Tárlat: Vera Molnar – Rendetlenség a rendben, Kiscelli Múzeum, Budapest
+ Kód és algoritmus. Hommage à Vera Molnar, Vasarely Múzeum, Budapest
Vera Molnar a nemzetközi művészet egyik meghatározó alakja, az egyik első művész, aki tudatosan kapcsolta össze az algoritmust és a véletlent, így vált a computer art úttörőjévé. Egy nagy kísérletező, aki olyan következtetéseket vont le a tudomány és a művészet szoros kapcsolatáról, amelyek mintegy előre jelezték a következő évtized eredményeit. Az 1947-ben Párizsban letelepedett művész az ötvenes évek végétől a „machine imaginaire”-nek elnevezett módszerével szisztematikusan vizsgálta a képi ábrázolásban rejlő lehetőségeket. Programokat tervezett, amelyeket fejben, lépésről lépésre végigjátszva – egyetlen formakombinációt sem mellőzve – képekbe ültetett. A hatvanas évek közepétől már számítógép és plotter – nagyméretű műszaki rajzok előállítására alkalmas rajzgép – segítségével generált alapformákat és az ebben rejlő variációs lehetőségeket kutatta. Az új képalkotó módszer egy teljesen mechanikus folyamatot eredményez. A cél, hogy a képmező manipulálásával – ahogyan a művész fogalmaz – egy „kielégítő esztétikai állapot” jöjjön létre.[1] A művész 95. születésnapja apropóján megrendezett, a Kiscelli Múzeumban és a Vasarely Múzeumban párhuzamosan futó Vera Molnar művészetével foglalkozó kiállítások hiánypótlók itthon. Az előbbi egy fontos retrospektív, az utóbbi pedig a művész munkamódszerével rokon szemléletű alkotók hommage tárlata, a Kód és algoritmus.
Az algoritmus egy probléma megoldására szánt utasítássorozat, melynek végén szükségszerűen ugyanahhoz az eredményhez jutunk el. Az algoritmus felismerése összefügg a természetben megfigyelt ciklikus jelenségekkel, illetve az ember algoritmikus életvitelével, periodikus cselekvéseivel. Ennek tudatosítása eredményezte az emberi ráció kifejlődését, ami legtisztábban a matematika területén érhető tetten. Így vált ez a tudományág az egyik leggyümölcsözőbbé az emberi civilizáció szempontjából. A 20. század elején a természettudományokban is megszületett az a felismerés, hogy az oksági viszonyok csak emberi léptékekben működőképesek,[2] a művészekre azonban alapvetően az jellemző, igyekeznek távol tartani magukat az algoritmus szabályokhoz kötött rendszerétől.
A véletlen mint fizikai jelenség leírása és megértése kronológiai tekintetben nagyon közel esik a véletlen művészetben való megjelenésével. A véletlen szerepének vizsgálata a mikro- és makrovilág működésében magával hozta a valószínűség fogalmának megjelenését az elméleti fizikában. Az 1920-as évek kvantummechanikája – különösképpen Heisenberg határozatlansági relációja – paradigmaváltó hatással volt kora tudományos életére. „Isten nem kockázik” – állította Einstein. A newtoni elveken nevelkedve azt gondolta, ha valahonnan ismerjük az univerzum állapotát jelen pillanatban – tehát minden részecske helyét és sebességét meg tudjuk állapítani – a fizika törvényeit alkalmazva elvben pontosan meg tudunk jósolni mindent, legyen szó egy jövőbeli vagy egy múltbeli pillanatról. A kvantummechanika szakított ezzel a nézettel és rávilágított, hogy valójában egy gigantikus kockajátékban veszünk részt, ahol szubatomi szinten elvész a jövő meghatározásának lehetősége.
