Madinusa
Megjelent az Apokrif 2015/4 számában, az angolai irodalmat bemutató blokk részeként
Az, amit most elbeszélek, nem Angolában történt, hanem Brazília északkeleti részén. Mielőtt nekem szegeznék a kérdést, hogy miért ír egy mezei angolai író olyan történetet, melynek helyszíne az extravagáns Brazília, emlékezzenek azokra az amerikai írókra, akik Thaiföldről, a franciákra, akik Mexikóról, vagy a portugálokra, akik Kínáról írnak egy, a Kelet Alapítvány pénzén eltöltött, kéthetes makaói tartózkodás után. A világ globalizálódott (etimológiai értelemben), világos? Másfelől viszont az én fekete kezeim rakták az alapköveit ennek a globalizálódott világnak, évszázadokkal ezelőtt. És ez többek között épp Brazíliában történt.
Egyébként meg csak Brazíliában létezhet olyan név, hogy Madinusa. Angolában ez ki van zárva. Tiszteletben álló és feddhetetlen helyi „névspecialista antropológusok” szerint (és higgyék el, ez a kategória létezik a dicsőséges nemzeti palettán) bensőséges kapcsolat áll fenn név és identitás között. A nevek elárulják, kik vagyunk, honnan jöttünk, és hova tarthatunk. Ez a mi hagyományunk – esküdnek rá az antropológusok a lehető legtudományosabb arckifejezéssel, amit csak fel tudnak ölteni –, melyet megtagadni hazaárulás lenne. Szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy egykor Kongó királya is felvette a Dom Afonso nevet és, hogy nemrég a Van-Dúnem vált a leghagyományosabb angolai családnévvé. De csak az államérdek tart vissza ebben.
Istennek hála, a braziloknak semmi köze sincs a mi problémáinkhoz. Így hát amikor a második világháború közepén megszületett a lánya, Maria Aparecida szilárd elhatározással úgy döntött, hogy gyermekének a Madinusa nevet kell kapnia. Nem voltak ellenvetések, mivel az egyetlen ember, aki kifejezhette volna nemtetszését – Madinusa apja – már elhagyta Brazíliát, és ismeretlen helyen tartózkodott, több ezer mérföldre az országtól. Küldetése volt: meg kellett védenie a Birodalmat, ahol éppen szükség volt rá. Küldetésének teljesítése természetesen nem gátolta meg abban, hogy megengedjen magának néhány élvezettel teli pillanatot az egzotikus helyeken, ahová hazafias kötelességei szólították. Csak egyetlen szabály volt: ezek a pillanatok nem léphettek túl önmagukon, ami azt jelentette, hogy miután kiélvezte őket, tilos volt hátranézni, tilos volt visszagondolni rájuk, még akkor is, ha csak egyszerűen elfelejtett jelek vagy maradványok után kutatott.
Madinusa egy ilyen, előbb említett, élvezettel teli pillanat szándékosan figyelmen kívül hagyott következménye volt. Egy lángoló vággyal teli, illanó pillanaté – „baszást” mondani nem lenne ildomos… –, az északkelet-brazíliai, félvér, tökéletes csípővel, méretes keblekkel és finoman domborodó fenékkel megáldott, világos szemű és mindig pirosra festett, csábító ajkú Maria Aparecida, egyszóval egy prostituált, egy két lábon járó sztereotípia, és a vékony és alacsony, színesbőrű, amerikai nemzetiségű Peter Simpson között, aki szerelőként szolgált az Egyesült Államok Légierejében. Ez a Peter valójában sosem ismerte meg Maria Aparecidát úgy, ahogy azt a Légierő szabályzata ajánlja, csak épphogy futólag ismerte meg, bibliai értelemben (az aktus egészen pontosan két és fél percig tartott, és annak a bárnak az egyik kanapéján esett meg, ahol Maria Aparecida dolgozott), nem nézett utána hátra. A Maria Aparecida utáni három vagy négy hónap alatt, amit Brazíliában töltött, belebotlott még más, az északkeleti régióra jellemző sztereotípiákba is, míg egy újabb civilizációs küldetés keretében át nem helyezték a Fidzsi-szigetekre.
