Oberfrank Lucával, az Apokrif téli számában bemutatkozó képzőművésszel a kortárs szakrális művészet lehetőségéről, illetve saját indulásáról beszélgettünk, de szóba került Avilai Szent Teréz, a 2001: Űrodüsszeia, Esterházy Péter és az idei advent is. A kereken ötvenedik lapszámot ezzel az interjúval szeretnénk ajánlani olvasóinknak, akiknek egyúttal szép karácsonyt is kívánunk!
VERESS DANI: „In principio erat verbum.” Kezdetben volt az Ige. Így kezdődik János evangéliuma, és ezt adtad címként a bő két éve megvédett diplomamunkádnak. Ezek után mi mást tehetnénk, mint hogy mi is itt kezdjük el. A diplomamunka alapját azok a szövegrészletek képezik, amelyeket a Bibliából, illetve például Ágostontól, Dosztojevszkijtől, Simone Weiltől és aznap mondott-hallott gyónásokból, prédikációkból másoltál át pauszpapírokra. Mindazt, amit a portfóliódban láthatunk, első közelítésben lehetne szakrális, vallásos, transzcendens vagy meditatív művészetnek is nevezni. Van ezek között olyan jelző, amit te is jó szívvel használsz a saját munkáidra? És olyan, amit semmiképpen nem fogadnál el?
OBERFRANK LUCA: Mindegyik jelző igaz lehet, bár a szakterminológia szerint a szakrális művészet kategóriájába csak a közvetlenül a liturgiához kapcsolható művek esnek. Jobbnak látom a szakralitást vagy transzcendenciát egyfajta belső hangoltságként felfogni, ami egy másik dimenzióból jön, de belülről szentel meg. Itt kapcsolódhat egybe az autonóm művészet fogalmával, ami szintén az alkotó bensőjéből születik meg. Egyébként a bakancslistámon szerepel egy közvetlenül a liturgiához kapcsolható kortárs szakrális műalkotás, például egy oltárkép létrehozása.
Oberfrank Luca: In principio erat verbum, 2018,
hanginstalláció, szitanyomás, textil, 116 × 260 cm / 3 óra 22 perc
VD: Tudom, hogy vallásos családban nőttél fel, de fontosabb kérdés, hogy mióta vallod magad kereszténynek? Illetve mikor, mennyi gondolkodás árán döntötted el, hogy szakrális műveket fogsz alkotni?
OL: A hivatásom megtalálása, az ehhez kapcsolódó egzisztenciális kérdések eldöntése egybeesett a saját hitem megtalálásával. Ez egy érdekes időszak volt, ahogy letisztult és tudatossá vált bennem az Isten felé fordulás, úgy ismertem fel a saját életcélomat, és erősödtem meg a döntésben. Tehát a szakralitással azóta foglalkozom, hogy művész szeretnék lenni.
VD: Az In principio nagyméretű textilekből és egy hosszú hanganyagból összeálló installáció, amely soklépcsős alkotófolyamat során készült el, miközben többször médiumot is váltottál. A sűrű szöveget átvilágítottad szitára, majd következett a szitanyomat, végül pedig egy szoftver segítségével az írásképet hangsávokká alakítottad. Egyrészt ennek az utolsó, már önmagában is rejtélyes átalakításnak a technikai hátteréről szeretnélek kérdezni. Másrészt az érdekel, hogy az eredeti olvasmány- vagy prédikációélmény miként módosult a mediális váltásokkal? Árnyalódott? Személyesebbé vált? Esetleg kopott?
OL: Inkább személyesebbé vált. Ezt a szoftvert egy elidegenítő, külső szűrőként építettem bele a munkámba. Technikailag ez úgy nézett ki, hogy a szitanyomatok beszkennelt képét beolvastam egy képszonifikáló – angolul picture sonificating – számítógépes programba, ami a nyomat képi jeleiből hangjeleket hozott létre. Az első fázisban a kézzel leírt lelki tartalom lett vizuálissá, itt pedig a vizuális tartalom lesz akusztikussá. Úgy gondoltam, hogy valamiféle fékre van szüksége ennek a túláradó személyességnek, ami kiegyensúlyozza, kiegészíti a belső lelki tartalmat. Ezek a szövegek igazából rajtam keresztül is egy szűrőn mentek át, ahogy letisztultak és szubjektívvé váltak.
Oberfrank Luca: Lux Aeterna I., 2017,
szitanyomás, papír, 50 × 70 cm
VD: A diplomát két jelentős, hasonló kompozíciójú és esztétikájú munkád előzte meg. A Castillo Interior, azaz Belső várkastély szövegteste Avilai Szent Teréz azonos címet viselő misztikus művének soraiból épül fel. A Lux Aeterna szintén címazonos parafrázis, annak a Ligeti György-kórusműnek a továbbgondolása, amelyet Kubrick tett híressé mint a 2001: Űrodüsszeia zenéje. Miben tér el egymástól a Ligeti-kotta eredeti képe és a szitanyomatod? Ugyanúgy változtatás nélkül vetted át a hangjegysorokat, mint Szent Teréz vagy Dosztojevszkij mondatait?
