Feketemosó: Az elnémulás veszélye

Bizonyos értelemben mindannyian tékozló fiúk vagyunk. Mindenféle értelemben, mindannyian azok vagyunk Bödecs László írja a Feketemosót.

Feketemosó logó

„De vigadozni és örvendezi kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett és megtaláltatott.” (Lk 15,32)

„Visszafogad az ősi rend. / Kikönyöklök a szeles csillagokra –” (Pilinszky János: Apokrif)

Az elnémulás veszélye fenyegeti a nézőt, a hallgatót, az olvasót –  az embert minden alkalommal, amikor szembekerül a mitológiával. A kétezer éves, legújabb bibliai történetek is ilyen elnémító erejű, rejtélyes mitológiát tárnak elénk. Egy kultúra, sőt több kultúra legfőbb történetei, bizonyos módokon megfogalmazott legfőbb emberi történetek, lenyomatai és betetőzései, talán legcsupaszabb, legikonikusabb formái annak, ami előtte is motoszkált, fejlődött sumereknél, egyiptomiaknál, görögöknél, de más kultúrákban is érlelődött és érlelődik, nem túlzás azt állítani, hogy a Biblia a legfőbb forrása és ikonikus talpköve annak, amit nyugaton művészetnek nevezünk. 

Ezek a történetek az élet rejtett logikáját, az élet menetének nem megoldható, de elkerülhetetlen, a nem tudható, de érezhető állomásainak összefüggéseit kísérlik meg megörökíteni. Erről szól a művészet maga is, arra tesz kísérletet, hogy megvizsgálja az életet magát, kérdése: hogyan lehet élni, és a vizsgálat alapján megmutatni, mi ennek a kimenetele, mik lehetnek azok a tisztán pragmatikusan is felfogható működésmódok, amik segítenek a lehető legjobb módon megbirkózni az embernek az életnek nevezett adománnyal, a felfoghatatlan erővel, ami örvényszerű, folyamatos mozgásban van, aminek leginkább terhe érezhető számunka, és a felnövéssel, ahogy egyre inkább „beleéljük” magunkat a világba, csak növekszik természeténél fogva, és minden igyekezetünk ellenére, az életnél még kiismerhetetlenebb halállal végződik.

Egy ember áll a pusztában, lehet férfi, de lehetne nő is (bár a nő kérdése, lássuk be, más, ha nem is egyszerűbb: adjak-e életet, méltó vagyok-e arra a szeretetre, ami növekedhet bennem, vagy akarhatok-e megszabadulni a kérdés terhétől, képes vagyok-e minderre, lesz-e segítségem, ki vagyok én, aki a teremtőnél kézzelfoghatóbb természeti erő), és azt kérdezni magától, hogyan tudnék élni szeretet nélkül, mi végre kerültem ebbe a jégverembe, ahol a szeretet olyan valós, hogy könnyekre fakasztja azt is, aki csak hajlandó megállni egy pillanatra és szemlélni, de a helyet, ahol őrzik hideg barlang védi, hidege kicserzi a bőrt, megrepeszti az ajkakat, és az őre megkopaszít és sárba lök, puskatussal vág fejbe és a szögesdrótot húz saját állatisága köré.

Nem evidencia a szeretet, és legtöbben elveszítik, elfordulnak tőle, kétségtelenül aligha vívható ki, viszont annál inkább elherdálható, államosítható, zsarnokká tehető, rosszul lehet művelni minden egyes elemét, halálra kínozni, fojtani, bátortalanítani, túlvédeni, elzárni, megostorozni is lehet ezzel az egyetlen dologgal, ami mégis van, és úgy van, hogy fel nem fogható egyetemessége, borzasztó és egyszerű tisztasága, olyan mint a kutyafej vagy egy teknős háta, megnyilvánulhat csókban, nevetésben, kézfogásban, távolmaradásban, ugatásban, de mindez küzdés, tanulás, ez is szenvedés, mire megérinted megnyomorítod, mire meglátod feketébe öltöztetik, mire kinyitod az ajtaját, rázárják a rácsot. Beszélni is nehézkes róla, nem találtak fel olyan szót, ami ne jelenthetné, de olyat sem, amivel igazán jól lehetne mondani.

