Tárlat: Nyelvrokonok. Észt–magyar kortárs művészeti kiállítás, Ludwig Múzeum, Budapest ///
„A magyar és az észt nyelv egyaránt a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, még ha ezt a tudományosan bizonyított tényt időről időre meg is kérdőjelezik. […] Kétségtelen, hogy az elmúlt évszázadokban egymástól több ezer kilométer távolságra élő észt és magyar nép meglehetősen eltérő történelmi utat járt be, és bár genetikailag ma már nincs sok közös bennünk, nyelvünk (mely egyben gondolkodásunk alapját is jelenti) mégis összeköt minket.” – Ezekkel a megállapításokkal vezette be kísérőszövegében a látogatókat a kurátor, Szipőcs Krisztina, a Nyelvrokonok című, észt és magyar kortárs képzőművészeket párban/párhuzamosan bemutató kiállításba.
Személy szerint fogalmam sincs, hogyan lehetett volna nyelvi hasonlóságokból kiindulva feltölteni a kiállítási teret. Ha valóban ennyire meghatározó a nyelv struktúrája gondolkodásunk alakulásában, ahogy a Nyelvrokonok kurátora véli, akkor összehasonlíthatnánk a magyart a hanti-manysi képzőművészettel is, vagy a finnekével. Az a megérzésem, hogy az utóbbi esetekben sem látnék több hasonlóságot. A finnugor–török háborúban nem kívánok állást foglalni, csak annyit említenék ennek vonatkozásában, hogy ha beszélhetünk is rokonságról az észt és magyar nyelv között, már olyan messzire kerültünk egymástól, hogy szinte semmi hasonlóságot nem találunk ezekben a kultúrákban.
Ahogy azt már megszokhattuk a Ludwig Múzeumtól, a kiállítás kivitelezése magas színvonalú. Az alkotások egy része megragadott, elgondolkodtatott, volt olyan is, ami napokkal később újra eszembe jutott. Az emlékezetes munkák mégsem tudták feledtetni velem, hogy nem állnak összhangban a kiállítás alapkoncepciójával. Való igaz, úgy a magyar, mint az észt nemzet most az EU-ban építi tovább az életét, egyaránt 21. századi problémákkal kell megküzdenünk, középkoron, nagy földrajzi felfedezéseken, világháborúkon túl, a globális felmelegedés, a túlnépesedés és a szervezett terrorizmus okozta katasztrófákon innen, hasonló cipőben járunk. De ezekben a túl általános, bármelyik másik EU-tagállam esetében megfigyelhető párhuzamokban ki is merült azon észt–magyar közös pontok köre, amelyeket a tárlat kivehetővé tett.
Mindenesetre a kiállítás középpontjában századunk kihívásai álltak. Hogy hatékonyan megállhassuk helyünket ezekkel a kihívásokkal szemben, szerintem lokális fórumokra van szükség. Ahogy az emberiség természetre gyakorolt negatív hatásából fakadó problémákra, úgy a tárlat által felvetett kérdésekre is csak a globális gondolkodás és a lokális cselekvés útján találhatunk választ. Lokális cselekvés lehet az olyasfajta higgadt, tárgyilagos tanulmány, mint Németh Ilonáé, nemkülönben az ő összetett (videó)installációját tartom a legjobb példának arra, hogyan kellene megvitatni problémáinkat. A dunaszerdahelyi képzőművész egyrészt három rokonának személyes tárgyaiból rendezett be hatásosan egy múlt századi szobát. Bútorokkal, evőeszközökkel, családi fotókkal idézett meg egy felmúltbeli enteriőrt a kiállítótérben. A szobát egy zavarba ejtően precíz felmenőjének jegyzeteivel, háztartási könyveléseivel tapétázta ki. Az így nyert fal, a 17 567 2 850 5 című tapétainstalláció, vagyis a sárga fecnikre gondosan felkörmölt számsorok mintha egy lassan digitalizált elme működésének leképeződése lenne.
Németh Ilona ebbe az installációba mint szilárd, családi vonatkozású vizuális-konceptuális keretbe helyezte a határon túli magyarság aktualitásait vizsgáló, öt művészt faggató videóinterjú-sorozatát, a Statementet. Mostanában egyre több helyen találkozhatunk videóriportokkal, rövid dokumentumfilmekkel. Szerintem üdvözlendő a kiállítások közvetítő funkcióinak ilyesfajta bővülése, ennek ellenére meg kell említenem, hogy esetenként túl sok időt kell rájuk szánni. Ha a kiállítást kísérő szövegben fel lett volna tüntetve egy hozzávetőleges megtekintési idő (amely a videóanyagok összesített játékidejét is megemlíti), máshogy készülök. Németh Ilonától öt felvételt mutattak be, mindegyikbe csak bele-beletekinthettem, igaz, ez is elég volt ahhoz, hogy kiemelhessem a riportfilmek őszinteségét, emberi színezetét.
A következő teremben a Societé Réaliste szerzőpáros kiállított darabjai – a Greater Europe című munkájuk és azzal szemben a néhai tiszavirág életű mikroállamok neveit megjelenítő tábla-csokor, amely mintha az öreg kontinens útelágazódásait jelképezné – szintén objektivitásra törekvő álláspontot képviselnek.