OL: Maga a technikai átfordítás már egy saját nyelvezetet, egy újrakódolást jelent. Azzal, hogy ezekhez a létező művekhez nyúltam és a kottát hangról hangra, a Belső várkastély sorait pedig betűről betűre lekövettem, beiktattam a saját szűrőmet. Ezek a művek megváltoznak, már nem ugyanazt a kórusművet vagy írást jelentik, mint amiből kiindultam. Persze mindegyik mű egy másik médiumból jött, s így a vizuális megfelelőjük jelenik meg, de szerintem ezekben pont a személyes nyomhagyás az érdekes, ami a folyamat során észrevétlenül beleépül az egyes munkákba.
Oberfrank Luca: Lux Aeterna I. (részlet), 2017,
szitanyomás, papír, a teljes mű mérete 50 × 70 cm
VD: Ornamentálisnak tartod a képeid? Vagy a saját munkáid esetében annyira egymáshoz szervesül a jelentés, a (betű)kép és az ornamens, hogy kár is lenne utólag szétválasztani őket?
OL: Szerintem abszolút ornamentálisak. Már az alkotófolyamat közben, írás közben feloldódnak a betűk, de megmarad bennük a jelentés súlya. Ha távolabbról nézzük, a kép rajzolattá áll össze, de közelebb lépve ki lehet olvasni egy-egy szövegtöredéket is. Ebben pont az az izgalmas, ahogyan megnyílik a kép tere egy új transzcendens dimenzió felé.
VD: Legyen szó bármelyik munkáról a három közül, nagyon ritka lehet az a tárlatlátogató, aki pusztán a szitanyomatok alapján meg tudná nevezni, hogy kiktől idézel. A címek persze segíthetnek, de még mindig extrém módon türelmes és művelt az, aki beazonosítja a forrásműveket. Oda szeretnék kilyukadni, hogy ha fontosnak tartod, hogy a látogató tisztában legyen az előtte sorakozó mondatok vagy ütemek szerzőjével, jelentőségével, de sok esetben akár a puszta tartalmával, akkor magyarázatot kell fűznöd a munkádhoz. Szoktál? Vagy mire a saját munkád végére értél, már nem is fontos, hogy honnan, kiktől indultál el, csak az, ami a képen van?
OL: Szeretem azt a szemléletet, hogy a mű létrejöttével a műalkotás saját életet kezd élni, leválik az alkotójáról. Persze szívesen mesélek tárlatvezetéseken vagy akár szűkebb körben is az egyes munkáimról, de nem ragaszkodhatok görcsösen csak a saját narratívámhoz. Sokszor meglep, mennyi mindenre ráismernek, vagy hogy éppen mennyi új gondolatot hív elő a látogatókból egy-egy munkám. Egy építész ismerősöm például észrevette a középkori spanyol építészet hatásait a Belső várkastélyon. De volt olyan is, akit ugyanez a sorozat egy menyasszonyi fátyolra emlékeztetett. Azért persze van, aki racionálisabb szemléletű és igényli a műleírásokat. Ha a kiállítás jellege engedi, akkor szoktam is egy rövid leírást fűzni a munkáimhoz.
Oberfrank Luca: Castillo Interior II–III., 2016,
szitanyomás, textil, egyenként 70 × 80 cm
VD: A módszeredre, erre a fajta „képírásra” híres példákat lehet felidézni a magyar modern művészet történetéből. Amikor először láttam a képeid, nekem Hantaï Simon Écriture-rose című festménye jutott az eszembe, hiszen ő is bibliai és bölcselőktől vett idézetekkel írta sűrűn tele az úgyszintén hatalmas vásznat. Hantaï képe viszont vibrálóan színes, ezért a fekete-fehér szövegközpontú munkáid, a Castillo Interior és az In principio még inkább hasonlít Esterházy Iskola a határon-átiratára, arra a munkára, amit a legtöbben valószínűleg hamarabb ismernek meg, mint bármelyik Esterházy-szöveget. Inspirált valamelyikük, esetleg más konkrét mű? Vagy ösztönösen kezdtél el számodra fontos sorokat egymás után írni?
OL: Valójában az első ilyen képírás jellegű munkám a Képzőn, még az elsőéves útkeresős időszakban született. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy a legmélyebb egzisztenciális kérdéseink nem tudják kikerülni Isten létezésének kérdését. Ekkoriban készítettem a Pater Noster című rézkarcot, amit az univerzális keresztény ima mantraszerű ismétléseiből építettem fel, majd művészkönyv lett belőle. Esterházy Ottlik-átiratára és Hantaï művészetére csak ezután találtam rá.