Közben az avantgárd a tradicionális esztétikai normákkal szakított és megpróbált természettudományos modelleket átültetni a művészet területére. A konstruktivizmus már olyan formavilágot dolgozott ki, amely elszakadt a hagyományos (mimetikus) művészi attitűdtől és megágyazott a racionális matematikai szellemű alkotótevékenységnek. Jól ismert, hogy a dadaisták voltak azok, akik véletlenszerű szavakból, valamint instrukciók alapján először költöttek verseket. Hans Arp 1917 táján jelentkezett a véletlen törvényei szerint elrendezett kollázskollekciójával, amelyben színes papírnégyszögeket ejtett egy kartonra, majd egy rendezőelv mentén addig tologatta, míg ki nem alakult a végleges kompozíció. Már a második világháborút követően a fluxus alkotói a happeningjeikkel szintén kapcsolódnak a szervező elvekhez, mivel munkamódszerüket tekintve ugyancsak utasítások mentén hozzák létre műveiket.
Az 1950-es években Max Bense német filozófus kísérletet tett arra, hogy áthidalja a filozófiát, a pszichológiát, a társadalomtudományokat, a művészetelméletet, a szemiotikát és az információelméletet elválasztó szakadékokat. Az információra vonatkozó matematikai modelleket szerette volna átírni egy újfajta műelemzési szemponttá. A stuttgarti Műszaki Főiskola stúdiógalériájában 1965-ben szervezte a digitálisan előállított képek legelső kiállítását. Georg Nees, Frieder Nake és Herbert W. Franke nevét kell említenünk, akik az információesztétika szűkebb környezetében fejlesztették ki első komputergrafikáikat. Ezek az emberek azonban nem képzőművészek voltak, hanem matematikusok és fizikusok. Az információesztétika hatása elért Franciaországig is, ahol az ekkoriban barátságot kötött Vera Molnar és François Morellet – Bense generatív esztétikájából kiindulva – olyan kísérleti munkákat alkottak, amely reményeik szerint egy új művészettudomány fejlődését szolgálhatják.[3]
Műveiket már nem a végső forma határozta meg, hanem az elkészülés folyamata, másképp: a szervezőelve, maga az algoritmus. Az alkotó egy műveletsort hajt végre, amiben követi a saját maga által felállított szabályokat, és csak a folyamat legelején, a valóban „teremtő pillanatban” érvényesülhet a művészi szándék. Ezután a rendszert működtető algoritmus lép életbe, és a művész már csak asszisztál a mű véghezviteléhez. Ez a fajta szemléletmód teljesen háttérbe szorítja az egót és teret hagy a jelenségek önmagukban való érvényesülésének. A módszer a természettudományos axiómák hatását kelti, ami azt sugallja, hogy egy jó mű is lehet ugyanolyan tömör és elegáns, mint egy matematikai képlet.
„Ez olyan műfaj, aminek a koncept a lényege. […] A kivitelezésnek a lehető legtökéletesebbnek és legszemélytelenebbnek kell lennie. Programokat találtam ki magamnak, és amennyire lehetett, kézzel megrajzoltam. Unalmas munka volt, rengeteg időt töltöttem vele, kihúzni a vonalakat, kitölteni a formákat […] [L]ett egy asszisztensem, aki megcsinálta nekem a technikai részt, […] és amikor számítógéppel kezdtem dolgozni, felháborodott emberek azt mondták, dehumanizálom a művészetet.” – magyarázza Vera Molnar egy interjúban.[4] Művészetében logikus lépést jelentett a „machine imaginaire” leváltása „machine réelle”-re, azaz valódi komputerre, hiszen az jelentősen leegyszerűsítette a képalkotó eljárást, és a generatív folyamat sokszorosára növelte a potenciális képek számát. A komputer emellett azért bizonyult ideális segédeszköznek, mert a digitális kép lezáratlansága szerencsésen találkozott a művész kísérletező törekvésével. A művész természetesen sok helyen be tud avatkozni a programba, ugyanis bármikor dönthet úgy, hogy változtat az algoritmuson. Az algoritmus alakításával pedig újabb képi variációk születnek, így a véglegesnek ítélt képek tulajdonképpen egy generatív folyamat virtuális láncának parányi szemei.
