Anyagfüggő

Tárlat: Derkó 2019, Műcsarnok, Budapest ///

Mi lehet közös egy generáció alkotóiban túl az életkorukon és azon a bizonyos valamin a levegőben, amiben a kortársi élethelyzet meghatározottságai rémlenek, és amit nem kis önhittséggel korszellemnek nevezünk? Mi az, ami kapcsolatba hozhatja őket egymással? A kérdéseik? A válaszaik? A lehetőségeik és a választásaik – vagy egy bizottság döntései?

A tavalyi év léptékváltást hozott a pályakezdő képzőművészek helyzetének láthatóságát illetően. Mindenekelőtt két kezdeményezés engedte az indulás körüli lehetőségek és dilemmák nyíltabb tárgyalását – és indukált ezzel számos új dilemmát: a hazai művészeti intézményrendszer hézagpótlójaként megrendezett Küszöb Fesztivál és a MODEM Ezek a legszebb éveink? című csoportos kiállítása. Utóbbi éppen annak a néhány pályázati beszámoló kiállításnak – így leginkább a Derkovits Gyula neve fémjelezte állami ösztöndíj tárlatának – alternatívájaként tűnt fel, melyek révén a fiatal művészek munkái bemutatásra kerülhetnek az ország patinás intézményeiben.

De mi is a helyzet ezekkel az állami elismeréssel összefüggő generációs tárlatokkal? Az nyilvánvaló, hogy egy olyan közeg, mint amilyen a Műcsarnok is, egészen más beszédmódot kíván a Küszöb Fesztiválhoz, de még a MODEM-hez képest is. Hogy ehhez a beszédmódhoz adott esetben inkább kevesebb vagy épp több mondanivaló társul, az jobbára lekövethető az évenkénti derkós kiállítások anyagán. Akárhogy is, ezek a feltételek arra mindenképp alkalmat kínálnak, hogy a művészek ugorjanak a praxisukat alakító koncentrikus problémakörök között, és egy szélesebb ív mentén járják végig mindazt, ami tulajdonképpen történik velük; hogy egyéni, de az intézményi kereteknél jóval nagyobb volumenű összefüggésrendszereket hozzanak létre. Mindezt pedig a lehető legszemélyesebb módon tehetik, a centrum jelenségeit figyelve: a formát, a felületet, a színt – az anyagot.

Persze az ugrás szegényes magyarázatát adná csupán az illendőség, amit egy, a Műcsarnokhoz hasonlatos közeg a benne megjelenőktől elvár. Az utóbbi idők seregszemle-típusú kiállításai – melyek szervezőelve nem horizontálisan tematikus-értelmező, hanem vertikálisan értékelő-értékesítő jellegű, struktúrája pedig inkább halmazszerű, mint közösségi – egyre markánsabb sűrűsödési pontjaiként tűnnek elő annak az anyagnak, amit – ha valamit – tényleg szüntelenül inhalál a jelenkor embere. Ami a paletta időnként felderengő, rendkívüli színfoltjaként ismerős, itt szinte tónusossága maximumán mutatkozik meg. Már igen rég tagadhatatlanul benne élünk abban a megnyugtató távolságban elképzelt mindenkori vízióban, amit (anti)utópiaként, sci-fi paródiaként – vagy manapság „pelevini sanszként” – lehetne leírni. A helyzet tétjét legjobban az érzékelteti, hogy már láthatóan az irónia is kevés ahhoz, hogy súlyosabb sérülés nélkül lehessen beszélni róla. Az ilyen alkalmakon együtt látható műalkotások tanulsága szerint abszurd – vagy legalább abszurdnak tűnő – konstellációkban, valószínűtlenül megengedő idő- és térbeli kulturális áthallásokban, egyszóval: egy irdatlan analogikus mezőben érdemes most elgondolni bármilyen egyéni összefüggésrendszert. A bejárható asszociációs tér tágasságának dacára ez mégis jóval direktebb közelítésmódot jelent az iróniához képest. Az pedig sejthető, hogy nem véletlenül annyira lényeges a megmunkált anyagok – és önmagában az anyaggal való munka – természetének megértése azok számára, akik ilyen struktúrákat építenek.

Máriás István (aka Horror Pista): a Golden Age sorozat egyik tétele, 2019, mázas kerámiacsempe, porcelánfesték, aranyfüst

A problémakörök közötti ugrás a Műcsarnok kiállítóterének bejáratánál azonnal megtörténik. Kis Judit Standards videóinstallációja és a hozzá tartozó szöveg nagyon nyílt és világos rálátást enged ezen ugrás mint művészeti eljárás alapvető és lényegi elemeire. Hogy egy képzőművész az élete adott szakaszában milyen anyaggal és milyen módon kezd el foglalkozni, az mindig beszédes. Kis Judit a téglát egyfajta civilizációs alapelemként jelöli ki. Fontos, hogy egy olyan tárgyat választ, mely létrejötte során az összes természeti elemmel kapcsolatba kerül, és mint ilyen, kifejezetten erős meghatározottságokkal bíró jelként működik. Megértéséhez többféle út vezethet, de annyi biztos, hogy az anyag tulajdonságait a vele dolgozónak nemcsak, hogy fel kell ismernie, de magára is kell vennie. E kettő fel is cserélhető, de mindenképp elkerülhetetlen. Ezzel egyidejűleg pedig – értelemszerűen – maga az alkotó is visszahat az anyagra. Kis Judit a kölcsönhatás fokaival kísérletezik, mikor egyedi téglákat kezd gyártani, a legkülönbözőbb anyagokból, és felületükbe szavakat vés. Megnevez. Hogy mit? Azt, amit az anyagból megért. Azt, amit az anyagtól vár. A névadás gesztusa ugyanakkor egyben saját befolyásának próbája is – milyen széles spektrumon mozog az, ami egy anyagból még előhívható?