(b) Hantaï Simon: Peinture (Écriture rose), 1958–1959, olaj, vászon, 330 × 425 cm,
Musée national d’Art moderne, Párizs, forrás: centrepompidou.fr
(j) Esterházy Péter: az Iskola a határon átirata, 1981–1982, toll [?], rajzlap, 57 × 77 cm,
forrás: transindex.ro
VD: „[Á]ltalánosságban az ambiciózus, sikeres kortárs művészet teljesen vallás nélküli. A legtöbb vallásos művészet […] csak rossz művészet.” James Elkinstől származnak ezek a kijelentések, a szakdolgozatodban olvastam őket. Lehet, hogy szélsőséges vélemény, amihez azt is hozzá kell tenni, hogy Elkins az általánosságban vett transzcendens művészetről már megengedőbben fogalmaz. Az mégis vitathatatlan, hogy nagyon ritka az olyan emlékezetes kortárs képzőművészeti alkotás, ami közvetlenül és pozitívan kapcsolódik a kereszténységhez. Érezted már magad kívülállónak?
OL: Van ebben kihívás is, hogy akármilyen szűknek is tűnik ez a tartomány, mégis megtalálható az a természetes egyensúly, amiben lehet létjogosultsága ma egy szakrális műnek. Ha a saját kétségeimből, lelki vívódásaimból, Istenkeresésemből születik meg egy műalkotás magva, alapkoncepciója, akkor az beleépül abba, és nem is lesz már leválasztható róla. Szerintem ez az őszinteség az alapja a jó művészetnek is. A hangsúlyt a szubjektív spirituális élményre helyező Rudolf Otto írásai – és az általa bevezetett numinózus fogalma felől – nézve a személyesen megélt hit megtalálja a művészet útját is.
Persze a kortárs művészeti világban a szakralitás nagyon megosztó. Sok olyan művész van, akik inkább úgy fogalmaznak, hogy az általános értelemben vett transzcendenciával foglalkoznak, és nem tartoznak egyik valláshoz sem. De természetesen élnek, alkotnak más művészek, magyarok is, akik szintén ebbe a bizonyos szűk kategóriába esnek.
VD: Közülük kik voltak rád hatással?
OL: Utazásaim során fedeztem fel például Bill Viola videó oltárképét a londoni Szent Pál-székesegyházban, ami nem egy időszaki kiállítás része, hanem a templom egyik oltára, és állítólag ott is marad örökre. Meghatározó volt a salzburgi rezidenciaprogramom alatt élőben is megtapasztalni James Turrell Sky Space terét, ami akár egy posztmodern kápolnatérként is felfogható. A magyar alkotók közül pedig még az egyetemi évek alatt nagy hatással volt rám Lovas Ilona és Mátrai Erik művészete.
Bill Viola: Martyrs (Earth, Air, Fire, Water), 2014, négycsatornás videó-szárnyasoltár
a táblák mérete egyenként 140 × 338 × 10 cm / 7 perc 15 másodperc
VD: A műveidnek nehéz lenne helyet keresni a katolikus liturgiában, viszont az esztétikájuk nagyon is illik a letisztult liturgikus terekéhez. Melyik templomban állítanád fel szívesen a szitanyomataid?
OL: Igazából egy régi álmom válna valóra, ha egy liturgikus térben találhatnék állandó helyet a munkáimnak. Úgy látom, hogy a posztmodern világunkban a templomtereink is a széttöredezett, individualizált hit tereivé váltak. A mai kor struktúrái inkább sejtszerű, redukált, kiüresített terek, ahol a változékonyságban egy nyugvópontot találhat a látogató. Ez a tendencia elérte a szent helyeket is, ma már más igénnyel tér be egy hívő a templomtérbe. Az ilyen helyeken a textilképek szépen tudnának rezonálni a szakralitás leleteiként. Egyébként legjobban egy kisebb, meghittebb, emberi léptékű kápolnában tudnám őket elképzelni, ahol a szakrális térben a hívőkkel együtt tudnának lélegezni.
VD: Mire ez a beszélgetés megjelenik, már az advent sűrűjében leszünk. Biztosan van olyan festmény, zenemű vagy hely, amit évről-évre rítusszerűen megnézel, meghallgatsz vagy valamiképpen a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolsz. Rá szabad kérdeznem?
OL: Érdekes, hogy pont tavaly ilyenkor, amikor még szabadon lehetett egy hétvégére elutazni, a madridi Pradóban láthattam Fra Angelico frissen restaurált Angyali üdvözletét. Akkor még nem tudtam, milyen aktualitást nyer majd bennem az idei adventi időszakban ez az ikonográfiai téma. Egy áldott időszak megtapasztalni azt a kegyelmet, amit a teremtés folyamata jelent.
Fra Angelico: Angyali üdvözlet, 1426 körül,
tempera, fatábla, 154 × 194 cm, Prado, Madrid, forrás: museodelprado.es
A beszélgetés a világhálón, írásban zajlott 2020 novemberében, majd 2020 decemberében az Apokrif téli lapszámában jelent meg. A cikk nyitóképe a Castillo Interior sorozat harmadik tétele (szitanyomás, textil, 70 × 80 cm).
Apokrif Online 