt hajléktalannak, pedig ruházata igénytelen volt. Vajszínű ballonkabátján több helyen sárfoltok éktelenkedtek, ujjaira mintha por tapadt volna, szürkék voltak, félretaposott cipőjén pedig a varrás szinte teljesen fölszakadozott. Ellenben egy egészen csinos aktatáska volt a kezében, mint valami üzletembernek, két kézzel szorította magához, akárha kincset őrzött volna.

„Fáj?” – kérdeztem, mert nem tudtam, mit kérdezzek. Ahogy szólásra nyitotta azt, ami még szájából maradt, erőtlen hangok bugyborékolták fel torkából „Nem fáj.” Higgadt volt, pedig azzal, hogy megpróbált válaszolni, mint kiderült, tovább rontott helyzetén, minthogy arca valósággal zuhatagként kezdett hullani maga alá, a villamos padlójára. Zavaromban előkotortam farzsebemből egy csomag papír zsebkendőt, és a kezébe adtam. „Itassa föl” – mondtam, két tenyeremet pedig egymáshoz illesztve álla alá tartottam. Mire a villamos megállt, arcának java része már tenyeremben lötyögött jobbra-balra. „Jöjjön velem” – mondtam neki, hiszen segítséget nem várhattunk egy villamoson, hétfőn, késő délután. Felkaromba kapaszkodott, mint a vakok szokták, ha felsegítem őket a buszra, és leszálltunk.

Az első forgalmasabb utca felé fordultam segítségért. Amíg az embereket szólongattam – persze mind továbbálltak egynéhány ideges pillantást követően – a férfi mindegyre azt kérdezgette, milyen idő van. „Fázik?” – kérdeztem, mert nem akartam neki felelni. Semmilyen idő volt, ki tudná megmondani, milyen idő ez. November volt, tehát ősz, de egy belvárosnak hogyan is lehetne őszi jellege? Tél pedig határozottan nem volt. Az ég unalmas volt, mint egy gyártelep, halvány narancssárga és szürke ötlettelen keverékében. A szél egyáltalán nem fújt, ugyanakkor hűvös volt, de csak annyira, hogy kabát nélkül legyen elviselhetetlen. „Nem fázom, köszönöm” – bökte ki végre.

Először fordultam vissza hozzá. Arcát már teljesen elcsepegtette szinte, amerre jöttünk, mindenfelé ott volt a földön kis foltokban, ráadásul a haja is maradéktalanul kihullott. Csontvázkoponyája mégsem látszott teljesen, valamennyi bőr odatapadt és elfedte azt, csak az alakja rajzolódott ki kissé. Ennek értelemszerűen megörültem. Hogy egy halálfejjel szóba álljon valaki, mégiscsak csekély esélye mutatkozott.

Nem először történik ez vele – ez volt a benyomásom, annál is inkább, mert nem sokkal később elnézést kért tőlem. Egészen pontosan elnézést kért a „kellemetlenségért”. Erre nem feleltem. Kezemben még mindig lötyögött, ujjaim közt pedig lassan szivárgott arca, idegességemben már olyan utcákba fordultam, ahol sosem jártam, és hirtelen megijedtem, hogy végleg eltévedünk – hogyan törődhettem volna hát azzal, hogy még szégyelli is magát. Talán ő tehet róla?

„Még most sem fáj?” – szólaltam meg végül. „Nem-nem” – mondta. Azt hiszem, megérezte, hogy a helyzetet egyre kényelmetlenebbnek találtam, és az sem kizárt, hogy tétova mozgásomból rájött, nem tudom, merre járunk, úgyhogy hosszú percekig nem szólt hozzám, ami meg lassan az én idegeimet kezdte ki, annál is inkább, mert égető vágyat éreztem, hogy megtudjam, mit cipel aktatáskájában, de ez az utolsó szóváltás végképp ellehetetlenítette, hogy rákérdezzek. Hallgatagon mentünk, szinte már vonszoltam magam után. Koponyáján a maradék bőr száradásnak indult, de – ahogy ránézésre megállapíthattam – még puha volt, formálható. „Ezzel még lehet élni” – gondoltam

„Elnézést, uram, segítsen nekünk. Ez az úr bajban van” – mondtam most egy idős férfinak, aki valami hivatalféléből lépett ki, de olyan tekintettel hőkölt hátra, mintha az életére törtem volna, majd aktatáskájával hadonászni kezdett maga előtt, mintha holmi darazsak lettünk volna, akiket csak el kell hessegetni, és valamit kiabált is, miközben egyre hátrébb és hátrébb lépet, hogy aztán egy gyors fordulattal futásnak eredjen. „Takarodjatok, rohadt disznók” – azt hiszem, ezt mondta, majd elrohant.