Köztünk szólva sajnálatos, hogy Peter Simpson sosem ismerte meg Madinusát. A kislány nem éppen úgy nézett ki, mint aki két és fél perc alatt készült el. Tökéletes gyerek volt. Felmenői (ki tudja, miért, de a szerző szerint ez az egyik leghelytelenebb szó a nyelvben, a narrátor azonban nem tud eltekinteni használatától) vére kevert volt: sötét, csokoládészínű bőre csak kiemelte egyenes haját és sugárzóan zöld szemeit. Meg nem erősített források szerint Brazília északkeleti részén évszázadokkal ezelőtt, ismeretlen nemzetiségű, szőke tengerészek is megfordultak, de végül rejtélyes körülmények között nyomuk veszett. Talán a trópusi őserdő nyelte el őket, vagy az is lehet, hogy bekebelezték őket az őslakos indiánok, metaforikus vagy tulajdonképpeni értelemben. Az igazat megvallva nem lehet pontosan tudni, ki evett meg kit, ha górcső alá vesszük a szőke tengerészek által hagyott észrevehetetlen nyomokat Maria Aparecidán, Madinusa anyján. De ő úgyse tudott semmit. Felesleges azzal fárasztani magunkat, hogy megkérdezzük, vajon ő mivel magyarázná azt a lányában megjelenő csodálatos és szokatlan színösszeállítást. Petert sem érdemes megkérdezni, hiszen azonkívül, hogy jelenleg a Fidzsi-szigeteken állomásozik, fogalma sincs róla, hogy került évszázadokkal ezelőtt az Újvilágba, illetve még arról sincs tudomása, hogy egy apró és csodálatos, Madinusának hívott kislány apja, akinek bőrében, szemében, sejtjeiben, ereiben és szívében a történelem legkanyargósabb útjai találkoznak.
Noha igazi genetikai csodának számított, Madinusa a legnagyobb nyugalomban nőtt fel, pontosabban fogalmazva nem figyelt fel rá a világ. Szerencsére nem voltak paparazzik a földgolyó távoli szegletében, ahol született. Így kedvére sétálhatott az utcán, édesanyja nyugodtan leküldhette a boltba, játszhatott a színes papagájokkal, reménykedő szívvel nézhette, hogyan röpködnek, hátha egyszer őt is magukkal viszik, csókolózhatott titokban a kapualjakban, hallgathatta a boltos és a hentes (a tájegységen, ahol a történet játszódik az „açougeiro”, azaz „mészáros” kifejezést használják) veszekedéseit, anélkül hogy pontosan értette volna, miről is van szó. Aki látta Madinusa bőrszínét, amiben minden őse elkeveredett, hosszú, sűrű és egyenes haját, egyre zavarba ejtőbb formáit és áttetsző szemeit, el se tudta képzelni csodálatos történetét. Ha itt most elmesélem, elhiszi valaki egyáltalán?
Ahogy a tények valószerűségéhez illik, minden hirtelen és teljesen váratlanul történt. G. W. Bush elnök, a Birodalom Nagyfőnöke egyszer csak megjelent Madinusa városában, a maga testi valójában. Azon a bizonyos napon nem esett az eső, de a nap sem sütött, amitől a Szabad Világ Vezetőjének megjelenése még valószerűtlenebbnek tűnt. Egy másik meghökkentő részlet, hogy nem kísérte a szokásos 400 FBI-ügynök. Teljesen egyedül volt, mint a kisujjam. Így hát nem kérhetett mástól felvilágosítást, mint a helyi borbélyüzlet előtt ücsörgő öregembertől.
– Hi, man! – üdvözölte. – Nem tudja, hol találhatnék meg egy Madinusa nevű lányt? A CIA szerint itt lakik valahol Ilha da Páscoában.
