Apokrif 50!

Az Apokrif idei utolsó száma egyben a folyóirat ötvenedik lapszáma. A jeles alkalomból egykori szerkesztőinket, munkatársainkat kértük fel, hogy meséljenek róla, mit is jelent számukra az Apokrif. Torma Mária és Evellei Kata írásait közöljük.

Torma Mária

Apokrif 50

2020-ban is fenntartani és működtetni egy-egy irodalmi folyóiratot, hát, ehhez nem kevés megveszekedett idealizmus szükséges. Szükséges, persze, de a puszta idealizmus nem elégséges.

Az első szám idején még úgy gondoltam, bizonyos szerénység nem volt elégséges. Harmadmagammal ültem a Kupola Büfé (alias ábüfé) nagytejes – tehát kisebb medence méretű – kávéja fölött borongva, hogy ha nem tanár leszek, mégis milyen szakma sülhetne ki ebből a 3–5 év letöltendőből e becses falak között, mikor az ajtórésben megjelent Nyerges Gábor, s mi kajánul elhúztuk a szánkat. Veszettül keresett valakit, karjában – mint koraszülött csecsemőt – dajkált egy stóc összetűzött, de már címlapos Apokrifot. A második szám volt, micsoda nonszensz, gondoltam akkor, hogy eleve te-ma-tikus – itt jelentős szemforgatás következett. INTERTEXTUALITÁS. Minek szépíteni, másodéves voltam, és irigy. Nyerges ugyanis nem elég, hogy előző félév évfolyamos kollokviumának órakezdetén pipiskedve szót kért, és felkonferálta: lap alapult, íme, majd fellobogtatott pár félbe tűrt A4-est, most, egy nyári szünettel később is tart a fene kevély lendület. Persze, hamar megvettem tőle az első Apokrifomat, amit a kaján szájhúzók egyikével még aznap délután kielemeztünk, hogy ez meg ez nem is vers, vérciki, hogy jön ez ide, micsoda képzavar stb. Mindig más ismerőssel kerítettünk sort a cincálásra: általában a büfé melletti rém kiábrándító alagsori ebédlőben – a csemege uborka savanyú szaga, a mikró csengetése, a pinceablak előtt elhaladó lábak, a kéjes öröm, ahogy szabad szemétséggel olvastuk sorra a közléseket, szinte vágyva arra, hogy valaki a visszhangzó folyosón meghallja a kéretlen kritikát, minderre nyilván harmadmagával húzhatná most a száját kajánul valaki, ha működne még az ábüfé. Egy év, három lapszám után bezzeg már ott ültem Bárdos tanár úr kreatív írás szemináriumán, ahol a hírhedt „apokrifosokat” sejteni lehetett, mert addigra már megszültem a nagy ideát: szerkesztő leszek. A póz veleje egyszerű és nevetséges – az irigység hajtja előre a világot –, irigyeltem, hogy mer írni, aki ír.

A hetedik szám idején már úgy gondoltam, egy folyóirathoz magabiztosság kell. Mikor máskor legyen az ember olyan elbizakodott, mint egyetemistaként? Ahogy lassan fölfedezi az axiómát: a magabiztossághoz elegendő a sejtés és a szorgalmas figyelem. Bárdos László óráján megtanultam, hogyan beszéljek mellé. A harmadik emelet sarokszobája megremegett, ahogy a Burger King vagy a McDonald’s előtt – büfé(szak)értelmi perspektívám magáért beszél ­– elhaladt a villamos. Ne elégedjek meg azzal, hogy pocséknak tartok egy szöveget, „és kész”, ezt az ember ritkán vállalja szemtől szemben azzal, aki épp felolvasta élete főművét. Sőt. Azzal foglalkoztam csak igazán szívesen, ami pocsék. Ott szabad a szabdalás. Mondatról mondatra kell mellébeszélni, és lám előtűnik a saját szereped. A tét, hogy a mondatról elhitesd, jobb lesz nélküle, míg te és a véleményed nélkülözhetetlenek maradtok. Eleinte a bizonytalanság jött, később a rutin színlelése. Elhitetni, hogy tudod, miért rossz az a mondat, de csak megérzed, nem tudod. A lapalapító bezzeg otthonosan interiorizált, elvégre a szoba egy másik tanárunké is volt: Fráter Zoltán, az Apokrif spiritus rectora tartotta itt az óráit, s egy-egy szerkesztőségi értekezletet. Nyír furnér bútorok, csupa könyvespolc és viharvert székek, két egyforma alig akadt. Komoly verseny ment a kényelmesebbekért. A szemináriumból Gábor kiválogatta a jobban sikerült próbálkozásokat. A kreatív írás óra vetett, az Apokrif aratott. Leközölték az én írásom is. Szinte szégyelltem, mennyire örülök.

