Rosário Marcelino novellája

A vérfürdő 

Megjelent az Apokrif 2015/4 számának, az angolai irodalmat bemutató blokkjában

Volt egyszer egy majomházaspár, amelyik hatalmas maniókaföldet művelt. Bőséggel volt nekik mindenféle maniókából készített termékük: ezek közül az egyik maniókagyökérből készült liszt volt. De miért egyenek maniókakását és maniókalevelet minden nap? Kellett volna hozzá valami más is! Az erdőben nem voltak folyók; éppen ezért a hal szóba sem jöhetett. 

A hím fémből egy baltát készített, és megkérte a feleségét, hogy kísérje el tűzifát keresni. A gyerekek otthon maradtak. 

Az erdőben kieszelték a módszert, hogyan csábítsák magukhoz a vadakat: a Majomférfi felkapaszkodott egy fára, a Majomnőt pedig felküldte egy másikra, nehogy valami vadállat elkapja.

A Majomférfi nekiállt kivágni egy fatörzset, és közben így énekelt: 

– Pôpôpô, ngi koka luhinhi lwami! – Tűzifát vágok magamnak! 

Ekkor megérkezett a szarvas, és így szólt: 

– Ejha! Elég merész vagy! El fogsz tudni vinni egy ilyen hatalmas fatörzset? 

– Mit tegyek? Szükségem van tűzifára!… De ha kétkedsz benne, akkor ugorj bele a kosaramba, hogy meglásd, el tudlak-e vinni, vagy sem! 

A szarvas hitetlenkedve belépett a majom kosarába. Ebben a pillanatban a hím és a nőstény egy ugrással lent termett a fáról, és nekiálltak, hogy megkötözzék a szarvast. 

– Jajj, nagyon erősen kötöztök! 

– Ugyan! Csak azért, hogy ne ess ki. Az lenne ám nekem a baj, ha kiesnél, mivel igencsak nagy tiszteletnek örvendő személy vagy. 

A majmok gyorsan felfordították a kosarat, és a hím azon nyomban nyakszirten vágta a szarvast a kis fémbaltájával, a kamundambalával.

A zsákmányt aztán hazavitték és megnyúzták. A friss húsból belakmároztak, a maradékot pedig kiszárították és eltették. Amikor a hús már kifogyóban volt, újra elmentek vadászni, és megismételték az előző műveletet. Ezúttal egy hitetlenkedő őzsuta esett áldozatul a csapdájuknak.

Reggel, amikor a házaspár a nyúzáshoz elővette a zsákmányt, látogatóik érkeztek. Néhány, a hímhez hasonló kíváncsi majom szerette volna megtudni, hogy milyen csellel lehet ilyen állatokat letaglózni, a majom viszont rafinált módon ezt válaszolta nekik: 

– Mennyit fizettek, ha megtanítom nektek?… 

Egy fehér szakállas, kerek és csillogó szemű öreg majom váratlanul ezt válaszolta neki, mikor befejezte: 

– Nem fizetek! – miközben a vállát vonogatta. 

A „látogatók” nyomban szétszéledtek a kertből, nem úgy, ahogy – csoportosan – megérkeztek, s közben megszégyenülten vakargatták a fejüket. A csoport legfiatalabb tagja megbotlott egy gyökérben, és támolyogva, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, szintén elsietett. 

A következő alkalommal egy antilop lett a célpont, aki, miközben a majmok megkötözték, bőgött, mivel látta, hogy micsoda veszélybe került. 

– Jajj, meghalok! 

– Nyugodjon meg! Az a helyzet, hogy hiába ilyen szerény, az úr ennek a környéknek a feje. Hogyan tehetnék bármi rosszat annak, akinek ilyen kijingás, koronás agancsai vannak? – mondta neki, miközben az agancsát simogatta. – Milyen csodálatos szarvak! 

A húst a gyerekeik segítségével szállították el.

Az antilop tragikus halálát követően sok idő telt el anélkül, hogy a majmok vadászni mentek volna. 

