Páros interjú a 2020-as Apokrif Könyvek pályázat győzteseivel

Egészséges dolgokat kezdeni írni

Mindketten évek óta külföldön élnek, mind stílusukban, mind témaválasztásukban afféle különutas szerzők, irodalmi értelemben „magányos farkasok”. Ritkán publikálnak, de az Apokrifnak indulása óta rendszeres szerzői. Ők az Apokrif Könyvek pályázat történetének első duplázói, mindketten nyertek már egy-egy korábbi kiírás alkalmával. Mivel a határzárásokkal, a kulturális események átmeneti eltűnésével járó pandémia időszakában az olvasóknak jóval kevesebb lehetősége nyílik a győztes kéziratok szerzőivel ismerkedni, mint más alkalmakkor, úgy döntöttünk, egy rövid beszélgetés erejéig közelebb hozzuk hozzájuk Tarcsay Zoltánt és Stolcz Ádámot. Szerkesztőségünk egy rövid, páros interjú keretében kérdezte a 2020-as Apokrif Könyvek pályázat díjazottjait.

Apokrif Online: Mindketten az Apokrifban indultatok, méghozzá mindketten az első évfolyamtól a lap rendszeres szerzői vagytok, idestova több mint egy évtizede. Olvassátok egymást, követitek a másik pályájának alakulását? Van bennetek valamiféle „ősapokrifos” összetartás?

Stolcz Ádám: Bennem van. Én igyekszem követni a Zoli pályáját. Illetve zseniális írónak tartom.

Tarcsay Zoltán: Igen is meg nem is. Inkább nosztalgia, mint aktív összetartás. Valamelyest kikerültem az Apokrif vérkeringéséből, de a régi apokrifosok továbbra is jó barátaim. Ha nagy ritkán találkozunk, jól elbeszélgetünk. Ja, és természetesen Stolcz Ádámot zseniális költőnek tartom.

S. Á.: Haha. Van nosztalgia bennem is.

T. Z.: Ádám legutóbbi kötetét nagy élvezettel forgattam és használtam fegyverként.


AO: Mindketten évek óta külföldön éltek, hogy érzitek, ennek a tapasztalata, az anyanyelvetektől, a kortárs magyar irodalomtól való relatív távolság alakít valamit az írásaitokon, beszivárog a műveitekbe?

Tarcsay Zoltán
Stolcz Ádám

S. Á.: Rám egész biztosan nagy hatással van a távolság, hiányzik az irodalmi életben (már ha van ilyen) való aktív részvétel. Az anyanyelvtől való távolság pedig önkéntelenül is a verseim egy nagyobb szervezőerejévé vált az utóbbi időben.

T. Z.: A Magyarországtól való távolságtartás rám sajnos mindig is jellemző volt, még akkor is, amikor ott éltem (ez elég nagy hiba). Most, hogy Angliában lakom, már fizikailag is távol vagyok. A magyar nyelvet szerintem még nem felejtettem el, bár a központozás szabályait már igen (illetve valószínűleg sosem tudtam őket rendesen). Az idegenség mint tapasztalat minden bizonnyal megjelenik a szövegeimben, de nem (csak) nemzetiségi/nyelvi kontextusban.

AO: Mindketten második alkalommal diadalmaskodtok az Apokrif Könyvek pályázatán. Ádám 2015-ben Becsapódás című verseskötetével, míg Zoli 2017-ben Norman Jope Gólyák és rétesek című versválogatásának fordításával nyert – más most akár a második kötet, akár az újabb pályázati siker élménye, mint az első alkalommal volt?

T. Z.: A törvény betűje szerint tényleg ez a második pályázati sikerem, legutóbb azonban nem a saját kötetemmel indultam, hanem egy fordításkötettel. Egészen más érzés saját regénnyel előrukkolni. A diadal már-már kezd a fejembe szállni!

AO: Miben más, teljesebbnek, inkább a sajátodnak érzed? Egyben magát a készülő művet is? Egyáltalán, hogy érzed, az első, második vagy másfeledik könyved készül, Zoli?

T. Z.: A fordítások, még ha igyekeztem is átlépni a határokat, nem egészen a saját szüleményeim, csak afféle inkubátorként szolgáltam hozzájuk. A befejezhetetlen viszont már egészen tőlem származik, ráadásul mintegy tíz év munkája van benne. Sokkal személyesebb ez a szöveg, mint bármi, ami eddig megjelent tőlem, és ezért félelmetesebb és egyúttal katartikusabb is.

Norman Jope: Gólyák és rétesek (2018)
Stolcz Ádám: Becsapódás (2016)

S. Á.: Nekem ugyanakkora öröm, mint az első alkalommal. Talán még nagyobb is, mert megerősít abban, hogy érdemes folytatnom az írást. Szeretném, ha ez a második kötet löketet adna ahhoz, hogy hazakeveredjek Magyarországra, ha nem végleg, hát huzamosabb időre, a közeljövőben.

AO: Ádám, te is számos nyelvet beszélsz, sokfelé jártál, felteszem, több nyelven is olvasol irodalmat is, miközben tudható rólad, hogy az irodalomnépszerűsítés hazai és nemzetközi szinten is olyasmi, ami régóta foglalkoztat, erre jó példa nagyjából épp egy éve indult kezdeményezésed, az Ollam projekt is. Kacérkodsz néha a fordítás gondolatával, vagy akár az eleve nem az anyanyelveden írott saját művekével?

S. Á.: A fordítás gondolata már foglalkoztat egy ideje, viszont talán még nem találtam meg azokat a verseket (talán prózát), amit szívesen lefordítanék. Illetve most kezdek felfedezni kevéssé fordított francia költőket, akiket talán érdemes lenne (ha sikerül). Próbálkoztam már a francia versírással, azonban úgy érzem, hogy az idegen nyelven folytatott írás közel sem adja azt az alkotói élményt, mint az anyanyelven történő alkotás. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a puszta próbálkozás is izgalmas és kiváló gondolatébresztő.