A két alkotás külön is megállná a helyét, egymással szembeállítva viszont egészen sajátos színezetet adnak a témának. A Greater Europe egy méretes „Európa-térkép”, melyen minden állam úgy jelenik meg, ahogy az ott élők közül sokan a szívük szerint elképzelik az országhatárokat. Elég hosszan időztem el előtte. Valahol messze, egy alternatív világegyetemben a románok a Tiszáig mehetnek belföldi busszal; mi meg útlevél nélkül Kolozsvárra; Írországból kettő van, és az egyikben élnek csak koboldok, tündérnépek; legalább háromszor több sziget partjait mossa a Földközi-tenger; az osztrákok Karslbadtól Kronstadtig anyanyelvükön beszélhetnek. A Greater Europe kultúrnemzeteket felvonultató gigászi kollázsával szemben a tábla-csokor, a Szélút oszlopán – mint megszeppent cuccosok, akik épp lejövőben vannak – vacognak az efemer mikroállamok útjelző táblákra felvésve.
Kicsit én is beéreztem az alternatívtörténelem-trippet, csak az észt Johnson and Johnson művészduó Minden nap szükséged van rá című installációjától tértem magamhoz.
Táblaragaccsal rögzített kitűzők sorakoztak egy fal mentén, rajtuk feketén-fehéren a bulvársajtó épületes cikkcímei. Itt maga a koncepció az, ami igazán ötletes. A kiállítási tárgy veleje nem is a falon van, hanem mögötte. A terem falán olvasható szerzői utasítás szerint gondos válogatás után egy darabkát magunkkal is kell vinnünk. Mire eljutottam a kiállításra, a kitűzőfal már jócskán megtizedelődött, de még így is vagy tucatnyi blődséget véshettem fel magamnak, például hogy „Anyám lefeküdt Hitlerrel”.
Tanja Muravskaja ukrán származású, Észtországban alkotó fényképész egy ukrán, illetve egy orosz ajkú unokatestvérével készített riportot Három nővér címmel. Természetesen a munka a csehovi áthallás miatt azonnal felkeltette az érdeklődésemet. A címadást azért tartom átütő erejűnek, mert nemcsak három nő kapcsolatát írja le, de annak okán is, hogy – Csehov prózáihoz hasonlóan – csak csupasz tényeket kapunk, megoldást nekünk kell találni. Az ikervideóban a két unokatestvér párhuzamosan fejtette ki álláspontját az orosz–ukrán helyzetről. Elgondolkodtató, ugyanakkor rettenetesen fárasztó befogadni a két teljesen különböző véleményt. Olvastam a feliratot, de közben nem tudtam kizárni az egyszerre olyan hasonló, mégis különböző nyelveken érkező páhuzamos üzenetet. Szlavistaként nyilván elsősorban a szlávságra gondolok: szívesen vennék egy hasonló témájú, ukrán–orosz tárlatot, melynek kiállítói sokkal közelebbi nyelvrokonok, mint a magyarok és az észtek. (A Ludwig Múzeum 2018 tavaszán bemutatott Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet című kiállítása bár az ukrán kortársakra koncentrált, természetesen néhány ponton kitért az Oroszországgal való szoros kulturális és történelmi kapcsolatra.) Muravskaja ugyanazt a fojtott feszültséget idézte meg, amit a Permanens forradalom ébresztett bennem. A Három nővérben olyan mikroszkopikus bábeli zűrzavar elevenedik meg, amelyekhez hasonlót most, a kétezres évek elején rengeteg család átél a volt Szovjetunió területén. (Egyetlen megjegyzés a felirat kapcsán: az orosz rokon Belgorodban és nem Belográdban él, ugyanis ez utóbbi település nem létezik.)
Ugyanebben a teremben egy másik munka, A mieink keretében Muravskaja a mai észt hadsereg lányönkénteseit és ott állomásozó külföldi NATO-katonákat vonultatja fel. Kicsit arrébb – párhuzamként – egy magyar művészkollektíva, a Tehnica Schweiz portrésorozatát láthatjuk olyan lokálpatrióta hagyományőrzőkről, akik honvéd és császári egyenruhákba öltözve évről-évre újrajátszák az 1849-es tápióbicskei csatát. Az észt és a magyar sorozat egymás mellé sorolásának üzenete egyértelmű válasz arra a kérdésre, van-e szükség háborúsdira, ha éppen nincs háború. Az üzenettel valamilyen szinten egyet tudok érteni, mégsem tudom nem hozzátenni: az, hogy kétségbe vonjuk a hadtörténeti témájú hagyományőrzést abból kiindulva, hogy nincs háborús helyzet, olyan, mintha kizárólag azért nem járnánk el táncolni, mert már nem kell párt választanunk. Mint ahogy a ma reneszánszát élő táncházmozgalom sem arról szól, hogy jegyespárt keressünk magunknak, a „háborúsdizók” döntő többsége sem azért űzi ezt a szabadidős tevékenységet, mert vágyik az agresszióra. A motivációjuk csupán ugyanaz, amiért más focizni, kocsmakvízekre vagy filmklubokba jár. Én pacifistának tartom magam, mégsem látok semmi kivetnivalót abban, ha egy frusztrált kamaszt lóra ültetnek, tanul egy kis fegyelmet és tartozhat egy csoporthoz, ezzel identitást és némi stabilitást szerezve.