Kétezer év telt el azóta, hogy könyvbe írták, azóta folyamatosan beszélünk róla, nehézsége ellenére lefestjük, megírjuk, megkalapáljuk, kinyomtatjuk, begúglizzuk, és még mindig nem tudok róla a fentieknél többet, még mindig, ha látom is, meg nem ismerem, és bárgyún integetek, mint aki feltett valakit a vonatra, és nem tudja, mikor jön haza.

Nem csoda, hiszen valójában a szeretet tapasztalás. Talán a legfőbb, az amiért ide vagyunk vetve, amiért megéri megbirkózni minden mással. Ha van tétje küzdésünknek, akkor ez lehet az egyik, megismerni azt, ami kezdettől fogva a miénk, eltalálni oda, ahonnan indultunk, és hogy bejártuk érte a világ nagy részét, azzal nem kerültünk közelebb hozzá. Bizonyos értelemben mindannyian tékozló fiúk vagyunk. Mindenféle értelemben, mindannyian azok vagyunk. 

„Nem adatott meg mindenkinek / A balgaság, mely a füvekben ég, / Tudom én jól, tudom én. / Csak pazaroljam, / Csak tékozoljam / Szegénységem, / Alázatosságom, / A friss levegőt, / A rigókat, / A földek bőízű nedveit, / A futkározó mezei virágokat, melyek homlokukon hordják álmaim / S huncutul dörgölőznek / A nyihogó kancák bokáihoz.”

(József Attila: A balga költő)

Mint az már látszik nem tanulmány lesz ez itten, ez itten a kacsa hápogása, a ló nyihogása, a bárány bégetése. Rényi András viszont micsoda tanulmányt írt! Hermeneutikai megfontolásokkal közelít benne Rembrandt mester kései, A tékozló fiú visszatérése felé. Rembrandtnak ez a képe már a 17. század legeleje, Rényi szinte a 21. század eleje, Rilke, ő a 20. század eleje, kis szerencsével az eddigi legrosszabbat nem, de az első világháborút már látta, látta széthullani a birodalmat, amiben született, látta megingani Európát, önmaga székletén csúszkálni, részeges, vérbe lobbant, megszállott szemekkel. Pilinszky ő már látta a még rosszabbat, a gyilkos káini orgiát, az ő hazatérése csak és kizárólag onnan lehetséges, egyáltalán „ha van visszatérni otthon” – írta Radnóti, akinek nem volt lehetséges. 

Rembrandt: A tékozló fiú (1661–1669)

Rényi a szentimentális elemzésfajták egyikébe sorolná, amit eddig írtam. Az ő megközelítése méltóbb, egy művész munkájának pontos megfigyelésével, és kreatív átgondolósával, arra jut, Rembrandt, az idős mester, tudta, a szeretet egyik legfőbb nyelve az érintés, és ezt meg is festette. A hatalmas vászon, a két fordított tenyér a fiú hátán, a velük egynemű ócska csuha, a kezekkel egylényegű meztelen, gyermeki talp, az atya és a fiú egybefolyó alakja, a tekintetet vakoskodó, zavart játéka, az egyben szemlélhetetlenség a néző felől, mind mind a művész nyomai a példázaton, a mű a példázat hű illusztrációja. Külön felhívja a figyelmet az idősebb fiú szerepére, aki racionális kérdést vet fel, emberi ésszel jogos bírálata az atya iránt, miért nem jutalmazza az ő hűségét sohasem, és miért mulat a háznép a bűnös, kegyvesztett fiú visszatérte miatt, aki az emberi szabályok szerint inkább ennek ellenkezőjét érdemelné, hisz maga is bevallotta, bűnös.