Csalódottan álltunk most egy helyben. Ő is érezte és én is, hogy ez a céltalan talpalás, az ismeretlenek szólongatása semmilyen eredményre nem vezet. Közben sötétedni kezdett. Megnéztem tenyeremet. Egy ideje már nem szivárgott belőle az arca, annyi maradt, amennyit két tenyérben biztonsággal lehet hurcolászni.

„A legfontosabb, hogy visszataláljunk a főutcára” – mondtam, beismerve ezzel, hogy nem tudom, hol vagyunk. Ő csak bólintott.

„Istenem, milyen középkori ez a város, macskaköveivel, alacsony házaival, pincekocsmáival meg a szűk mellékutcákba préselt kis kolostoraival” – csak erre tudtam gondolni, miközben még mindig segítség után kutatva bolyongtunk, mígnem végre ismerős helyre bukkantam: egy sikátorszerű mellékutca végén forgalmas sétálóutcát pillantottam meg. „Azt hiszem, innen tudom, merre van a kórház” – kiáltottam a fülébe, mert úgy vettem észre, a távolból odaszűrődő zsibongás miatt nem hallott jól. A sikátor végén csak a vég nélkül áramló embertömeg látszott. Valami ünnepség volt a városban, oda igyekeztek, kicsinosítva magukat. Sokan népviseletben voltak, ha jól láttam. „Ki fogunk lépni a sétálóutcába, kapaszkodjon jól belém, mert könnyen elveszhet” – mondtam neki, s látva bólintását, befordultam az emberek közé.

Hogy erőfeszítésem mindvégig reménytelen volt, persze, sokan vigasztaltak ezzel. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy segítenem kell ezen az emberen, tulajdonképpen senki volt nekem. Meggondolatlan voltam. Csak magamat hibáztathattam. Ahogy azért is, ami történt. Hiszen ilyen helyzetben a város legforgalmasabb utcájába fordulni, belépni a vakon menetelő emberek kérlelhetetlen tömegébe, tulajdonképpen egyet jelentett a tragédiával. Mert alighogy kiléptünk, egy svájcisapkás kisfiú rohant el mellettem, és figyelmetlenségből vagy játékos szeszélyből, fejével két tenyeremnek szaladt, a férfi maradék arca pedig arcomba lottyant.

„Van valami probléma?” – kérdezte kísérőm. Nem feleltem. Arcomat arca borította. Mint a zsír, csak nagyon lassan folyt le, államon pedig hosszúra nyúltak a vastag cseppek, mielőtt a földre zuhantak volna. Benzinszaga volt. Rosszul lettem. Ha a körülöttem lévő tömeg nem sarkall rá, hogy erőt vegyek magamon, egész biztosan engedtem volna a rám törő hányingernek, és elhányom magam.

„Mi történt” – kérdezte megint, de már csak nyöszörögni bírt, hangja cseppet sem volt emberi. Rájöttem, hogy üres tenyeremet még mindig magam előtt tartom ebben a kényelmetlen helyzetben, immár másfél órája, amitől zsibbadva fájtak a csuklóim. Leengedtem őket. Azt hiszem, ezért, csuklóim miatt döntöttem úgy, hogy végül elszaladok. Nem tartoztam többé ennek az embernek. Mit tehettem én erről az egészről? Mi közöm a kínjaihoz? Nem volt-e emberfeletti erőfeszítés önmagában, hogy hozzáléptem a villamoson, embereket szólongattam, tenyeremben tartogattam gusztustalanná olvadt arcát, és sötétedésig csatangoltam vele egy ünnepre készülő városban?

Magára hagytam hát, egyetlen szó nélkül.

Mindez már sok éve történt, hamarosan meg is feledkeztem róla. Azt hittem, meghalt. Nemrég egy este azonban újra láttam: sajtot és ásványvizet vásárolt a sarki boltban. Ugyanaz a ronda, vajszínű kabát volt rajta, csak ezúttal fejét egy széles karimájú, fekete kalap fedte. A sajtot meg a vizet is aktatáskájába tette. Követni kezdtem tisztes távolból, hamarosan pedig villamosra szálltunk. Én egy kocsival mögötte utaztam, s miközben így, már hosszú percek óta figyeltem a villamos ablakához hajolva, csak ekkor tűnt fel az üvegen saját arcom szétfolyó tükörképe, amely most teljességgel az ő arcára emlékeztetett.

A következő megállónál inkább leszálltam, és visszafordultam. A hazaúton mindvégig benzinszagot éreztem.

Fotó: Hegedüs Róbert

Varga Bence (1994, Kapuvár) jelenleg újságíróként dolgozik. Novellái az Apokrif folyóiratban, a Kalligramban, az Új Forrásban, a Napút Online, illetve a KULTer felületein jelentek meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s