A tanulmány az ELTE BTK-n megrendezett Tízéves az Apokrif konferencián elhangzott előadás írott változata. A tanulmány először a Nyom-Követés 3. című kötet részeként jelent meg.
Török Sándor Mátyás, Evellei Kata, Mizsur Dániel, Stolcz Ádám, Bödecs László és Nyerges Gábor Ádám költészete
Kortárs művekkel foglalkozó tanulmány esetében a vizsgálat alá vetett szövegek még azt a friss bizonytalanságot hordozzák magukban, hogy talán feltételezhetjük, milyen mélyről eredeztek a gyökerei, de azt már nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy utóéletében milyen hatásoknak lesz kitéve (és fordítva) – vajon bekerül-e valaha a kánonba vagy a felejtés homályába vész. Emiatt még tanulmányom megkezdése előtt tisztáznom kell, hogy vizsgálatom célja nem verselemzés és nem is ezen alapuló bírálat, hanem egy szövegek által generált, bírálatoktól mentes stílusvizsgálat. Ehhez főként a hermeneutika ösvényén keresztül közelítettem, figyelembe véve a kortárs irodalomról vallott és eddig megírt kritikai értekezéseket és tanulmányokat.
Legfőbb forrásként Lapis József Közelítések a kortárs magyar költészethez című könyvét használtam, hiszen releváns megállapításokkal vezeti le a kortárs irodalom fősodrába tartozó írókat, költőket oly módon, hogy célja nem egyfajta determináló kinyilatkoztatás, hanem értő párbeszédre invitáló értekezés, amely kontextust és kiindulási alapot nyújt a kortárs irodalmi művek értelmezéséhez.
A kortárs líra előzményei
Keresztury Tibor még a 90-es évek végén foglalkozott a posztmodernben megjelenő hagyományválasztás szabadságával, és az ebből származó irányzatnélküliség besorolhatatlanságának sokféleségével. Eszerint a kilencvenes évek fiatal költői ezen tulajdonságcsoportoknak a szétszálazását, majd újra összerakását hajtják végre, megfogalmazható, hogy a kétezres évek fiatal generációjáról ez már csak részben mondható el. Épp ezért nehéz besorolni ezt a korosztályt a választás körülményei szerint (Keresztury 2000, 67).Kulcsár Szabó Ernő szintén osztja ezt a véleményt: a 70-es, 80-as évek szülöttei által írt poézisnek irányzattörténeti helye nem könnyen határozható meg – a megformáltságot, a beszédmódot, sőt még lírai világkép tekintetében is kevés köze van a posztmodern poétikákhoz.
A fiatal kortárs írókra a legnagyobb hatást a megelőző egy-két generáció neves költői gyakoroltak, mint például Kemény István, míg a huszadik század olyan költőóriásai, mint József Attila és Pilinszky János, inkább első versélmények és elköteleződés tekintetében voltak meghatározóak (Kulcsár Szabó 2008, 6–7). Ugyanakkor a hagyományok öröklődését, azok fogadtatását illetőleg megjelentek jóval kevésbé optimista vélemények is, melyek a probléma gyökerét a generációs válságból és a környezeti változásokból eredeztetik. Bertha Bulcsú a következő sorokat írja 1986-ban, a JAK megalakulása utáni időszakban:
A mi generációnk különösen peches és elárvult, az öregek soha nem engedtek bennünket a nagy játék közelébe, s mire meghaltak, színre lépett egy erőszakos fiatal dandár, mindent lesöpörve. Nincs érték, amit elismernének, mivel a mi alkotásainkból egyetlen betűt sem olvastak el. (Angyalosi 2016)
Éppen ezért is nehéz besorolni egy olyan lírát, amely többé-kevésbé önkényes hagyományválasztásokon alapul, a megfejtéshez talán közelebb visz, ha az egyes írók hatásköreinek árnyékában keressük a válaszokat – egyes lírai sajátosságaik fényében. Ezek a tulajdonságok igen sokrétűek, alapjában elmondható a posztmodernről, valamint a kortárs költészetről is, hogy a nyelvet tekinti az irodalmi műalkotás közegének, viszont az önreflexió már nem csak önmagára és érzéseire reflektál, hanem ezen túl minden szövegbeli – sőt kívüli tényezőre is. Ebből is fakad a személytelen hangnem. A lírai szubjektum mindenhol ott van, de megkérdőjelezi magát, külső jegyekre reflektál, az olvasó helyett – önmaga reflexiójával kényszeríti asszociációra a befogadót – és ezáltal felülemelkedik a versen, kilép a lírai én stabil pontjából és mindenbe bebújik, megtöltve jelentéssel az apró részleteket, amik elvesztik pusztán díszítő jellegű szerepüket.
