Lendülethelyek

Tárlat: Opánszki Tamás – Lendületben, Piano Art Café, Budapest

Opánszki Tamás: Száguldunk a völgybe, 2017, olaj, vászon, 75 × 90 cm

Az alkotás jelen esetben merítés valamiből, egy érzelmekkel és talán indulatokkal is gazdagon átjárt előzetességből. Élményfestészet volna? Nyilvánvalónak tűnik, hogy konkrét élmények, mégpedig látványemlékek állnak e képek születésének hátterében. A téma a gyermekkorban, a mozgás és az erő észleléseiben gyökerezik: biciklisták és futballisták, motorosok és hokisok, utóbb a száguldó cirkusz alakjai. Mozgástanulmányok, strukturált festmények szinte kizárólag a sport világából.

Kiragadott pillanatok, a pillanatot átfűtő erőhatások ismétlődő jelzései, ám azzal a distinkcióval, hogy ebben a formában, miként most látjuk őket, még sosem történtek meg. Hiszen műalkotásokat szemlélünk, amit egyedül és kizárólagosan alkotójuk tárhatott fel éppen így, ebben a formában. Opánszki Tamás kiragad valamit a távolabbi-közelebbi múltból, amit akvarellel vázlatokban rögzít. A színek által keltett erővonalakba helyezkedik, ott határozza meg a dinamikai rendet, erősségüket vagy éppen hangsúlytalanná válásukat, hogy aztán festményekké növelje őket. Közvetlen módon ennek lesz részese a tárlatlátogató: az érzéki benyomásoknak, amelyek azonban kerülik a valósággal történő pontos azonosítás lehetőségét. Középpontjukban az eseményszerűség húzódik meg, noha kimerevített és kimetszett jelenetek formájában. Olyan világ tárul elénk, amely szorosan reflektál a valóság egy jellegzetes, az alkotó számára élményeket hozó szeletére, a versenysportra, ami többnyire a média révén jut el hozzánk. Ám személyesen megélve mindez egészen más.

Opánszki Tamás: Forte, 2009, olaj, vászon, 65 × 78 cm
Opánszki Tamás: Győztes, 2010, tempera, papír, 42 × 62 cm

Nem csupán a szépművészetek sajátja, hogy esztétikai tapasztalat forrásai, letéteményesei. Egy tornagyakorlat egymást követő mozdulatai, egy ügyesen lekezelt labda, egy bravúrosan lehetetlen ütés, a fizika törvényszerűségeit áthágni látszó technikai sportok mozdulatsorai láttán nyilvánvalónak tűnik, hogy a sportnak is létezik egyfajta esztétikája. Mi több: az ilyesfajta, tulajdonképpen rendkívüliként jelezhető látvány: a katarzis kiváltására is alkalmas. A róla alkotott kép meg természetesen.

E munkákon jobbára a technikai sportok egy-egy ágazata, képviselői jelennek meg – anonim módon. Mert nem a személyek lényegesek – bár olykor mégis –, akik a járműveket navigálják, hanem maga a tevékenység, az eseményjelleg s annak jellegzetes attribútumai: a gyorsaság, a lendület, a mozgásban rejlő varázslat, a dinamika, a felfokozottság, a stresszhelyzet. A színmezők ezek szolgálatába rendeződnek, a szokásosnál nagyobb és látványosabb terhet hordoznak, mivel szerepük, hogy mozgást imitáljanak, a mozdulatok egymásutánját sugallják – még ha ez nem is következhet be az állóképeken.

Mint Tamás jelzi: a téma csak ürügy – persze dehogy, hiszen kedveli a sportot, és annak éppen a képein jelzett válfajait, hiszen nem elmélyülten gondolkodó sakkozókat jelenít meg alkotásaiban.

A témaválasztás apropó arra, hogy a sport által keltett és felgyülemlett élmények inspirációja révén az alkotó megtalálja, felfedezze festészetének releváns hordozóit: a gesztust, a színt, a formát – mindezt szorosan a témakörnyezet világában értelmezve. Már amennyiben beszélhetünk ez utóbbiról, az eseményeket befogadó, a figuráknak képágyat vető közegről. Mert a háttéri mozzanatok alig kivehetők, hiányuk feltűnő, talán mert éppen lényegtelenek. Hogy képei hátteret nélkülözők, ez természetes. Ugyanis az emberi figyelem terhelhetősége sem korlátlan. Ha akad mire inkább fókuszálnia, akkor nem marad figyelemerő vagy pszichikai kapacitás arra, ami nem a megfigyelthez szorosabban kötődő jelzés. A motorosok, a kerékpárosok mint környezetükből tömbszerűen kiemelt kivágatok jelennek meg domináns helyzetben vagy éppen az alakjukra koncentráló környezethomályban.