Egy nap aztán a házaspár újra nekilátott a dolognak, ám ezúttal a nyúl jelent meg zsákmányként, aki ezt mondta: 

– Oh, majom úr! Ez hát a pusztítás, amit véghezvittél? – mutatott a földre és a növényekre száradt vérre. 

– Hogy micsoda? – mondta a majom, látva a nyúl vádlón mutató ujját. – Ez a pár napja megsérült feleségem volt. Te is jól tudod, hogy ezt a fatörzset sok időbe telik elcipelni! Talán azt gondolod, hogy nem tudom elvinni? Lépj bele a kosaramba, hogy lásd, milyen erős vagyok! 

– Te megőrültél?! Hát éppen most mutatom neked, hogy ez az eddigi áldozataid vére. 

„Barátom, ezt még a kangumbe-fürj sem veszi be! Azt gondolod, hogy én is olyan mamlasz vagyok, mint a többiek, és engem is ketrecbe zárhatsz, mint őket? Nem, uram! Be foglak idéztetni.

Nagy futkározást követően a nyúl végül megszökött. 

Aztán egy szép verőfényes napon, délben a király elegánsan kifésülte a sörényét, majd sétapálcával a kezében, frakkzsebéből kikandikáló fehér kendővel, hajtókájába tűzött virággal, és a szája egyik szögletébe biggyesztett pipával a vérfürdő helyszíne felé vette az irányt.

A Majomnő, ahogy meglátta a távolban az oroszlánt, szólt a férjének, majd nagy ugrással a földön termett. A Majomférfi tétovázott, mert azt remélte, hogy esetleg foghat egy kafferbivalyt, így inkább tovább várt. 

Már félénkebb volt, és az ékesszólásával akarta kisegíteni magát: 

– Király uram, felséges uram! – A mogorva oroszlán egy szóval sem válaszolt. – Ma tényleg pokoli hőség van! 

–… 

– Ahogy látja, a népe igen dolgos. Én épp ezt a csodálatos farönköt aprítom fel… És… és aztán a vállaimon elszállítom. Ha kétkedik az erőmben, akkor azt javaslom Felségednek, lépjen be ide a kosaramba, hogy meglássa, el tudom-e vinni vagy sem! – majd még hozzáfűzte: – Meglátja, jobb lesz, mint egy hordszék! 

– Jöjjön le, majom uram!
–…

Az oroszlán dühbe gurult, köveket, botokat és fűcsomókat  dobált felé, a majom pedig úgy érezte, muszáj lejönnie; azonban, amikor már csak néhány méterre volt a tiszteletet parancsoló oroszlán fejétől, ugrott egyet, és futásnak eredt. 

A vadon megtapasztalhatta minden idők legnagyobb hajszáját! A majom nem cifrázta, csak nézett fölfelé kidülledő szemekkel, és nyílegyenesen rohant előre. Az oroszlán porosan, vöröslő szemmel, a cipőjét valahol elhagyva, fején egy gyilkos hajkoronájával, lemart egy darabot a majom farkából, aztán egy másikat is egészen addig, amíg a farok teljesen el nem fogyott. A sétapálcája is számtalanszor végigvágott a majom hátán, pedig az úgy futott, ahogy csak bírt. Végül elkapta és megölte őt. 

Hosszas keresés után az oroszlán rátalált a majom lakhelyére. Házát elpusztította, összes családtagját megölte, és felgyújtott mindent. 

Pál Zsombor Szabolcs fordítása 

Rosário Marcelino 1953. október 22-én született Malanje városában. Jogi diplomát szerzett, tanulmányait Angolán kívül Kubában folytatta ösztöndíj-jal. Igazgatója volt az angolai Színház- és Táncművészeti Társulatnak, de dol- gozott a Kulturális Minisztériumban és Kongóban attaséként. Alapító tagja az Angolai Írók Egyesületének (UniãodosEscritoresAngolanos [UEA]). Íróként több kötetet is publikált már, verseket, novellákat és regényt egyaránt. A bennszülött törzsek kultúrája, meséi átszövik írói stílusát, többször publikált már kimbundu nyelven is a portugál mellett. Lapunkban A sangria című novellájának fordításátolvashatják.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s