Ugyanakkor a kortárs verseket nemcsak különféle esztétikák, filozófiák vagy hagyományok befolyásolhatják/építhetik, hanem akár „rombolások” is, illetve a kanonizált szöveg-hagyományok keresztre feszítése, hogy aztán kukás zacskóval letakarva azt, az abszurd oltárára helyezzék az illetékesek. Erre jó példa lehet a trash irodalom megjelenése, mely „a hetvenes-nyolcvanas évek hatásvadász horrorfilmjeinek, sci-fi világának túlzó, humoros, kissé cinikus utánzása, felidézése.” Mint ahogyan utalt erre Dunajcsik Mátyás is a Trash reality az irodalomban című beszélgetésben (Csepcsányi 2014). Ennél a pontnál megemlíteném, hogy az Apokrif folyóirat 2011-es téli számában fellelhető Kis irodalmi Ál-manach című fejezetben kifejezetten az említett stílus jegyében íródott versek sorakoznak fel, vagyis abszurd, groteszk és minden tekintetben hagyománydöntögető művek.
A folyóirat 2007-es megalakulása óta tehát szem előtt tartja friss, fiatalos szemléletét – egy olyan poétikai sokszínűséget, mely támogatja a legkülönfélébb stílusú és tartalmú művek befogadását amellett, hogy egy lényegi elemeiben rendezett és többé kevésbé egységes útra épít. Vizsgálatomban épp ezért az öt leggyakrabban publikáló szerző műveit fogom megvizsgálni, időrendben haladva a kezdetektől. Ennek segítségével kaphatunk végül egy olyan egységes képet a folyóiratról, mely nemcsak az Apokrif lényegi elemeit foglalja magában, hanem a kortárs irodalom alakulásában fellelhető jellegzetes változásokat, hullámokat is. Ahogyan Margócsy István a Képírás folyóirat Apokrif számának előszavában fogalmaz:
E csoport sokféle tehetséget gyűjtött magába, a szerzők nemigen kapcsolódnak egymáshoz sem világlátásukban, sem stíluskeresésükben: ám mégis összeköti őket valami újnak az akarása – valami olyan újé, mely már (vagy még?) nem hasonlítható a megelőző generációk útkereséséhez […]. Sok tehetség írja ezeket a sokat ígérő, izgalmas, érzékeny műveket, ezeket a nemegyszer még egyenetlen, de mindig nyitott darabokat: ami a legjobb bennük, az talán a mindannyiukra jellemző éles szemű odafigyelés a világ sok furcsaságára, s bonyolultságára. (Margócsy 2010, 1)
Az Apokrif folyóiratról íródott definiálások közül szerintem e sorok adják vissza leginkább azokat a sarkalatos pontokat, melyekkel látatlanban is finom korlátokat vonhatunk a folyóirat lényegi meghatározására vonatkozó kulcsszavak köré. „Érzékeny”, „nyitott”, „éles odafigyelés” – a folyóiratokban megjelent verseket végigolvasva nem is fogalmazhatnánk meg találóbban azt a lírai esszenciát, mely finoman, alig láthatóan – valamiféle belső szabályrendszer mentén – összekapcsolja a műveket.