Köztudott, hogy nem könnyű feladat a Birodalom Nagyfőnökével társalogni, főleg földrajzi kérdésekről. Ezért jobb, ha átugorjuk az elnök és a brazil öregember között lefolyt párbeszédet, hiszen jóval fontosabb, bár tudom, hogy egészen abszurdul hangzik, az, hogy G. W. Bush maga elment a földgolyónak arra az eldugott pontjára, hogy meghívja, az akkor mindössze tizenhat éves Madinusát Washingtonba a Fehér Házba, átvenni egy különleges kitüntetést a Birodalmi Imidzs Fenntartása Stratégiai Terv (angolul az SPSII) megvalósításához való felmérhetetlen jelentőségű hozzájárulásáért. Mivel magamat sokkal inkább amerikabarátnak, mint amerikaellenesnek tartom, vonakodva bár, de meg kell itt jegyezzem, hogy akkoriban az a bizonyos Birodalmi Imidzs eléggé meg volt tépázva. Ez elsősorban a periférián élő népek és pszeudo-értelmiségiek összetett ellenérzéseinek volt köszönhető, akik képtelenek voltak felfogni az olyan birodalmi lépések valódi értelmét, mint az ősi Mezopotámia lebombázása, az iraki katonák kínzása Abu Ghraibban, a CIA titkos európai repülőútjai, vagy éppen a guan- tanamói fogolytábor fenntartása. Éppen ezért szükség volt valamire, hogy meg lehessen menteni a Birodalom arcát. Az, hogy találtak valakit, aki a jelentőségteljes Madinusa nevet viseli, pont kapóra jött.
Mellékesen jegyzem meg, hogy állítólag nem volt nehéz ráakadni. A szabad világ szilárd bástyájaként a Birodalom számtalan stratégiát, tervet, folyamatot és technikát fejlesztett ki arra, hogy alattvalóit könyörtelenül demokratikus módon tartsa az ellenőrzése alatt, reggel és este, a nap huszonnégy órájában, a világ minden pontján és egész életük folyamán. Így és számos adat találkozásának köszönhetően könnyen sikerült bemérni Madinusát. Az adatokat egy részről a lány szülővárosában működő CIA-sejt főnöke küldte (legnagyobb valószínűséggel a pap vagy a borbély; ezt az olvasóra bízzuk…), másrészről Peter Simpson lehallgatott telefonhívásaiból származtak, melyeket Szomáliából indított, ahol végül bűneit megbánva, de tisztázatlan körülmények között elhunyt, harmadrészről pedig internetes kutatásokból eredtek. Mindezt egy műhold segítségével megerősítették, és a Birodalom megbizonyosodott arról, hogy Madinusa bizony nem kitalált személyiség.
Már csak a név és a Birodalom civilizációs küldetése között fennálló bensőséges – noha csak fonetikailag indokolt – kapcsolatról kellett megbizonyosodni. Mivel az angolaiakkal ellentétben a gringók nem tudják, mi az a „névspecialista antropológus”, leszerződtettek egy stratégiai szakembert az ügy megvizsgálására. Az összetett és nehezen követhető elemzésekhez szokott elismert specialista, akit zseniálisnak tartott az egész közvélemény, némi egykedvűséggel gyorsan megállapította, hogy a Madinusa név gyakorlatilag arra a kifejezésre vezethető vissza, mely ugyanúgy, mint a „The American way of life”, lényegileg kötődik a birodalmi aspirációkhoz: „made in USA”. A további kutatásnak köszönhetően a helybeliek szájhagyomány útján, generációról generációra öröklődő legendáinak igazságtartalmáról is megbizonyosodhatott, azaz hogy Peter Simpson a Második Világháború alatt megfordult a városban, melynek élelmiszer-ellátását akkoriban az Egyesült Államok Légiereje biztosította. Elsősorban „made in USA” felirattal ellátott konzervek csillapították ebben az időszakban azoknak a szerencsétleneknek az éhségét, akik indiánok, feketék és portugálok (a spanyolokkal együtt Európa mórjai) leszármazottai. Ehhez még hozzá kell tennünk azt is, hogy Maria Aparecida előszeretettel fogyasztotta ezeket a konzerveket, és Peter Simpson is konzervekkel hálálta meg a vele töltött kellemes pillanatokat. Maria Aparecida mindezért olyan hálás volt, hogy úgy döntött, mindenkivel tudatja, hogy a lánya, bár nem földrajzi értelemben, de „made in USA” (fogalmazzunk úgy, hogy Peter Simpson szolgáltatása valójában házhoz való kiszállás volt).
