Feketemosó: Szégyenzene

Mintha ez az egész huszadik századi „szégyenzene” (Adorno-kacaj) nem szólna másról ebben a fogyasztási stílusban, mint a különböző hangulatpirulácskák lenyeléséről – Semság Tibor írja a Feketemosót.

Feketemosó logó

Mintha ez az egész huszadik századi „szégyenzene” (Adorno-kacaj) nem szólna másról ebben a fogyasztási stílusban, mint a különböző hangulatpirulácskák lenyeléséről. Elvégre lehet ún. részletes figyelemmel is adózni egy-egy album, dal, track, kísérleti anyag iránt, de gyakran csak becsapkodjuk arcunkba piruláink, mint a filmeken új szentjeink teszik valami családi és munkaügyi rohanás kellős közepette. A munka-tanulás-levelezés szentháromsága folyik le úgyis minden nap, ami persze a gép duruzsolását jelenti, nagyrészt. És hát közben akkor már az érzéki élmény miniatűr drogjai hatoljanak be a tudatba, most nem kell végig figyelni megfeszülve a teljes eszköztárat, amit elénk tárnak a zenészek, nem fontos az összes formai elem és azok egymás iránti viszonyrendjének regisztrálása; lehet nyugodtan azért az egy trombitahangért felrakni azt a Miles Davis-számot, vagy egyáltalán csak hagyni, hogy a zene tónusa beállítsa a hangulatot, szűkítse a felidézhető világok és képek körét, egy korábbi kapcsolást már rögzített az agy, most megtörténhet újra az előhívás. Ha már a jazz-példa, akkor a szuperklasszikus Kind of Blue urbánus hangulata nálam virtuális élményhez kötött, régi Sim Cityzések emléke sejlik fel, de a lehorgonyozottság a lényeg, az egymáshoz kötözött képek és hangok mélyén tényleg van valami megfoghatatlan, meghatározhatatlan önmagáért való.

Mintha a körülöttünk uralkodó levegő, amit megélünk és az (kénytelen) megélni minket, így tudná csak kódolni önnön változásait és ott-és-akkor összetételeit, hogy belecsempész valamit minden előhívásba, rögzítésbe.

De sokszor új pirula kell, az átlagembernek is kell a drogja. Gyakran egy zenekar egy adott lemeze jelent egy adagot, mert pont azt a hangulatot akarod megkapni, ne hazudj nekem, tudom (és az átlagember drogjai sokkal számosabbak, mint az illegális fokozók, fiam); azt a hangulatot, ami emlékeztet egy érzésfélére, de valami sokkal világszerűbben értve, mint a profán megfogalmazásban. Egy megkaphatatlan és átélhetetlen élet apró, pici nyomát akarod. És a kiválasztott album megszólaló hanganyagán minden elem szétszálazhatatlanul azért felel, hogy átélhesd egy olyan élet pillanatát, amit talán nem élt át soha ember, csak maga a közösség, talán, vagy még az is csak átsodródott rajta, a tér életén. De csak kis nyomi adagokat kaphatsz, persze.

Habár azt írtam, szétszálazhatatlan, mégis a hangzás a fő felelős. Textúra, tónus, ilyen szavak jutnak még eszembe, kiegészítésül.  A hangzás specifikálásának őrületes képessége juttatta el a zenét abba az állapotba, amiben ma leledzik. Világok születettek, milliónyi kicsiny világ. Úgy tűnik, hogy a mainstream zeneipar a nagy, általában drámai, és minden ember számára közvetíthető érzések és érzületek keltésében érdekelt, és ez nem is fog megváltozni. De a többi szinten, és főleg a nem túl mainstream zenei színtereken sok-sok egyéni világról történik híradás, néha egy-egy jól körülhatárolható hangzásért mész, hogy felidézzen benned valamit, ami jól jön, mert az a benyomás szükségeltetik a versedhez, novelládhoz, ecsetvonásodhoz… 

Így használjuk ki a bár rögzített, de végsőképpen leírhatatlan Hangulatot, kölcsönadja nekünk önmagát alkotásainkhoz, nem tudjuk megállni, hiszen eleve mások alkotásainak cédájaként ismertük meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s