Török Sándor Mátyás költészete az átmenetiség jegyében
Török Sándor Mátyás műveit olvasva szem előtt kell tartanunk az átmenetiség és a test-természet kölcsönösségén alapuló finom rezdüléseinek karakteres jelenlétét. A szerzők közül főként nála érezhető a legerősebben a fiatal költőkre jellemző kettősség, mely egyrészt az önelemző, befelé figyelő szubjektum révén, másrészt pedig a stílushullámzásban érhető tetten: „[s]zárnyakat növessz, / [v]ad karmokkal / [r]agaszkodj a földhöz, / [m]ert akárhol is érjen a vég, / [m]indig az maradsz. / [e]-mailezz velük, [h]a félsz az emberektől […]” (Török 2010, 21); „[h]ol van már a régi dallam, melyben annyi, szörnyű hajlam, / [ő]rület, spleen, megdicsőül; bőrkötésben kínhalál […]” (Török 2008, 14). Láthatjuk, hogy a versek eklektikáját főként a stílusban, a szavak és kifejezési mód keveredésében érhetjük tetten, ezek többé-kevésbé jelen is vannak egészen a 2009-es évfolyam téli számáig, de erről majd később fogok szót ejteni.
Az Apokrif folyóirat 2008. évi első évfolyamának harmadik számában megjelent verseiben – mint a Felejtés, Egyedül vagy az Őrültek – nagy hangsúlyt kapnak az idősíkok váltogatásai. Ezek, első publikációiban még főként benyomások alapján egy „belső fiktív” világban valósulnak meg, melyek előre és hátratekintésre késztetik a szubjektumot, de a gyakori verseken belüli időváltozás ellenére a mondatfelépítés mégis lineárisnak mondható: „[…] hol a vers, mi megtalál, / [h]a fájdalmunk oly mélyre váj / [h]ogy, mint égő tűzmadár, / [s]zétporladunk tőle már? […] [m]ilyen messze van tőlünk / [m]ég, ahová igyekszünk?” (Török 2008, 14) Korai költészetében tehát még nincsenek kiszólások, élőbeszéd-szerű megszólalás helyett inkább egy monologikus belső hang gondolatait olvashatjuk.
A testkép ábrázolását főként az apró mozzanatok, finom rezdülésekből adódó asszociációk jellemzik, melyeket olyan szavakkal fejez ki, mint például a horzsolás vagy a zsibbadás – láthatjuk, hogy az alaphelyzetekre erős természetközeliség jellemző, melyeket benyomásokkal és érzésekkel jelenít meg, ezáltal pedig összekapcsolja a kettőt. Viszont itt a test még a legerősebb kifejezőeszköz, anyagisága nincs megkérdőjelezve, nem kerül ki a „szellem” fennhatósága alól: „[e]lhagyott sziget partjait / horzsolják acél penge-fodrok […] egy kihűlt testet sodor messze mély / hullámverésnél az alkony” (Török 2008, 13). Verseiben a változás pozitív, míg a folyamatos, következetes műveletek többnyire negatív aspektusokban jelennek meg.
Ami a stiláris jegyeket illeti, a korai verseiben még többnyire kötöttek a versszakok, a központozás és így a gondolatmenetek is kifejtettek és meghatározottak. Néhol rímeket is használ, de nem következetesen, inkább egyfajta belső ritmus szerint, néhol még alliterációk is találhatóak verseiben, például „volt virágok” (Török 2008, 9); „[…] minden szörnyen szökdös, csipog, csahol” (Török 2008, 8); „[…] minden olyan pontosan pattan, / [m]int rossz csapból szorgos csepegés” (Török 2009, 24).
Ezekből is láthatjuk, hogy korai verseiben még túlsúlyban vannak a romantikus, újklasszicista elemek, melyek jelenléte mellett egyre gyakrabban tűnnek fel a kortárs poétikákra jellemző stílusjegyek. Karakteresebb változást a 2009-es évfolyam harmadik számában megjelent verseitől kezdve érezhetünk, mint például Barátok közt című művében: „[h]arsog a ház: / [f]elharsogják szegényt. / [ö]ngyi lesz a fal, lágy neuron- / halmaz omlik a szőnyegre […]” (Török 2009, 22). A változás tehát főként önmaga és ezáltal a külvilág ironikus megközelítéseiből fakad, de ide sorolhatjuk még az idegen szavak használatát és a monologikus mondatszerkesztés fellazulását is.
