Feketemosó: Szakma (1)

Feketemosó logó

Biztosan ez a város legszürkébb utcája, érezte, ahogy körülnézett. A szembogara egy pillanatra elvesztette a fókuszt, átnézett a látvány szöveténBödecs László írja a Feketemosót.

Bödecs László
Bödecs László

Egy pillanatra kinézett az ablakon, amikor észrevette, hogy piszkálja a körmeit. Rágta a bőrt körülöttük, ha feszült volt. Nincsenek fák ebben az utcában. Ja, de. Az a pár csemete ott a sarkon. Meg arra is, ó igen, ott a téren, ahol azok a nagy pocsolyák szoktak keletkezni eső után, szeretett ugrálni bennük, olyankor szabadnak érezte magát, a filmekben a gyerekeket és a szép lányokat vonzzák a pocsolyák, meg a párok is gyakran abban állnak és ölelkeznek, ledobják az esernyőt is, ha esik az eső, talán ott adják az első csókot – nyakig benne vagyunk, de legalábbis a zoknink átázott. Elmosolyodott ezeken a gondolatokon. Úgy élni, mint a filmekben, a lehető legnagyobb szabadság, tocsogni a boldogságban, mielőtt a bonyodalom részben megtörténnek az első kis tragédiák. Ide közel az egyetem. Miért van ez az egyetem a város legszürkébb utcájában? Biztosan ez a város legszürkébb utcája, érezte, ahogy körülnézett. A szembogara egy pillanatra elvesztette a fókuszt, átnézett a látvány szövetén. Mire lesz ebből a pár facsemetéből valami? Be is vannak betonozva. A belváros nem valami romantikus hely, pocsolyák ide vagy oda.

Judit ekkor lépett be  a szobába a teával, ő visszafordult és azonnal rámosolygott, hogy ne látszódjon, hogy izgul. Maga sem tudta, miért. Szép a kilátás, mondta, mire Judit csak annyit jegyzett meg: „Jaj, ne is mondja, ha tehetném régen a Rózsadombra költöztem volna, csak hát itt van a munka,  a tanítás meg a színház, onnan meg be kéne járni, és a taxi… a tömegközlekedés meg, na hát az, hagyjuk. Sose érnék oda sehova időben. Így is van, hogy elkésem. Pedig nem szeretek késni.”

„Hadd nézzem magát, hogy van? Kicsit sápadt az arca, alszik eleget? Izgul?”, Judit állkapcsa kis rágómozdulatot tett miután szemügyre vette őt, majd provokatívan elmosolyodott, ahogy szokta. „Én minden reggel jeget teszek egy tálkányi vízbe, abban mosom meg az arcom meg a nyakam.” Nagyon szépnek látta ezt a nőt, elképzelte, milyen lehetett húszévesen. Biztos mindenkit egy pillanat alatt az ujja köré csavart, valahogy úgy néz ki, mint aki mindig is átlátott az embereken, de benne mégsem idegesítő ez valahogy. Tud dolgokat, kitalálja mi van az ember tekintetében, és megmondja, nem szarozik, attól sem fél, hogy esetleg tévedhet. Izgult, valóban, de most, hogy ezt ráolvasták, már csakazértsem, elmúlt. Judit „néni” –  mert még ezt a megnevezést is könnyen elviselte, ő is hallotta, hogy például egy másik tanítvány így nevezi – nem tűnik olyannak, aki visszasírná a fiatalságát, valahogy méltóságteljes az egész megjelenése, időssége, a ráncai nem mélyek, de láthatóak, a haja olyan elegáns, őszi vadgesztenye színre van festve, és egy nagyon picit hagyja lenőni, mint az olyanok, akiknek fontosabb dolga is van, mint hogy minden héten fodrászhoz járjon.

„Ne aludjon túl sokat azért, csak azt a pár órát, álmában is úgyis dolgozik a szerepeken, ugye? Meg igyon esténként egy pohár vörösbort. Segít az alvásban. Nekem segít a gyakorlásban is, kihozza az emberből azokat az ösztönösebb megoldásokat, rá kell szánni néha az estét, az éjszakát a próbára, a költők is gyakran írnak éjszaka, kell az az energia, az az ihlető sötétség.” Elnevette magát, de mindig ezt csinálta, holott előrehajolt, mélyen az ember szemébe nézett, hajlamos volt tőmondatokban szónokolni, mint aki mindig siet egy kicsit valahová. Ágnes könnyen azonosult ilyenkor vele, kihúzta magát, egy egészen kicsit előrebillentette a fejét, ilyenkor a tekintete fátyolos lett a komolyságtól, a szája pedig a koncentrációban egy egészen leheletnyit csücsörített. Megfigyelte magát, ez jó, ezt meg kell jegyezni, ilyen, amikor valami fontosat mondanak egymásnak, vagy nagy hír hangzik el, mittudomén, Jago beszél hozzád, és közben megszólalnak a mór trombiták. 

„De persze éljen is. Éljen, mert abból tanul a legtöbbet, ha valami jó programja van estére nem mondja le, holmi szövegtanulás miatt semmiképpen. Az élet a legfontosabb eszköze a színésznek, menjen ki az éjszakába, és figyelje meg magát. Egy kicsit több vörösbort is ihat, az sem árt.” Kis szünetet tartott, ő is csücsörítve mosolygott a szájával, mintegy elismerően, huncutul, az is volt, Ágnes nem is sejtette, hogy egy ilyen finom modorú idős nő, hozza fel neki az éjszakákat. Zsongani kezdett valami a tarkójában, érdekes módon, egyszerre talán szégyent és tetszést érzett, amikor az elmúlt időszak éjszakáit felidézte. „Na, jól kiosztottam, meg ezeket biztos mondtam is már magának, fecsegek, mint valami vénasszony, szóval hogy van?”  Megfigyelte magát és tulajdonképpen, most hogy így együtt ültek Judittal, ezzel a tapasztalt, energikus nővel, akitől érezte, hogy izzik benne a színészet iránti mérhetetlen szenvedély, mert valahogy a megfelelő környezetben van, megcsillant szemében mindez az indulat, ő is elmosolyodott és annyival kezdte: „Jól”.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s