A Vasarely Múzeumban Vera Molnar mellett (előtt) a nemzetközi geometrikus-konkrét művészet, valamint a computer art olyan jeles képviselői szerepelnek (tisztelegnek), mint Max Bill, Jean-François Dubreuil, Josef Linschinger, Richard Paul Lohse, Manfred Mohr, François Morellet, Henri Prosi, Jan Schoonhoven, Klaus Staudt, Ryszard Winiarski. Bár Molnár Vera közvetlen hatása nem mutatható ki a magyarországi szocializmus alatt, egyfajta Zeitgeiston keresztül mégis hathatott a hazai alkotókra. A computer art hatása Magyarországon az eszközhiány és az intellektuális elzártság következtében elenyésző volt. Viszont az algoritmus manuális használata a konkrét, geometrikus és konceptuális művészet Kádár-kori történetében is tetten érhető. Csiky Tibor, Csízy László, Gáyor Tibor, Kovács Attila, Lantos Ferenc, Mauer Dóra, Mengyán András, Türk Péter munkái erről a hatásról tesznek tanúbizonyságot.
A Maurer Dóra által 2007-ben alapított Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület – röviden OSAS (Open Structure Art Society) – munkáival már több ízben találkozhattunk a Vasarely Múzeumban. Az egyesület alkotóinak munkamódszere szintén visszavezethető az algoritmikus tendenciákra. Céljuk a 20. század elejétől fogva progresszív hagyománynak tekintett geometrikus-konkrét irányzat folyamatosságának fenntartása. Az egyesület művészeinek munkamódszerére jellemző a rendszerben való gondolkodás, az algoritmusok követése, a szigorú logikai következetesség, matematikai összefüggések alkalmazása. A kiállítás terét bejárva az irányzat egykori úttörőinek munkái izgalmas párbeszédbe elegyednek a fiatal alkotók kísérleteivel, amelyeken szintúgy érződik a saját koruk innovatív technológiáiban rejlő lehetőségek keresése, legyen szó videómanipulációról, animációs tervezésről, vagy 3D nyomtatásról. Így a kiállítás évtizedeken átívelő képet fest arról a kutatással és útkereséssel egybekötött alkotói attitűdről, amelyben a művészet és a tudomány szervesen összefonódik.
Joggal vetődhet fel a kérdés, ha a művészet hasonló módszertani eszközökkel dolgozik, mint a természettudomány, akkor miben lesz mégis eltérő a végeredmény? A természettudomány dolga, hogy a látszólagosan kaotikus világból elvezessen bennünket egy áttekinthetőbb, tudományosan leírható rendezett univerzum felé. A megismerés felé vezető úton – a felfedezésekből adódóan – ez a világ azonban folyamatos szűkítések árán hozható létre. A művészet is hasonlóképpen működik: kiemel a világból más perspektívákon keresztül láttat, újabb összefüggéseket tár fel számunkra. Tehát, míg a természettudományok – a rendszerezés által, az ismeretlen területek szűkítésével – minél kevesebbre irányítják figyelmünket, addig a művészet holisztikusan ragadja meg a problémákat. Így válik képessé egy mű arra, hogy önmagában tárja fel számunkra az egész világot.
Kazi Roland
A Vera Molnar-retrospektív március 15-ig látható a Kiscelli Múzeumban. A festőnőt a 95. születésnapján köszöntő pályatársak szintén Óbudán állítanak ki, tárlatuk január 19-ig tart nyitva a Vasarely Múzeumban.
Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, forrás: fovarosikeptar.hu
[1] Kumin Mónika: „A kétség jobban tetszik, mint a megoldás.” In: Rendetlenség a rendben – Vera Molnar művészete. Kiscelli Múzeum, Budapest, 2019, 62.
[2] Perneczky Géza: Mire jó a fraktálfilozófia?
[3] Nierhoff, Barbara: Vera Molnar és a komputer.
[4] Cserba Júlia: 1% rendetlenség, 100% szabadság – Interjú Vera Molnarral. In: Rendetlenség a rendben – Vera Molnar művészete. Kiscelli Múzeum, Budapest, 2019, 5.
Apokrif Online 