Az alapvető jellegzetességek ugyan megmaradnak, mint a test és a természet közötti erős kapcsolat, de immár a test is kezd „feleszmélni”. A változás ebben, valamint a fesztelenebb, hétköznapibb hangnemben érezhető, több az idegen vagy épp köznapi szó, mint például a foszforeszkál, trabant és panel. A helyszínekkel szintén ez történik, ezúttal már valós, létező térbe helyezte át magát a szubjektum, és immár képes a „kitekintésre”, magából másokba helyezi át a folyamatokat, megosztja belső világát, amitől egészében oldottabbá válnak a versek: „[p]ocsolya az út szélén / [m]it keres egy panelház, / [e]gy trabant, egy fa, és annyi / [g]yalogos mellette, / [k]örötte, felette?” (Török 2009, 21) A teret kiterjeszti – kiemeli önmagából – és a poétikai értelemben vett „geocentrikus világképet” felváltja a „heliocentrikus” szemlélet, tehát a mindennapok közegében való létezés megélésének lejegyzése.
Ezeken kívül játékosabb elemekkel is kísérletezik, például A csonka kanári című versében a ritmikusság és szavak játékos használatából fakadó humor: „[…] mint lapos kanári / oly nagyon haláli […]” (Török 2009, 28); „[…] [a]pa-[a]nya hazaér / »Itt a vég, itt a vég« agyrém ragrímek, / [h]iper-metamorfózisban” (Török 2009, 23). Innentől kezdve a képiségnek halványabb szerepe lesz, nagyobb hangsúlyt kapnak a hétköznapi szituációk, az igék száma megnő, ezáltal cselekményesebbé válnak a folyamatok. De nemcsak ebben, hanem a hasonlatok használatában is tendenciaváltozást tapasztalhatunk, hiszen kiterjeszti, és végigvezeti azokat a verseken, belőlük eredeztetve a különféle szituációkat. Előbbi versben ez például a kanári kilapulásának mibenléte, vagy A találgatás című versben a hallgatás: „[a] találgatás: / fémesen csillogó lepel / mosatlan edények között. / csak a csendben nem tud csörömpölni. / ezért van minden egyes szála / [a] hallgatásba beledolgozva. / A hallgatás: / testbe dolgozott / találkozás […]” (Török 2010, 3). Ez jó példa arra is, ahogyan az egyes motívumokat következetesen összeköti és végigvezeti a versben, így egymás értelmének függvényében, de külön-külön értelmezve is megállják a helyüket, erősítve a „poétikai hatást”.
Később tovább erősödnek a már felvázolt tendenciák, vagyis a depoetizált hangnem erőteljesebbé, a szójátékok és a szarkasztikus humor pedig egyre sajátosabb jellegzetességévé válik verseinek. A jelzők fogynak; kezdi szétválasztani a szubjektumot a tértől, tehát már nemcsak önmagából emelkedik ki, hanem a szubjektum kiindulópontjának helyzetéből is (mely megegyezik a vershelyzetben felvázolt térrel): „[e]l sem indultunk […] egy száguldásra termett szerelvényben / helyettünk a háttér mozog” (Török 2010, 21). – A háttér, amelynek ő már nem szerves része többé, hanem független szereplője, akit a különféle, általa megfogalmazni kívánt értelmezések zászlaja alá állíthat és tehet mozgalmasabbá.
Fontossá válik verseiben a hallgatás, melyet kihagyásokkal és a töredékes felépítéssel ér el. 2010-től megjelent műveitől kezdve az eddig következetesen egymásra épülő sorok felbomlanak, a központozás elmarad, a szavak egymásra hatása készteti az olvasót asszociációra. A költemény szálait a lezárás adja, mely szintén egy fontos jellemzője a kortárs versnek, például a For rent-nek és Requiem ante portas-nak: „[d]orombol. Marad. / Csontos kályhacső. / Szikkadt ínszalag- / gerendák felett / hólyagos tető” (Török 2010, 18).
