Feketemosó: Vízkeresztkor

Feketemosó logó

Fájt, de eldöntöttem, hogy nekem ezúttal elmaradnak az ünnepek, inkább írom a beadandókat és készülök a vizsgákra – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

Vízkereszt napján leautóztam a Balatonhoz. A kocsit az egyik haverom adta kölcsön; azt mondta, szerinte nekem most nagyobb szükségem van rá. Igaza volt. Tősgyökeres pestiként ő együtt lakik a családjával, én viszont nem kockáztathattam meg, hogy hazautazzak vidékre az enyéimhez. Az albérlet kopár falai közt eltöltött álmatlan, magányos karácsony és szilveszter után azonban örültem a lehetőségnek, hogy még ha egyedül is, de legalább elhagyhatom a várost. Általában ódzkodom a vezetéstől, főleg az ilyen január eleji, csúszós aszfalton, ám ezúttal jólesett a sebesség, a karosszériát zörgető menetszél és a gyorsan táguló tér, amelyben nem csak a szemközti épületig lehetett ellátni.

Az északi part mentén vitt az út. Keresztülhajtottam Balatonfüreden, aztán tettem egy kört Tihanyban. A nyarak színes forgatagának nyoma sem volt. Persze nem is számítottam rá. Az viszont meglepett, hogy akármerre néztem, csak néptelen utcákat és bezsalugáterezett ablakú házakat láttam. Vákuumszerű üresség feszült mindenütt; más volt, mint az üdülők szokásos téli csendje.

A félsziget tövében parkoltam le, sétatávolságra a vízparttól. Találtam egy ösvényt; a sár nem fagyott meg, azonban elég kemény volt ahhoz, hogy a bakancsom ne süppedjen bele. Embermagasságú, száraz nádas vett körül. Itt sem találkoztam másokkal, de innen valahogy nem is hiányzott senki. Pár perc alatt kiértem a tóhoz. Olvadt, selyemfényű ezüstként terült el lábam előtt a víz. Nem hullámzott, ugyanakkor sima sem volt. A szürkés felszínen apró türkiz- és acélkék fodrok folytak egymásba, lassan, hangtalanul. Tekintetemmel a túlpartot kerestem, de nem lehetett kivenni. A horizonton egy vastag és átláthatatlan ködsáv úszott, mely finoman összemosta a tó tükrét a borús éggel. Meredtem magam elé, és egyre inkább azt éreztem, hogy valami végtelen, szürkéskék semmiben lebegek. Megnyugtatónak kellett volna lennie, de nem volt az. Elektromos viszketés szaladgált a bőrömön. Nem tudtam, hogy odafentről, a mozdulatlan hófelhőkből, vagy belőlem eredt-e.

Arra gondoltam, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a magányos kirándulás. Már éppen visszaindultam az autóhoz, amikor hirtelen egy nagy csobbanást hallottam. A hang, amely jótékonyan szétrobbantotta a tájon ülő süketséget, nem jött túl messziről. A víz monoton lötyögése felélénkült. Lábujjhegyre álltam, hogy kiláthassak a nád mögül. Semmi. A csobbanás zaja többször is tompán visszaverődött a félsziget domborzatáról, majd szinte észrevétlenül elhalt. Akárcsak a hullámzás. Figyeltem, de hiába. Az albérletből hozott nehéz atmoszféra, amelyből egy pillanatra sikerült kitörnöm, újból körém telepedett. Aztán megpillantottam: a nádas takarásából egy sötétzöld, ék alakú tömeg siklott elő a vízen. Némi hunyorgás után rájöttem, hogy mi az. Nem akartam felfogni, ám egyszer csak vékony rés nyílt odafönt két felhő között, és a fénypászma éppen arra a helyre esett, ahol ez a dolog felbukkant. Így már kétségtelen volt. Egy karácsonyfa úszott előttem, félig elmerülve.

Nem értettem. Vízkereszt a karácsonyi díszek leszedésének a napja, de mégis miért hajítja be bárki a fenyőjét a Balatonba? Egyáltalán hogyan, és ki lehetett az? Körülnéztem, a nádas azonban teljesen elrekesztett minden mástól. Néhányszor még fel is ugrottam, hátha meglátok a közelben egy stéget vagy egy üdülőházat, amelyben valaki az ünnepeket tölthette, ám semmi. A csobbanáson kívül nem hallottam más zajt. Egyedül voltam.

A karácsonyfa lassan, de szemmel láthatóan süllyedt; lehet, hogy valami súlyt kötöttek rá. A víz alá került ágak kezdték lehúzni a még szárazokat. Díszgömbök már nem lógtak rajtuk, viszont a napfény több aranyszínű angyalhajszálat is megcsillantott a tűlevelek közt. Zsebre dugott kézzel néztem. Gyerekkoromban mindig valami keserűséget éreztem, amikor ki kellett dobni a fenyőt. Ezen a karácsonyon azonban nem is állítottam fát. Egymagamban minek? Csak mert így szokás? Fájt, de eldöntöttem, hogy nekem ezúttal elmaradnak az ünnepek, inkább írom a beadandókat és készülök a vizsgákra. Persze nem ment olyan könnyen. Valahányszor bekapcsoltam a rádiót vagy a tévét, a Jingle Bells, a Reszkessetek, betörők! és az Igazából szerelem kéretlen, szirupos jókedve aljasul beszivárgott a szűkös nappaliba. Éjjelente nem bírtam aludni a szembeszomszéd színesen villogó ledsoraitól. Hiába vágytam rá titkon, az ünnepi hangulatnak olyan mű íze volt, hogy összeugrott tőle a gyomrom.

A fenyőfa végleg elmerült, csupán egy-két hangtalanul elpukkanó buborék maradt utána. Pislogtam néhányat, s arra lettem figyelmes, hogy kicsit könnyebb a levegő. Közben a fénypászma is odébb siklott, már az apátság tornyait ragyogta be. Néhány másodperccel később eltűnt, amikor újból összezártak a felhők. Mélyeket lélegeztem. Vízkereszt nemcsak a karácsonyi ünnepkör végét jelenti, hanem a felszabadult téli mulatságok kezdetét is. Hogy minek kéne örülni, nem tudom. Aznap éjjel viszont végre nyugodtan aludtam a sötétben.

Dénes Gergő

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s