Hangsúlyozni kellett tehát a Birodalomnak ezt a szokatlan hozzájárulását a portugál nyelv gazdag névrendszeréhez. Mivel Rice kisasszony éppen nagyon le volt foglalva azzal, hogy lecsendesítsen pár engedetlen ősi népet, G. W. Bushnak viszont nem volt semmi dolga a texasi ranchán, ezért úgy döntött, hogy személyesen ugrik le latin-amerikai birtokára. Amikor megtalálta Madinusát, a lány nem akart hinni a szemének. A Szent Szűz meghallgatta az imáit. Végre elküldött érte egy gringót, hogy kimentse az éhségből és a nyomorúságból. És nem is egy akármilyen gringót: hanem magát a gringók vezérét, teljes testi valójában. Madinusa majdhogynem megcsókolta a földet az óvatosan lépkedő tehenészcsizmák alatt. Mert az elnök óvatosan lépkedett, nehogy elkapjon egy vírust, vagy egy ismeretlen baktériumot, ahogy az általában megtörténik a Harmadik Világ országaiban. A lány úgy ugrott az elnök nyakába, mint valami filmben, átkarolta a nyakát, a lábait összefűzte a háta mögött, a szomszédság pedig egyre terjedő olajfoltként vette körül őket. Madinusa anyja, Maria Aparecida összerogyott a sarokban, és bizarr vehemenciával csókolgatott egy fakeresztet, ami, noha koszos volt és régi, úgy ragyogott a kezében, mint egy csillag. G. W. Bush szokásához híven nem értette, mi történik körülötte. Viszont nem tudta megállni, hogy ne árassza el egyfajta finom rettegés azoktól a piszkos arcoktól, foghíjas szájaktól, bőröktől és hajaktól, melyek törvénytelen és elfogadhatatlan keveredésről tanúskodtak, vagyis azoktól a szerencsétlen, szubhumán figuráktól.
Madinusa nem vett tudomást G. W. Bush félelmeiről – vagy aggodalmairól, hogy a tájegységre jellemző szót használjunk –, és elképzelte, hogy teljesen átalakulva (vagy ha akarják, átalakítva) kijön a Washingtoni Nemzetközi Repülőtérről, egy csapat lelkes rajongó fogadja, egy olyan limuzinba ültetik, amiről mindig is álmodott szegény sorban élő kislányként, aki hollywoodi filme- ken nevelkedett, majd végigfurikázzák a Birodalom fővárosán egészen a Fehér Házig. Sajnálatos módon nem áll módomban leírni ezt a csodálatos utazást, mivel – szerényen megvallom – olyan író vagyok, akinek tudnia kell, hol vannak a határai és nem ismerem Washingtont. Megpróbáltam venni egy útikönyvet a neten, de nem érkezett meg addigra, mire le kellett adnom a szöveget a szerkesztőnek. Egyébként is már túl hosszú ez az elbeszélés. Úgyhogy le kell zárnom, lehetőleg hihető módon.
Vajon mi történt Madinusával, miután váratlanul találkozott G. W. Bushsal?
Ha ez a szöveg az interaktív irodalom kategóriájába kívánna tartozni (bármit jelentsen is ez), akkor most az olvasók dönthetnék el, milyen sors vár Madinusára, egy egyszerű kérdőív megválaszolásával. Ez azonban nem egy latin-amerikai szappanopera, hanem novelláskötet, komoly, mély és felelősségteljes elbeszélésekkel. Ennélfogva ez a történet, hogy hihető legyen, csak egyféleképpen fejeződhet be.
Találják ki.
Urbán Bálint fordítása
João Melo 1955. szeptember 5-én született a fővárosban, Luandában. Író, újságíró. Jogi tanulmányait Angolában és Portugáliában folytatta, valamint doktori címet szerzett Rio de Janeiróban kultúra és kommunikációból. Újságíróként dolgozott az angolai Nemzeti Rádiónál és a Jornal de Angolánál. Szintén alapító tagja az UEA-nak, amelynek titkára, majd később elnöke is volt. Különös iróniával és humorral reflektál műveiben Angola történelmi eseményeire, eddig tizenkét verseskötetet és öt prózai kötetet publikált. Lapunkban Madinusa című írásának fordítását közöljük.
Apokrif Online 