Összességében tehát a kezdeti szárnybontogatásokból lassan kialakult egy kortárs irodalom jellemzőit magába foglaló óvatos stíluskövetés, mely az iróniában, az elszemélytelenedésben, az élőbeszéd jellegű sorok megjelenésében, valamint a metaforák kiterjesztésében éleződik ki. Mint ahogyan Kulcsár Szabó Ernő tanulmánya is fontos poétikai tendenciának tartja a legújabb költőket érintő hazai hagyományra éppúgy jellemző, tudatosan depoetizált, alulretorizált nyelvhasználatot, valamint a szerepek kiiktatásában megalapozott versbeszédet (Kulcsár Szabó 2008, 6–7).
Az irónia és a finom megfigyelések keveredése Evellei Kata verseiben
Evellei Kata apokrifos költészetében az irónia használatát, az egyéni, karakteres hangnemet és a nézőpontok váltakozásával elért hatásokat találtam meghatározó versalakító tényezőnek.E lső, folyóiratban publikált lírai műve a 2008 tavaszi, stílusparódiákra épülő számában jelent meg. Karakteres, ironikus hangneme már korai műveiben is érezhető; a Werther’s original című versében például a húszéves Werther szemszögéből ír egy panaszos hangvételű fennkölt verset, amelyet ismétlésekkel, ellentétekkel, nyelvi stíluskeveredéssel és túlzásokkal tesz humorossá: „[…] Róma sose Róma, / lásd vak és süket. / E sötét csöndbe hajítom a naplóm / s összeesem, produkálva a padlón / madár-se-látta röhögőgörcsöket” (Evellei 2008, 16). A meglepő ellentétekből származó humor (mely itt a csöndbe hajított könyv utáni madár-se-látta röhögőgörcs) egyébként nem csak a stílusparódiáiban, hanem többi művében is meghatározó lesz a későbbiekben. A következő számban megjelent Kétezredik évben és Felesleges kísérlet című verseit még az átmenetiség jellemzi, de emellett is érezhető már karakteres hangja. Rímelései következetesek és a klasszikus, kötöttebb alkotásokban a díszítő elemek is helyet kapnak.
2009-es Kirajzolódom, Vándorlás és Vonaton című verseiben már sokkal erősebb a „kortárs elemek” jelenléte. A központozás hiánya miatt szinte a befogadónak kell összeválogatni a részeket. Ebből adódóan a kifejtettséget a finom mozzanatok, színek és érzések együtthatói adják meg. Sajátos, egész versre kiterjesztett hasonlatokkal dolgozik, abszurd képekkel és a sorok összemosódásával ösztönöz minket asszociációra és értelemkeresésre: „[…] gyakori a tagadás és a hiány alakzataira, szavaira építő retorika, az elszánt tétovázás, a tudatos bizonytalanság” (Lapis 2014, 35). Lapis József kortárs tendenciákról és beszédmódokról szóló megfogalmazása Evellei költészetére is több szempontból áll (Lapis 2014, 35). Maga a szubjektum szimbólumokból épül fel, amelyet már maga a cím is – Kirajzolódom – finoman érzékeltet: „[…] alattam / szétfut a víz a papíron / bármennyit is megyek immár / nem tudom kiegyenesíteni a földet” (Evellei 2009, 8).
A köznapi hangnem, valamint a szubjektum magából való kiemelkedése nála meghatározóan fontos, ezáltal jön létre egy hullámzó – egyszer személyesebb, majd eltávolító megfogalmazási mód, mely a humornak valamint a tragikumnak (is) az egyik legfontosabb táptalaja: „[…] minden / erényemet leviszem / a kirakatból a pincébe csupán magamat hagyom / ott figyelni hátha történik valami” (Evellei 2009, 8); „[…] gondoltam, amint a nagyapámat / elcsomagolták egy dobozba, / hogy, mint a kinőtt játékokat, / ne is vegyék már többet elő […]” (Evellei 2010, 35); „[…] jó napot, aki valaha, / Én asszony Catia Gomez, ügyvezető igazgató, / Szent Jakab pénzügyi és kölcsön cég […]” (Evellei 2010, 17). Láthatjuk tehát, hogy ez a hullámzás egyaránt jellemző a verseken belüli megszólalásra, mint az első idézetnél, de az egyes folyóiratokban, egymás után megjelent versek összességére is.