AO: Köteteiteken már jó ideje dolgoztok, Zoli több mint egy évtizede írja a regényét, Ádám is, tudtommal, első kötete elkészülte óta dolgozik a másodikon. A munka legutóbbi szakasza azonban már a világjárvány idejére esett. Változtat ez a kialakult helyzet bármit a munkamódszereiteken? Több, kevesebb időtök jut írni? Lehet elmélyültebben dolgozni ilyen covid-sújtotta időkben?

S. Á.: Én lényegesen jobban tudok az írásra fókuszálni a járvány kitörése óta. Már csak azért is, mert nem tudok elmenni sörözni. Bár elvileg az is az alkotási folyamat része.

T. Z.: A regény elkészülte teljes egészében a járvány érdeme. Külön köszönettel tartozom a tobzoskának és a denevérnek. Nélkülük nem untam volna halálra magam a négy fal között, és talán sosem álltam volna neki, hogy befejezzem A befejezhetetlent, amiben – mint a címe is mutatja – korábban magam sem nagyon hittem.


AO: Míg Zoli regénye afféle sajátos bölcsész-kalandregény, Ádám újabb kötetében a Becsapódásból már ismert agressziónyelven írható versek látókörének kitágításán dolgozik. Mindketten jól felismerhető, unikális hanggal, karakteres stílussal és szinte egyedülállóan csak rátok jellemző szemlélettel és témákkal dolgoztok, láthatóan nem a mainstream irodalmi trendeket, mintákat követitek. Mennyire tudatos ez a távolságtartás? Kiket olvastok a kortárs magyar irodalomból? Hat rátok erőteljesen (akár innen, akár az idő és tér valamely más pontjáról) valamelyik író, költő, esetleg más művész?

S. Á.: Én, ahogy lehet, igyekszem követni a kortárs magyar lírát folyóiratokból, de próbálok időről időre bevásárolni az Írók Boltjában is. Legutóbb Szálinger Balázs és Simon Márton új köteteit szereztem be például. Nagyon szeretem Orbán János Dénes verseit, illetve Térey Jánoséit, akinek mostanság a Protokoll című verses regénye került a kezembe.

A stílust illető távolságtartás nálam nem tudatos, egyszerűen nem tudok máshogy írni 🙂 .

AO: Szeretnél? Tervezel megpróbálkozni a jövőben valami kifejezetten „nem stolczossal”?

S. Á.: Attól félek, hogy azt is elstolczosítanám.

De nagyon szeretnék szerelmes és egyéb normális verseket írni. A családomban már egyesek említették is, hogy türelmetlenül várják, hogy egészséges dolgokat kezdjek írni.

T. Z.: Hiszem, ha látom!

Sajnos csak egy ellentmondásos válasszal tudok szolgálni: egyfelől fontos volt számomra, hogy a regényem szövege ne legyen egészen naiv, afféle ösztönös irodalom (és talán el is vetettem a sulykot a sok elméleti és filozófiai alátámasztással, a vendégszövegekről és allúziókról nem is beszélve), hanem reflektáljon a magyar- és világirodalomra. Másfelől viszont nem volt lényeges számomra az, hogy a regény belesimuljon az aktuális magyar irodalom kontinuitásába. Ez a távolságtartás teljes mértékben tudatos.

A kortárs szerzők közül Parti Nagyot, Nádasdyt, Esterházyt szoktam néha olvasni. (És persze Nyergest és Stolczot!) Meg valószínűleg másokat is. Bevallom, nem követem túl közelről a kortárs irodalmat, és ezért még egyszer pórul fogok járni! Izgalmasabb, ha az olvasók maguknak döntik el, hogy milyen szerzők vagy művek hatását vélik felfedezni a szövegben. Szerintem eléggé egyértelmű. Ha valaki nem olvasta őket, akkor pedig úgyis mindegy. Jó, egyet mégis mondok: Umberto Eco.

AO: Mindketten fontos mérföldkőhöz értek pályátokon a mostani megjelenés által: Zoli egy szinte pályakezdése óta készülő, nagylélegzetű művet zár le, míg Ádám a költők által enyhe babonás rettegéssel kísért ponthoz ér, a jellemzően vízválasztónak tekintett második kötethez. Hogy élitek meg ezt: inkább a nyomást, feszültséget tapasztaljátok, vagy valamiféle felszabadultságot? És látszik-e már, sejtitek-e, hogy a könyvek elkészültével majd hogyan, merre alakítanátok tovább a pályátokat?

S. Á.: Én inkább felszabadultságot érzek. Persze, nem tudom megmagyarázni, miért is 🙂 .

T. Z.: Már kezdenek hiányozni a szereplők. Mielőbb elkezdek dolgozni a trilógia második részén…! Komolyra fordítva a szót, szeretnék egyszer egy verseskötettel is előállni, már meg is van hozzá kb. öt vers. Ilyen tempóban a 22. század közepe felé meg is jelenhet. De most, hogy így belejöttem a regényírásba, még az is lehet, hogy folytatom. A regény jó dolog, mert bele lehet dolgozni mindenféle mást is, például rossz verseket.

S. Á.: Én sohasem tudtam igazán megmondani vagy irányítani, hogy merre indulok tovább, azonban úgy érzem, hogy a nálam már szinte rögeszmévé vált vers-zene kapcsolaton mindenképp tovább szeretnék dolgozni.

„Ősapokrifosok” 2017-ben (Tamás Péter, Stolcz Ádám, Tarcsay Zoltán, Nyerges Gábor Ádám, Fráter Zoltán)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s