csalfa dolog a nyolcvanhármas trolihoz bármilyen szimbolikus boldogulásrendszert társítani, amikor a ma reggeli járaton egy téeszelnök-képű ötvenes ember melegítőfelsője alól egy bűbájos barna-fehér patkány pislogott rám váratlanul – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.
Ha én lennék a főpolgármester, hogy bedobjak valami egész Budapestet lázban tartó kérdést, gondoskodnék arról, hogy ne legyen a buszmegállóktól 10 méterre közlekedési lámpa. Valódi súlyához képest feneketlen fájdalmat és frusztrációt okoz, hogy majdnem elértem, de mégsem, aztán meg áll kajánul röhögve a nyolcvanhármas troli egy köpésre még négy percig. Akkor már tűnjön el a szemem elől rendesen. Meggyőződésem, hogy a budapesti tömegközlekedés szeretne figyelmeztetni minden kudarcomra, minden közel volt – de fogta magát és elszelelt hiányra, minden lassúságomra, minden hibámra, minden legendás tévedésre. Persze az is egy szint, ha a nyolcvanhármas troli a boldogulás metaforájává lép elő, miközben spirituálisan természetesen kurvára tudom, hogy én magam kell legyek saját magam nyolcvanhármas trolijának sofőrje. Képzavar.
Valahogyan az, hogy fussak ezek után a trolik után sosem ment könnyen. Egy ideig nem is kellett, persze nagyon könnyű volt azzal kitündökölni a többi ovis közül, hogy tudok olvasni, ezzel ügyesen elterelve a figyelmet arról, hogy színezni viszont nem. Tiszta szerencse, hogy nem színezéshez kapcsolódó pályát választottam. Mondhatni, már a bérkocsis utcai óvodában tudatos pályaválasztóvá avanzsáltam. Az olvasás valahogy amúgy is több pontot ért a színezésnél.
Ugyanakkor onnantól kezdve, hogy csak akkor kaptok palacsintát, ha megeszitek a levest, a répát is, egyértelmű volt, hogy a boldoguláshoz (és főleg a palacsintához, de ez két egymást erősen fedő halmaz), felnőtt szóval a célok eléréséhez bizonyos alkuk és áldozatok, ha úgy tetszik, felnőtt szóval kompromisszumok kellenek. Mintha minden üzlet lenne a családod szeretetén kívül. Csak azt is tök könnyű elvárásokhoz tapasztani. Elég, ha egyszer végigfut a szerencsétlen fejeden az a teljesen jogos megállapítás, hogy azért büszkék rám – ergo azért szeretnek – mert tudok olvasni / tudok viselkedni a buszon / nem hozok rájuk szégyent / elértem valamit / sikeres vagyok / valamirevaló vagyok / érdemes vagyok kitüntető figyelmükre. Sőt, mindenki kitüntető figyelmére.
Én nem tudom, ez hogyan van mások fejében, de gördülékenyen megképződik az a gondolat, hogy biztosan azért várják el tőlem ezt az elég sok dolgot, úgy tűnik, többet, mint másoktól, mert jobb vagyok, mint mások. A jobb vagyok, mint mások pedig egy konstans állapotnak tűnik. Ez azt kell jelentse, hogy egész életemben jobb leszek, mint mások. Fogalmam sincsen egyébként, hogy ki az a mások és mi az a jobb, de abban biztos vagyok, hogy ez nem a konstans sikerpénzcsillogáshoz vezető gyémántköves út, hanem ahhoz, hogy folyamatosan a világ legnagyobb szerencsétlenségének érezzem magam. Mintha lenne egy kvóta, hogy hányat lehetne hibázni, gondolom, súlyozva is van, mint az olvasás meg a színezés, és biztosan több rosszpontot ér, hogy nem tudok befúrni egy csavart a falba, mint az, hogy semmit nem tudok elkapni, amit felém dobnak, a troliról nem is beszélve.
Ugyanakkor csalfa dolog a nyolcvanhármas trolihoz bármilyen szimbolikus boldogulásrendszert társítani, amikor a ma reggeli járaton egy téeszelnök-képű ötvenes ember melegítőfelsője alól egy bűbájos barna-fehér patkány pislogott rám váratlanul.
Apokrif Online 