Az irónia és a humor ötvözése szintén meghatározó Evellei költészetében: „[…] kéz a kézben az életunt galambfiókák / levetik magukat a kéményről: / de nem megy, már tudnak repülni. / Sebaj, a macskának még sikerülhet” (Evellei 2009, 6); „[…] voltál már elutasította a helyi bankok az Ön országában? / Van egy rossz hitel? / Voltál már kereseti ezt a lehetőséget? / Itt van esély alkalmazni egy kölcsön cégünk, / mert lehet, hogy sajnálom” (Evellei 2010, 17); „Egy kissé talán nyugtalanít, / hogy lemaradtam a gyerekkoromról, / félig-meddig átaludva mindent […]” (Evellei 2010, 35). Lapis József írta, hogy „[…] a sornál fontosabb lesz a mondat, háttérbe szorul a paródia, s előtérbe kerül a beszéd – játszi – komolysága” (Lapis 2014, 34). Lapis József tanulmányában, melyet az irónia, és a beszéd-forma szintaktikai alapú jelenlétéről – ezek változó tendenciáiról – ír a kortárs irodalomban, úgy fogalmaz, hogy „[…] az irónia formális, textuális inverzión alapuló aspektusa helyett szembetűnő a modális természetű, reflektív önirónia […]” (Lapis 2014, 34).
2010-es Költői hajlamokkal megvert kedveshez és Hogyan próbáljunk emancipált benyomást kelteni című művei kísérletező kiugrásnak számítanak. Enyhén avantgárdos beütésű prózaversekben keveredik a modern és a kortárs stílus, ezekre jellemző nyelvi játékokat láthatunk. Előbbi formáját illetően közelít a prózavershez, a szubjektum gyakran reflektál magára főleg ironikus hangnemben. Idézések és közbevetések bontják meg a vers egységét, erősítve a humort. Mindkét vers élőbeszéd-jellegű, amire rá is erősít jelzőkkel, majd önreflektáló magyarázatokkal. Hogyan próbáljunk emancipált benyomást kelteni című művében például az alaphelyzet szerint egy nő olyan verset ír, amelyben verset ír: „[e]z most én leszek. Tatjánát utánzom, / úgyhogy készülj föl egy jó hosszú levélre, / itt-ott rímekkel, szép sorba, láncon” (Evellei 2010, 41). Ezekben az alkotásokban keveri a klasszikus és köznapi stílust, melyeket a szavak élőbeszédben használt fonetikus leírásával tesz humorosabbá, karakteresebbé: „[…] jaj hát most micsináljak / kedves Freud Zsiga bácsi tessék már mondani mit kezdjek ezekkel / az ösztönlényekkel akik még képesek örülni az életnek anélkül / hogy / felebarátaik minden rezdülését azonnal boncolgatni és kritizálni / kezdenék” (Evellei 2010, 38).
Későbbi verseit – mint az Aszimmetrikus táj, a Leltár és a Gazdátlan ház – a finom mozzanatokon alapuló benyomások töltik meg, a hasonlatok egységesek, de az időtlenség mindenre kihat, túlsúlyban vannak a történést kifejező igék, ezáltal a cselekvést kifejezők elvesztik „lendületüket”; elvontak lesznek és jelentőségteljesek: „[i]tt egy fügefa nőtt a falból / ott a tetők egymáshoz érnek / fehér vízcsepp a kőre rajzol / udvar sötétjén kong a lépted” (Evellei 2010, 34); „[t]engernyi most a messzeség. / A fák sós széltől részegek. / Kövek közt hullám tévelyeg. / Felhőtlen súlytól kong az ég” (Evellei 2010, 36).