A példázat mondatai nem árulják el a misztériumot teljes egészében, teológusok, ikonográfusok könnyen megfejthetik viszont, hogy az egyes szöveghelyek mit jelentenek, a képek hogyan állnak kapcsolatban a textussal, vagy milyen módon térnek el tőle, milyen összefüggésben állnak mondjuk az elveszett bárány példázatával, vagy a jézusi szeretetelvet hogyan példázzák. Jézus nem a tisztákat és a jó életűeket jött hívni, a bűnösökért jött, az elveszettekért, ezt tudjuk. A rend a világban nem zavarja az Istent, ahogy az történetbeli apa mondja az idősebb fiúnak: „Fiam te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.” Itt vagy velem, vagyis te rendben vagy, teszed, amit tudsz. De ez a fiú mégsem kerül olyan közel az apához látszólag, mint a megkerült, az atyai ölelés és a házi mulatság a tévelygő miatti kitörő öröm hozadéka. Rényi sokat értekezik a Rembrandt-képen szereplő báty alakjának tekintetéről, és milyen szép és érzékletes az elemzés, csakugyan feltár valamit a kép lényegéből, a kép csakugyan érezteti ezeket a lényegi momentumokat a példázatból. Érezhetően közelebb vagyunk valamihez általa. De sajnos ez a valami még nem minden, az egyéni tapasztalás itt a tét. Életünk tétje a szeretet megtapasztalása, az elégedetlen fiú csüggedt tekintete a miénk, a melankólia uralja hétköznapjainkat, mert alig bízunk, hogy van hova visszatértünk. Rényi találón írja le, a tékozló színről-színre látja az Atya szeretetét, érintésen keresztül, arca és gőgje elfordul a világ hiúságaitól, meztelen talpáról lekopik a kosz, ócska szakadt saruja megadja magát, hiszen szent az a föld amelyen áll (bizonyos értelemben ez Mózes és Isten találkozásának terét is megidézi a képen), talán ezt a mondatot szerényen hozzáadhatom Rényi remek elemzéséhez.

De nem az elemzésről szeretnék beszélni igazán, és nem is a képről, még csak nem is Rilke vagy Pilinszky parafrázisairól, pusztán a példázathoz intéznék egy kérdést. A kérdésre biztos rengeteg válasz született már. Azok között lehet az én válaszom is, de itt és most ennek sejtésében, de nem tudatában kérdezésre buzdít, és remélem, hogy a válasz majd tapasztalásértékű lesz számomra. Ez ugyanis a példázatok tétje, ezért képezik a kultúránk alapjait, mert mindig és mindenkor termékenyen, a kérdéseket szaporítva nyúlhatunk hozzájuk, nem azért, mert nincsenek készen a válaszok, hanem azért mert szerencsére nem ez a lényeg, hanem, hogy egyénileg kérdezzük meg, tegyük a magunk útjává, hiszen a szeretetről van szó, ahol az okoskodás igen kevés, és ha igazunk van is, az még önmagában nem sokat ér.