Kis Judit: a Standards című installáció kísérővideója, 2018, 2 perc 10 másodperc

A választott anyag természetének megértéséhez vezető út ugyanilyen fontos eleme az ismétlés; az adott matérián többször elvégzett gyakorlat nem csupán az anyagon való nyomhagyás miatt lényeges. A téglák előállításához hasonlóan Kincses Előd Gyula is számos alkalommal hozza létre ugyanazt a formát más-más eredetű és tulajdonságú anyagból. Érdekes megvizsgálni, milyen arányban adja a mű jelentését a forma és az anyag? Meglehet, még érdekesebb kérdés, hogy milyen állapotváltozáson, transzmutáción megy át ez az információcsomag akkor, ha az ismétlésből sokszorosítás, a formából letölthető pattern lesz? Talán már elgondolható, milyen hatással lesz a struktúrára, ha anyaga szerves vagy ha szervetlen, tömör, törékeny vagy rugalmas, ha könnyen formázható, transzparens vagy épp átlátszatlan. Ha súlyos vagy ha illanó – ha emberi kéz nyomait hordozza, vagy ha gépi megmunkálás emlékét. És ha „igaz” vagy „hamis” anyagokból épül fel.

Kincses Előd Gyula: Transzmutáció VII, 2018, márvány, fa, egyenként 30×45×35 cm

Különös, hogy az egyik leginkább kardinális kérdés a centrummal kapcsolatosan mégis inkább a felület problémája. Mindaz, ami ma általában tartalomként érzékelhető és értékelt, javarészt nem több zsúfolt, nyüzsgő interfészekkel való találkozások hagyta érzéki benyomásoknál. Nem ok nélkül merülhet fel a gondolat Paráda Zoltán munkái esetén, miszerint lehet valahol egy határpont, aminél tovább nem csökkenthető a plasztika mélysége úgy, hogy még mindig értelemmel bírjon. Egy határpont, ami most ugyanolyan nyugtalanítóan távolinak tűnik, mint amilyen megnyugtató távolságban állt a „mindenkori jövő”.

Paráda Zoltán szobra

Ismert néhány olyan összetettebb felület, mely tulajdonságainak látszólagos változékonysága miatt sokban eltér a többitől. Az egyik ilyen: a tükör. Ismerős, vonzó, megnyugtató. A másik: a (kép)ernyő. Tetszőleges, szórakoztató, soha el-nem-évülő. Nem véletlen, hogy a kor olyan szívesen operál velük a mindennapok legjelentéktelenebb részleteiben is. De nem azért, mintha bármelyik flexibilis vagy különösen adaptív volna. Nem; egyedüli tulajdonságaik – vagyis ami ténylegesen van, vagyis az „1” –, hogy tükröző és hogy ernyő, változatlanok. Egy ilyen attribútumú anyag használata a művészi praxis során nagyon komoly vállalás.

Ádám Zsófia: Állapotváltozások, 2017–2018, vegyes technika (polisztirol, papír, olaj), 292 × 164 cm

 

Lehet-e a legbelső kör vonatkozásában narratívaépítésről beszélni? Érdemes-e, mikor ilyen nyilvánvaló, hogy önmagában az anyag és az anyaggal való munka, már bármiféle történetmesélés igényét megelőzően is erős értelemmel bír? Az eddigieket figyelembe véve a művész – abban a kölcsönös viszonyban, amelyben az általa választott matériával áll – úgy szövi saját történetét, hogy a legelemibb történetek legerősebb jeleit idézi meg és az anyaggal való viszonyában személyessé teszi azokat. Nem is tehetne másként. Ez az, ahogyan az egyéni összefüggésrendszerek az abszurd mentén felépülnek. Ez Gosztola Kitti feketealakos alumínium tejeskannája; ez Ámmer Gergő levágott feje a törpenövésű Góliát kezében. Ez a kiválasztott anyag természetének megértésére irányuló folyamat narratívája.

Gosztola Kitti: Cannula, 2018, festett alumínium tejeskanna, 60 × 40 × 40 cm
Ámmer Gergő: Dávid II, bronz, 110 × 55 × 80 cm

Érződik abban valami ironikus szándék, hogy mindezek után az utolsó mű, amivel a tárlat látogatója találkozik, egy olyan végtelenül személyes építmény, melyet a kétkezi munka nevén nevezett szerszámai vesznek körül – úgymint: Praxis, Ananké, Fronézis. De végtére is, aki kiállítást épít, maga is valamiféle összefüggésrendszert igyekszik létrehozni.

Bögös Loránd: Perennisz, 2018, farost lemez, kerti szerszámok, táblák, az ágy mérete 220 cm × 100 cm × 90 cm

Nem arról van szó, hogy az interakció létrejötte művész és matéria között annyira kivételes volna. Kivételes viszont az, ha adott sűrűsödési pontban (mint egy ilyen reprezentatív, csoportos kiállításon) a jelenség határozottan láthatóvá válik. A Derkó esetében pedig az is, hogy egy év elteltével megnézhető lesz, hogy ez a viszony, a várakozások és a tulajdonságok oda-vissza mozgása hogyan alakult.

Nagy Zsóka

 

A Derkovits-ösztöndíjasok 2019. évi beszámoló kiállítása március 17-ig tekinthető meg a Műcsarnokban.

(A fotókat köszönjük a kiállítóhelynek és a kurátornak, Fazakas Rékának.)

 

Továbbolvasóknak kritikáink a Derkovits-ösztöndíjasok korábbi kiállításairól

/// Derkó 2014 /// Gucsa Magdolna: Ideiglenes egérút

/// Derkó 2015 /// veress dani: Keserű évfolyam-találkozó

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s