Figyelemformáló és fókuszáló műveket látunk, amelyek nemigen engedik szabadon elkalandozni a tekintetet. Inkább sodorják. A mozdulatlanságból mozdítanak ki, noha maguk mozdulatlanok, hiszen képek, persze mozgást imitáló, kimetszett, a pillanat fenségébe összegyűlt állóképek, amelyeken az emberi figurák a sebesség szimbólumaként megjelenő gépekkel-járművekkel válnak eggyé: az emberi alak és az alatta erőt kifejtő gép nem különül el: egyetlen testet alkot.

Úgy tűnik, mintha a térbeli kiterjedés, az arányok játéka egyszerre fonódna össze az eggyé vált tömeget hangsúlyozó centrumba, ugyanakkor e gyűjtőerő el is veszne, ahogy az egy tömbbe fogott formák, a rajtuk játszó színek olykor futurisztikusan szétcsúsznak, szétesnek – a sebesség, a lendület jeleként. Nincs várakozás-keltés, hirtelen és egy tömbben, nyomásként zúdul ránk a látvány, mint a meghatározó tapasztalat érzéki megörökítése, közvetítése. Persze miközben az alkotó visszautal képein az egykori feledhetetlenre, el is fordul kissé tőle, hogy a festészet nyelvén, a festői eszközök révén tolmácsolja azt. Szükséges kényszer enyhe távolságot teremtenie a túl közelitől és közvetlentől, hogy az élményből művészet lehessen. Mert amit magában ápol és oltalmaz, annak valamelyest rejtve is kell maradnia, mint túlontúl közelinek. Csak így lehet művészet – máskülönben csupán nosztalgia, a múlt jelenvalóvá tételének reménytelen kísérlete volna.

Opánszki Tamás: Robog az éjszakában, 2014, olaj, vászon, 80 × 120 cm
Opánszki Tamás: Hajnal, olaj, vászon, 2013, 50 × 60 cm

A kiállításcím, a képanyag nem hagy kétséget: olyasmiről van itt szó, ami nagyon is az alkotó saját korából fakad, kortársi, korát megszólító – és nem csupán témaválasztása okán. Egy életérzés kifejezése, vágy és valóság különös összenövése, az egyszerre mindenütt lenni kényszere, végtére is a modern, technikával átjárt világ „erőszakosságának”, sebességének jelzője. E jó néhány évtizede mai tendencia minden bizonnyal gátja lehet annak, hogy valami régi vagy régebbi megőrződjön, s ennek következtében a téma gyakran fontosabbnak bizonyulhat, mint festészeti megvalósítása. De e tárlat talán igazolja: ma sem kizárt lehetőség, hogy valami mélyről szakadjon fel a festészet nyelvén; hogy a lendület mellett olykor kiköthetünk valahol. Például egy élmény szigetén.

Messzebbre tekintve belátható, hogy a lendület, az eszközhasználat: a technikával eljegyzett Nap-nyugati ember sorsaként definiálható. Kezdőpontja a felegyenesedett ember, aki kezébe botot vesz, hogy karját meghosszabbítsa, végkifejlete pedig beláthatatlan. A sebesség, a gyorsaság persze a hirtelen eltűnés kockázatával jár. Jellemzően ma semmi sem marad meg a maga helyén. Ugyanaz egyszerre sok helyen lehet, virtuálisan feltétlenül, így semmi sincs a maga helyén, minden valami más helyét foglalja el. Éppen ezért igényünk olykor a paradox várakozás, miszerint: a fejlődés csodálatos volna, ha néha megállna (Musil).

E tekintetben egyszerre vagyunk kívülállók, az elénk táruló látvány szemlélői, ugyanakkor részesei annak a lendületnek, amelyet a képeken megjelenő figurák mozgása, suhanása kelt. Ám nem maradhatunk teljességgel sem ezek, sem azok. Képeket szemlélünk, amelyek magukkal ragadnak, sodornak, ellenhatásként azonban szeretnénk távolságot is nyerni tőlük. Utóbbi pedig annak lehetőségét nyújtja, arra alkalom, hogy megőrizzük magunkban az idő múlásának egy lassabb folyását, hogy saját időnket éljük – ismét csak paradox módon: éppen a lendület képei láttán.

Balázs Sándor

 

Az írás a 2019. november 9-én elhangzott kiállításmegnyitó-szöveg szerkesztett változata. Opánszki Tamás Lendületben című tárlata december 5-ig volt látható a józsefvárosi Piano Art Caféban.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s