Marko Mäetamm filcrajzaiban a digitalizált elidegenedés és a nemzetközi terrorizmus témáit dolgozta fel. Itt végre találtam némi hasonlóságot észt és magyar gondolkodás között. A fanyar, fekete színezetű humor volt ismerős itthonról, ezt mégsem a finnugor rokonságnak, hanem inkább a közép-kelet-európaiságnak és a Szovjetunióval, illetve a keleti blokkal egybefonódó kulturális sajátosságnak tudtam be. Ilyen és ehhez hasonló közös jegyeket lengyel, ukrán, szlovák, román barátaimnál is találok, ad absurdum velük még esetenként többet is, mint amennyit az egész kiállítás anyagában felfedeztem. Mäetamm képei naivak, ugyanakkor kéretlenül brutálisak. A posztszovjet hangulat a 21. századi kontextusba ültetett osztálykülönbségekben érhető tetten. Például a repülőgépes merényleteket bemutató gyermekrajzszerű sorozatában, a Sit back, relax and enjoy the rest of your life egyik lapján azt olvashatjuk a pilótafülke fölé helyezett szövegbuborékokban: Kedves Utasaink, a kapitány beszél. Értesítjük Önöket, hogy hamarosan becsapódunk. Az első osztályon perceken belül pezsgőt szolgálunk fel, a másodosztály utasait arra kérjük, helyezkedjenek el kényelmesen és gondolkodjanak el szánalmas életükön. Köszönöm a figyelmet.
Ami a kiállítás megtekintése utáni hetekben is elkísért, az Kristina Norman Hozzátok vissza a tüzemet, istenek című alkotása. Videómunkájában annyi jelentésréteg rakódik egymásra, hogy azok között már el is lehet veszni. A rövidfilm középpontjában egy 20. század eleji, Galina Gálina által szerzett orosz dal, a Transvaal, Transvaal áll, amely a számos orosz önkéntest is mozgósító második búr háborúban (1899–1902) gyermekeit elvesztő apáról szól, de – figyelem, itt az első mandiner! – az 1917-es forradalom és az orosz polgárháború idején vált népszerűvé.
A dalválasztást rendkívül hatásosnak találom, személy szerint mindenekelőtt azért, hiszen egy a brit gyarmatbirodalom hanyatlását jelző eseményt örökít meg, és akkor terjedt el, mikor az orosz nemzet is óriási változáson, polgárháborún ment keresztül. A Transvaal, Transvaal egy olyan útjelző, mely az egész 20., sőt, részben a 21. századot meghatározó Szovjetunió születését vetíti elő. Norman videója az SzSzSzR felbomlása után több mint húsz évvel az észt dalfesztiválnak otthont adó stadionban készült, mely a nemzeti függetlenség, valamint az „éneklő forradalom” emlékezethelye, és – jönnek az újabb csavarok – egy etióp származású svéd operaénekesnő adja elő oroszul, illetve észt fordításban. (Eszembe jutott az is, hogy bár valószínűleg nem tudatos, de az előadó származása is különös asszociációkra ad okot. A szintén etióp származású Puskin a svédektől elhódított területen, Péterváron lett naggyá.) Norman filmje a Transvaal, Transvaal lenyűgözően csavaros történetén túl mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy az Észtországban élő orosz kisebbség helyzetének kérdése máig tisztázatlan, holott az ország lakosságának mintegy harminc százalékáról beszélünk.
A kiállításon elmaradt a nyelvcsalád-újraegyesítés, viszont – a hatásos, sokatmondó, elgondolkodtató munkáknak köszönhetően – betekintést nyerhettem egy másik kultúra jelenébe. Ez alapján – bár nem vitatom, hogy az észtekkel kimutathatók ősi kapcsolatok – sorsközösségünket mégiscsak a 20. századi közös félmúltban és a nagy nyelvcsaládokkal (az indoeurópaiakkal, türkökkel) szembeni örökös kisebbségi helyzetben kell keresni. Talán ebből a szituációból ered, hogy osztozunk legalább egy átütő karaktervonáson. Ugyanis a művészek és a kurátor – lehet, hogy szándékolatlanul, mégis – mindenekelőtt arra nyitották fel a szememet, hogy sajátos konokságunk nemcsak a történelemformáló krízisekkel, hanem a Budapest és Tallinn közötti távolsággal is dacolva rokonít bennünket.
Bali Farkas Péter
Az Észtország függetlenségének századik évfordulója alkalmából megrendezett Nyelvrokonok című kiállítás 2018. szeptember 28-a és 2019. január 6-a között volt látható a budapesti Ludwig Múzeumban.
(Köszönjük a képeket a Ludwig Múzeumnak, különösen Jan Elantkowskinak.)
Apokrif Online 