Kaptam itt hideget-meleget

Tárlat: Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet – Ludwig Múzeum, Budapest

Posztszovjet területen eddig csak ősszel és télen jártam, ezért különösen furcsa érzés volt arra a kontrasztra gondolni a villamoson, ami a kiállítótér és az ablakokon túli Budapest között feszült. Nem tudtam, mire számíthatok, de abban biztos voltam, hogy szélsőséges élményekben lesz részem. Már rögtön a jegyvásárláskor teljesen „otthon” érezhettem magam. A pénztáros, majd később az első teremőr is olyan ridegen fogadott, hogy ösztönösen a diákomat kezdtem előkotorni a táskám mélyéről. Igazolvány nem kellett, csak a jegy, ami inkább volt menetjegy, mint belépő.

Januárban jöttem haza Oroszországból, az ukrán határ mellől. Az élmény még annyira friss, hogy a kiállítás tér- és időbeli utazást jelentett számomra egy olyan helyre, ahol annyira jelen van a múlt, hogy a szokásosnál is homályosabban látjuk tőle a jövőt. Rögtön az első kép mindent magában foglalt, amit ettől az élménytől vártam. Mikola Macenko ún. „heraldikus” korszakának minden darabja a címertan eszközeivel állít szatirikus tükröt a ma emberének. A művész moszfilmes plakátok mosolyogtatóan szovjet színanyagával komponálta egybe a tsz-ek, propagandairodák és panellakások pepita járólapjainak világát.

Borisz Mihajlov az elmúlt két évtized archívjaival dolgozik. Azt meséli el nekünk, hogy a mindent átható ideológia (hajdan szent) színe hogyan ivódott bele a hétköznapokba, és ezalatt teljesen elveszítette ünnepélyességét, profanizálódott. Ezen a falon egyszerre a pártrendezvények jelenetei és a mindennapok életképei révén jelenik meg a mozgalom mindent átszövő lüktetése. A képzőművész humorát jól példázza nemcsak a képek elrendezése, de az esetleges apró módosítások, utánszínezések is. A húsüzemi dolgozók hétköznapjai mellett egy hálós függőágyban napozó rubensi Vénusz – testének kendőzetlen teltségében – kínálkozik, mint egy jól sózott kötözött sonka. Innen nem messze Brezsnyev, Lenin és a párt más ikonjai elvtársi csókot várva büszkén feszítenek csakúgy, mint az őket körmenetben hordozó buzgó hívek.

A májusi körmenetet és a boldog proletárok földi Mennyországát a hátam mögött tudva egy sokkal kevésbé tervszerű világban találom magam. Ladies first. Az első hang tulajdonosa valószínűleg egy efféle megnyilvánulásért kitépné a nyelvemet és valami ízléses kiegészítőt csinálna belőle. Marija Kulikovszka keresetlenül nyers és expresszív művész. A Dunára néző többméteres ablakoknak háttal, mintha enyhén felfelé irányuló tekintetével keresné a válaszokat a művész három teljesalakos mása. A műgyantába kevert színes műanyagok teszik izgalmassá az összhatást. Az anyagválasztás jelentését nem igazán értettem, de lehet, hogy csak én kerestem olyat, amit nem kellett volna. Egy utalás még a leglaikusabbnak is feltűnt volna. A középső szobor mellén egy lánc tekeredett. Mellén vagy inkább a mellében. Az acélszemek a kéz nélküli torzó mellei alatt tekerik körbe a szívét egyértelműen utalva ezzel a tehetetlenség terhére. Ez alatt most konkrétan milyen terhet kell érteni? Vajon a 21. századi nőét, az emberét a társadalomban vagy az ukránét 2018-ban? Nem tudom, de éppen a kérdés eldönthetetlensége az, ami különlegessé teszi. Kivívott tiszteletem zuhanórepüléssel csapódott a padlóba, amikor Kulikovszka másik művéhez, a Happy Birthday performansz dokumentációjához értem. Ha jól emlékszem, a magyarázó szövegben az állt, hogy a harcok során egy raktárépületben megrongálódott szobrait próbálta úgy elsiratni a művésznő, hogy platformos cipőben, meztelenül, kalapáccsal verte szét saját képmásait.

Pár nappal később egy kicsit utánaolvasva megtudtam, hogy Kulikovszkától nem idegen a legintimebb testrészeinek külön alkotásként való kiállítása sem. Az én művészetfelfogásomban például az indokolatlan vénuszdombok és herehalmok egy bizonyos határ túloldalán tornyosulnak.