A kortárs irodalomban népszerű a gyermeki szemszög használata, ezt Evellei Kata egy traumatikus élmény tárgyias leírásával kapcsolja össze (melyet a már említett Leltár című vers mutat be legszemléletesebben): „[…] gondoltam, amint nagyapámat / elcsomagolták egy dobozba, / hogy, amint a kinőtt játékokat, / ne is vegyék már többet elő” (Evellei 2010, 35). – E vers kapcsán fontos még megemlíteni a verseire jellemző kettősséget, mely egyszerre érzékeny/zárkózott, de ugyanakkor kritikus és kemény is, vagy ahogyan Makai Máté tanulmányában olvashatjuk: „[…] jellemzően introvertált, már-már defenzív líraként mutatkozik be, amely mégis határozott, a szövegek együttes olvasatát követően könnyen felismerhető szerzői nyelven szólal meg” (Makai 2014, 71).
Fontos továbbá kiemelni Chatresztelenítés című versét, mely az interneten megjelenő művek anyagiságának problematikájára építi fel a cselekményt, mint a távolság és a személyes jelenlét hiánya: „[…] közös világhálószobánkat posztmodern pókok szövik be lassan. […] számolni kellett volna perceinket. / A kapcsolat megszakadt” (Evellei 2011, 51). Két ember világhálóra épített kapcsolatáról szól a vers, mely a távolság – internet metaforára épít. Térey Nibelung-lakóparkja kapcsán fogalmazza meg Lapis József, hogy az ilyen jellegű műveknél lényegében az elválasztottság tapasztalatáról van szó, amikor a levélíró maga testként működik – mégis sóhajtozik a testi jelenlét után, melyet egy elektronikai eszköz sem tud megteremteni (Lapis 2014, 22–23). – Érdekes továbbá kiemelni azt a kettős feszültséget, mely az időbeli együtt-, de térbeli különlét problematikájából következik – a „modern ember szerelmes vágyódása”, ami végül visszhangozva veszik bele a világháló korlátok nélküli tereibe.
Az általam felsorolt apokrifos költők közül talán Evellei Kata költészetében érezhető leginkább a „csendes keresztmetszet” alkalmazása, vagyis a hallgatás és az elhallgatás megfogalmazási módjai. Habár a központozás hiányában és a mondatok felbomlásában kiéleződő kihagyásra is van példa, mint Túlélve, gúzsban című versében: „[m]a új nap van és a változatosság / kedvéért ismét önkezemmel, / megint el akarom magamtól, és újra meg akarom magam […]” (Evellei 2011, 53). Költészetére mégis inkább a különféle szituációk finom hasonlatából és az érzelmekből adódó hallgatás jellemző: „[…] e miniatűr / jégtömböket magunk előtt görgetjük. / Ketten vonulunk, mint a sínpár, / de párbeszédünk oldhatatlan […]” (Evellei 2011, 54); „[…] így lessük egymást, mozdulatlan / egymást bűvölő kígyók, törhetetlen / csöndben lapulva, kimondhatatlan / átkok súlyától földre nyomva” (Evellei 2012, 25); „[…] [k]útba ejtett kavics konok / csendjével rád nem gondolok, / meg ne zavarjam álmodat […]” (Evellei 2010, 36).
Későbbi verseinek nyelvezetét is erősen meghatározza az ironikus, depoetizált hangnem, melyekben előszeretettel alkalmaz egymáson „elcsúszó” hasonlat-töredékeket, melyek a vers világának fokozatos kirajzolódása révén nyernek egyre sokrétűbb jelentést – a vers egésze pedig asszociatívabb tartalmat. Fontos kiemelni továbbá az abszurd elemek megjelenését és használatát, mint kortárs irodalmat alakító esztétikai elemet, ilyen például Daymares című verse, melyet Edward Gorey grafikus képei nyomán fogalmazott ciklusba: „[…] a nők fehérek, a férfiak feketék. / Tele van velük a tábla, mint az erdő. / A szájukból füst jön, nyikorognak a végtagok”, majd később „[…] a kopoltyúszoba mindig zárva van, / nem tudom, hova tették a kulcsát […]” (Evellei 2015, 17). Az abszurd elemek különálló jelentésköröket, ezáltal pedig apró világok jelennek meg, melyek megbontják a szöveg koherenciáját – félig asszociatív, félig magyarázható ábrázolásokat hozva létre. Testértelmezései egyre tágabb értelemben jelennek meg, a bevillanó testrészek átveszik a szubjektum szerepét, és reagálnak helyette: „[…] talán nem akarta ő maga kinyitni. […] Félt, hogy a szája kivetette volna magából” (Evellei 2012, 48), vagy éppen egy önmagában elveszett ember számára jelenik meg a kinti tér illúziójaként: „[…] egyszer mégis kinyitottam az ajtót. / Addig feszítettem, amíg a belső víz engedett, / feketén zúdult ki, nyálkásan, mint a hús […]” (Evellei 2015, 17).