Akkoriban az Apokrif törzshelye a Prága volt, egy azóta lecsócsált, de akkor magukra leheletnyi sikkel tekintő bölcsészek úri labirintusa. Századfordulós enteriőrt imitáltak a recsegő Thonet székek és kerek kis asztalok, porcelán pocakos teáskannák. A törzs itt szívta komoly békepipáit, kellemes távolságra „Ervin”-től. Az EU-szabályozás még nem űzte ki a teagőzből a nikotint. A szertartások magabiztosságot adnak. Adott egy lap, tojáshéj a fenekén, de közönségtalálkozókat szervez, antológiát ad ki, felolvasó eseteket tart, bor és kávészag járja át, akár a tömjén. Kezdtem elfogultan az erényeit látni, és imponált ez a közösség. Nagydumás, versenyző barátságok, ki mond szellemesebb különcséget.

A tizedik számtól láttam, egy folyóirathoz logisztika kell. Állandó erőfitogtatás, rovatmustra, ötletek. Tarcsay Zoli, Török Sándor Mátyás, Nyerges, Fráter – a szerkesztőség összeállt, s mint egy jó kis telenovellában, mindig más formációban ült le. Az Apokrif Online, vele Reichert Gábor is csatlakozott, egyre bővült a szerkesztőség, s kapott gerincet a lap a kritika rovattal. Látószög, Látótávolság, a képmelléklet is egyre szebb lett, pályázni is megtanultunk. Évi négy lapszámmal. A játéktér bővült: a Bródy Étterem zöld-fehér kockás terítői mellé alig fértünk egy-egy nagy értekezleten. Állandó imposztor-szindrómámmal nem értettem, mi a fenének szerkesztek kritikákat, mikor még egyet sem írtam. Rosé kis- és nagyfröccsökkel bele lehetett tanulni, s az Apokrif eggyé vált az egyetemi éveimmel, a barátságaimmal, a szabadidőm tetemes részével. Füstös-vaskos intézmény lett, mint az OSzK(ár), Ervin, az A-büfé, a Trefort-kert.

A tizenhetedik számtól már éreztem, hogy egy folyóirat tétje a beletanulás. A bon mot, ami annyiszor elhangzott a lapalapító szerkesztőktől – „nem közöltek, hát csináltunk egy lapot, ami közöl” –, rosszabb színben tüntet fel egy komoly ars poeticát. Hogy mer írni, aki ír? Sok kudarc árán, ezért jól jön egy terep, ahol szépreményű egyetemistákként tanulnak írást küldeni, visszautasítást számon kérni, közlést jól fogadni, felolvasni, mondataikat megvédeni, kritikát írni, beszélgetést vezetni, és az én esetemben: prózát szerkeszteni és csapatban dolgozni. Egy szerkesztőség akkor működik jól, ha kutyaszánok makacsságával dolgoznak együtt. Elég kettő, hogy fusson a szán, de mindig másik kettő húzzon jól, rendszeresen váltva egymást, így egyenlítve ki az erőtartalékokat. Akkor egy szerkesztőség lábon kihord szívfájdalmakat, munkaundort, kardcsattogtató vitákat, kiborulásokat, betegséget és gyászt.

A huszonötödik szám idején lettem megint hálás olvasó.

Biztosan nem szerkesztenék ma egy kiadóban, ha 2007-ben a Burger King egyik süppedős, műbőr boxában, nem rebben fel az a bizonyos jó bon mot. Köszönöm nekik.

Evellei Kata

A sajtóhibák csodálatos élete

2008-ban, még másodéves egyetemistaként figyeltem föl a frissiben alakult Apokrif pályázatára, és hirtelen ötlettől hajtva papírra (képernyőre) vetettem első és máig egyetlen esszémet, amely Babits Mihály, a pszichedélia és a pulikutyák viszonyát boncolgatta. Az azóta eltelt tizenkét év alatt – versek, novellák, naplórészletek és kritikák rögös terepén átbukdácsolva – kellően kitomboltam magam, és végül megállapodtam a korrektorságnál, ami ugyan hétköznapiasan cseng, de van benne egy csipetnyi intimitás is. Egy irodalmi szöveg apró-cseprő, prózai szeplőinek eltüntetése a kozmetikus vagy sminkmester munkájára emlékeztet, és meglehetős bizalmat igényel mind a szerző, mind a szerkesztő(k) részéről. Hogy éveken keresztül megkaptam ezt a bizalmat, megtiszteltetés; hogy része lehettem az Apokrif közösségének, kiváltság. Köszönöm a szerkesztőknek, a szerzőknek – és az olvasóknak.

Torma Mária

Torma Mária (1988, Kaposvár) szerkesztő. Jelenleg Mezítláb a Parlamentben című regényén dolgozik. 

Evellei Kata

Evellei Kata (1988, Budapest) korrektor. Első kötete 2013-ban jelent meg Álombunker címmel; jelenleg egy regényen dolgozik. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s