Ha már a véleményformálásnál tartunk. A Permanens forradalom nemcsak a művész véleményalkotását mutatja be, emellett azt is, hogy az a befogadóból mit vált ki. Nem ritka, hogy bizonyos alkotásokat egyesek az egekig magasztalnak, mások egyenest a pokolból származónak tekintik azokat. 2017 februárjában a nyíltan baloldali érzelmű képzőművész, David Csicskan Elveszett lehetőségek névre hallgató tárlatát Iszaak Bábel írásaiba illő brutalitással verte szét egy csapat pogromista. A kiállítás a 2014-es kormányváltás elhalasztott lehetőségire hívta fel a figyelmet. Csicskan a várt változások el nem jövetele iránti csalódottságának adott hangot, a személyazonosságukat csuklyával és kendővel védő, „bátor harcosok” pedig gyűlöletüknek, miközben alig öt perc alatt rommá zúzták a kiállított alkotásokat. Csicskan végül úgy döntött, új értelmet ad a tárlatnak, és helyreállítatlan kiállítótere nyitva tartásával protestál a brutalitás ellen. A betörés részleteit megörökítő felvétel bekerült a Permanens forradalom anyagába is.

A gyűlölet ilyen szinten agresszív kifejezése nagy hatással volt rám. Felmerül a kérdés: ahol ennyire agresszíven viszonyulnak a műalkotásokhoz, mi fogja vissza kezüket attól, hogy legközelebb már magával a művésszel próbáljanak meg példát statuálni? Az elharapódzó ellentéteknek hatását többméteres démonizált figurák hirdették újfent pár teremmel odébb. A homoszexuálisok ukrajnai helyzetére bestiális maszkokba bújtatott férfialakok hívták fel a figyelmet, lábuk között fúrók, szúrófegyverek. Majd a melegkérdés ellenpólusaként a társadalmi elhidegülést tárgyaló alkotások következtek. Rácsok mögé zárt égők fényében szürke öltönyös, sablonarcú Playmobil figurákkal ábrázolt hivatalnokréteg penészként lepi el a steril lapokból álló teret. Az installációt újabb fotósorozat követte, ahol átrobotolt életek, magány, kétségbeejtő számlák, külföldre költözött családtagok és az ezek iránt érzett fájdalom köszönt vissza a nyugdíjasok szeméből.

Bevallom, ezen a ponton egy kissé elhagyott az erőm, le kellett ülnöm. Felraktam a fejhallgatót, Pjotr Armjanovszkij Én és Mariupol című rövidfilmjét nézve tértem magamhoz. A dokumentumfilmes saját gyermekkorát és annak elveszett meséit keresi az omladékok és a két utcával odébbról hallatszó golyóropogás között. A megkérdezettek nagy része szép irodalmi oroszt beszélt, persze az ukrános házástól eltekintve, ami végre kis mosolyt csalt az arcomra. Az utolsó képsorok előtt még megszólalt egy idős úr. Érződött, hogy közeledünk a film végéhez, mert vágóképek nélkül csak egy totált láttunk a nyolcvan felé járó bácsi felsőtestéről – rálátást nyerve hiányos fogazatára és hihetetlenül őszinte tekintetére. Elmondta, hogy a háború gyermeke, és most, hogy megint nincs béke, nem akar a háború nagypapája is lenni. Rövid monológja után alig észrevehető félelemmel a hangjában megkérdezte a filmestől, leültetik-e őt ezért. Azért, mert igazat mert mondani a kamerának. A film hagy továbbringatózni a jelenet súlyosságán, amíg a készítője elúszik a szürke éggel egybeérő tengerben.

A Permanens forradalom összetett, átgondolt kiállítás. A képzőművészet eszköztárából nagy műgonddal és választékosan merít: grafikák, szobrok, installációk, mozaikok, fényképek, hang- és videófelvételek, vetített és festett falfelületek. A kiállítás összeállítói okosan használták a teret. A kiállítás legnagyobb értékének mégis azt tartom, hogy őszinte, végtelenül emberközpontú. Oroszszakosként mélyen érintett a tárlat. Elsősorban olyanoknak ajánlom, akik érdekeltek a témában, azonban le kell szögeznem, biztos vagyok abban, hogy minden művészetre fogékony és/vagy a szó pozitív értelmében véve érzékeny lelkű érdeklődő megtalálja itt a maga gittjét, amit kenyérjegyre vásárolt pékáru helyett rágogathat napokig. Hiszen – hogy egy nagyon közeli oroszajkú ukrán barátom szavait idézzem – „Ukrajnában minden lehetséges, és annak az ellenkezője is.”

 

Bali Farkas

 

A Ludwig Múzeum Zenko Foundationnel közös, ukrán kortárs képzőművészetet bemutató kiállítása, a Permanens forradalom június 24-ig látható.