Feketemosó: Erwin Olaf – Akarni, lenni, halni

Erwin Olaf pontosan tudja alkalmazott fotósként, milyen korunk szépségideálja, de jóval többet is. Művészként a korunk szépségideálja mögötti örök szépséget is jól látja és láttatja, ezért mindegy, hogy a húszas vagy a hatvanas évekbe, a mitológiába vagy fantasyszerű, esetleg fetisiszta, pornográf élű magánmítoszba visznek a képei, a szépség, az emberi arc, a történetek, a megjeleníthető érzelmek állandóak Bödecs László írja a Feketemosót.

Feketemosó logó

„Az ember otthon ül a kanapén és szeretne hazamenni.” Anyja tanította ezt a különös életérzést találón kifejező mondatot a fotós szerint Erwin Olafnak, az idős nő bólogat. Mindenki egyedül van a világon, és egyedül távozik, megint csak bólogatás. Az anya azt szögezte a fiának a kamera előtt, hogy bár sokat mosolyog, de az új képei olyan szomorúak, a régiek valahogy vidámabbnak tűntek. Sokszor elgondolkozom, boldog vagy-e, mondta. Ez csak egy korszak, válaszolta ő, az ember érik, bölcsebb lesz és szomorúbb. Ennyi az egész.

A kisvárosból származó, meleg művész fiatal korában csak arra vágyott, hogy kiszabadulhasson a parlagias légkörből, olyan helyre, ahol végre nem kell folyamatos bűntudatban és elzárkózásban élnie, ahol önmaga lehet. Az Erwin Olaf – On Beauty And Fall című, Michiel van Erp rendezte portréfilm arról árulkodik, hogy rendkívül érzékeny, valamelyest visszahúzódó, inkább kívülről szemlélni vágyó voyeurrel van dolgunk a művész személyében. Csakugyan látszik a jó szem, a figyelem ereje, a tökéletes pillanat elkapásának képessége, és akarásának, várásának emésztő maximalizmusa. 

Erwin Olaf pontosan tudja alkalmazott fotósként, milyen korunk szépségideálja, de jóval többet is. Művészként a korunk szépségideálja mögötti örök szépséget is jól látja és láttatja, ezért mindegy, hogy a húszas vagy a hatvanas évekbe, a mitológiába vagy fantasyszerű, esetleg fetisiszta, pornográf élű magánmítoszba visznek a képei, a szépség, az emberi arc, a történetek, a megjeleníthető érzelmek állandóak. Képein gyakran minden elem színné és a textúrává, festményszerűvé válik, olajszerű ragyogást vesz fel. Nem véletlen, hogy a képsorozatok jó részén barokkos háttérelemeket találunk, a barokk festők szemét idézi ez a fényképezés mód, van valami Rembrandt-i is például a három tagú önarcképben (I wish, I am, I will be, 2009). Ugyanakkor a világhírnevet hozó Hope, Grief sorozatokban Edward Hopperhez hasonlóan filmjelenetszerű beállításokban pózolnak a modellek.

A test vonalai, a meztelenség a festészeti akt fejlődésén túl a pornografikus képalkotás elemeit is magán viseli. A test vonalait formává rögzíti ez a látásmód, képes a pornográfia naturalizmusa a fotográfiákon az akt esztétizáló erejével együtt működni, oldódik a kvázi szexualizáltság még a legvadabb képeknél is, mondjuk a Fashion Victims kitárulkozó, például erekciót bemutató darabjánál is, de úgy hogy tulajdonképpen végig játékban marad, ahogy tette azt az aktok mindenkori történetében, de már a reneszánsz szobrászatban is. A test szépsége és izgalma egyszerre van jelen. Bár Erwin Olaf úgy nyilatkozik, nem ismeri a hagyományt, nem szerves része a művészvilágnak, valahogy mégis ráérez erre a klasszicizáló esztétikára a pornográfia modernebb jelenségei felől. Olyasféleképpen, ahogy Robert Mapplethorpe tette előtte húsz-harminc évvel, de mégis a saját egyedi módján.

Így a portréalkotása is, mondjuk a Grief sorozatban, a divatfotó felől közelít Rembrandt felé, ha szabad ilyet mondani, és valahogy, szinte megmagyarázhatatlanul, oda is talál. Olyanok ezek a képek, mintha a reneszánsz festészetet oltanánk stockphotókba, a stilizált érzelmeket a gyönyörű emberek, itt a megszokottól eltérően valahogy nagyon is ikonikussá, szuggesztívvé teszik, hiperesztétizmus alakul ki így, minden gyönyörű, minden pontos és tökéletes, mégis szétfeszíti valami lehetetlen ellentét, ez a nagy tökéletességében, szexuális, színes pompájában is csak a zsigeri  mulandóságérzést sugárzó melankólia.

Talán azért olyan hatásos és érdekes a nagyközönség, valamint a gyűjtők számára is Erwin Olaf művészete, mert képes az európai óriási akt és portréhagyományt, nagyon mai, globalizált és közérthető, de a fotóművészet nagyjainak vívmányait is integráló módon csempészni a képeire. Ráadásul önmaga is érdekes, kellően dekadens, de mégis józan és önreflektív figura.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s