El kell-e mennünk igazán messzire, hogy örvendezzenek nekünk aztán? Ez a kérdésem. Rilke kérdése is hasonló lehet, sőt ő inkább állít: a tékozló fiú annak a története, aki nem bírta elviselni a szeretet, ami körbevette. Foglalkozom egy kicsit vele, hogy megérthessem miben áll az ő egyéni viszonyulása a tékozló fiúhoz, milyen ő tékozló fiúságában. Lemond a szeretetről, elhagyja az otthont, ahol már a kutyákat sem bírja elviselni, miért? Feltételezem, mert ismeri a gondolatait. Mindannyian így vagyunk, magunkról tudjuk legjobban, milyen elviselhetetlen, kínzó erők motoszkálnak a fantáziánkban, meg kell élnünk, be kell habzsolnunk az élet testiségét, valamilyen bűnt el kell követnünk, pusztán csak azért, mert mások is ezt teszik, látjuk azt is, hogy milyen a világ, és mi ennek az orgiának önkéntes résztvevői lehetünk, és ez nagy öröm, minden pillanata eufória, amíg tart. Továbbá, ha ilyeneket képzelünk, az orgiáról, ami minket is vár eleve tudunk, és már igen hamar kerülgetjük, cicázunk vele, akkor hogy érdemelnénk meg azt a szeretetet, amit az atyai ház, az atya, kezdettől fogva ránk ró? Mit szeret ez rajtunk, hát nem lehet, nem lehet szeretni, nincs is kit, nincs is egyéniségünk. Ezt az egyéniséget faragja a megannyi önként vállalt szenvedés, a nagyravágyás táplálása, ami mindig elnyeri jutalmát. De ez a jutalom baljós, ez a behabzsolt újabb vak szeretet, az egyesülésre való képtelenség, miféle jutalmat nyerhet? Ez nem lehet az, már bűnösök is vagyunk, bűnben találkoztunk, mi több nem is ismerjük egymást, mi több magunkat sem, és nincs is mit megismerni, senki sem tudja mit akarhat, de nem ezt, egységet. És így valahogy visszamegy, ugyanaz a szeretet fogadja, a megbánás lehetetlensége járja be a gondolatait, nincs is büntetés, kérdőre vonás, csak a háziak furcsa idegenkedő tekintete, de azért rend, a ház rendje, ahol a szeretet a direktíva. 

Rilke így képzeli el ez a fel nem oldható konfliktust, Rilke valahol túl emberien néz a történetre, és azt mondja, a tévelygés örökké tart, és a szeretet mindig vak és nehezen viselhető. Ez már nem az a tipikus isteni rend, ez már a mélylélektan, a pszichológia és a valódi családok fojtogató rendje, de kétségtelenül a tékozló fiú parabola egy lehetséges elgondolása, annak szándékosan varázstalanított parafrázisa. Ami rendkívüli szépségén és a költő tehetségén kívül átviláglik belőle számomra, az leginkább a modern tapasztalat, mindannyian tékozló fiúk vagyunk, és a szeretetet megtalálnunk, valahogy megállapodnunk magunkkal és képessé válni, elfogadni, hogy mégis lehet minket is szeretni, egyáltalán, hogy létezik, amiben alig-alig hiszünk, végtelen küzdés.

Különösen más ez a 20. század embertelen tapasztalataival súlyosbítva, amikor a hitetlenség a szeretet iránt annyira elharapózott, hogy világrenddé vált létezésének tagadása, az ideológia, ami az atyai szeretet helyébe emberi racionalitást állít, kis híján felemésztette még annak az igényét is, hogy legfontosabb történeteinkkel szembenézzünk. Puszta árnyékot, a gonosz legmegrázóbb tapasztalatát hordozza magában Pilinszky lírai énje az Apokrif című versben. Olyan fájdalom tapasztalását, amit még Isten sem képes felfogni, amiben ő mellette, a jelenlétében is csupán kőnek érezzük magunkat. Lehetséges, hogy ez volt az emberi történelem legnagyobb tékozlása? Nem volnánk méltók, lehetetlen volna visszatérni az atya ölelésébe? Ez okoskodás. Hogyne, és talán, annak tudatában, hogy mi történt, az lehet a válasz a kérdésemre, hogy a bűnösök megtérése, a feltámadás e metaforikus változata a legnagyobb ünnep. De kulcsmondat a báty felé intézett és ennek megértése hozhat békét az emberiség szintjén, ahogy az egyén szintjén, mindig velem vagy és mindenem a tiéd. Ha sikerül a bátynak megbirkózni a káini irigységgel, igazságtalansággal, ha szomorú arcára visszatér az öröm.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s