Evellei Kata költészete rengeteg újító és befogadói szempontból merésznek mondható kortárs elemet tartalmaz, mint az abszurd, groteszk képek, kiterjesztett testmetaforák, meghökkentő tárgyiassággal megfogalmazott, bekövetkezett és elkövetkezendő tragédiák jelenléte. Mindezekbe belecsempészi apró megfigyeléseit, amelyek átadhatóvá teszik a nehéz témafejtegetéseket, Murzsa Tímea megfogalmazásával élve, melyet Evellei Kata első, Álombunker című kötetéről állapított meg: „[…] kiüresedett, mozdulatlan világok rajzolódnak ki előttünk, felderengő alakokkal, »megtévesztően élő sziluettekkel«. De mindezeket egy figyelő, érzékeny szem látja, aki reflektál a jelenségekre és megeleveníti őket” (Murzsa 2014).
Mizsur Dániel idő- és térkezelési módszerei
Mizsur Dániel 2012 tavaszán jelent meg először az Apokrifban, a verseiben az idő- és térbeliség sajátos megközelítésmódjait találtam különösen meghatározónak. Költői hangneme erősen maszkulin jellegű, a belső világokat egyszerű kifejezésmóddal, de mégis komplex jelentésegységekkel teremti meg – minimális központozást használ. A 2012 tavaszi számban megjelent Ár-apály című versét finom mozzanatokból felépülő, koherens textus és belső világ jellemzi. A mű egy olyan alaptézisre épül, melyre minden azt követő sor is fel van fűzve, bővítve a kontextust. Ezt a versfelépítést egyébként későbbi verseiben is megtalálhatjuk. A versekben tapasztalható időtlenséget a „napokból kilépő idő”-vel idézi elő, az ár-apályhoz és a keringőhöz hasonlított kilengések révén: „[m]int ár-apály jelenség vagyok manapság; / a napokból kilépő idő szemelvényei közt / egy pont körül / (egy ismeretlen pont körül) / járok egy keringőt […]” (Mizsur 2012, 11). Ezt követő, Jobb dolgunk nem akadt című versében hasonló módon alakítja a körülményeket; a legtöbb asszociációs lehetőség itt is az időtlenségből fakad, a cím a versbe fonódva alakít ki egy alapfeltevést, amelyből aztán kibontja a többi részt. Gyakorlatilag minden mozzanat az időbeliséghez kapcsolódik, vagy azt fejezi ki: „[…] kilenc óra volt, / még sötét. / A pincér, aki kiszolgált, / e kései időpont ellenére aludt” (Mizsur 2012, 11), – mind a mesterséges, mind a természetes fényeknek nagy szerepe van a műben, ezzel is játszani tud az idő látható elemeivel.
Bedi Kata kritikája hasonló megállapításokat tesz Mizsur költészetét illetően: „Mizsur számára a pillanatnyi változás, az alig észlelhető mozgás, a mozgás okozta térbeli viszonyok és a fény változásának rögzítése a központi téma. Pontosabban: mintha a versek beszélője az apró mozgásokból érzékelné, hogy él, hogy van élet.” (Bedi 2017) Költészetében tehát meghatározóak ezek a mozzanatok, melyek verseinek háromdimenziós mozgatórugóit adják. Az itt és most lefokozásával leveszi a hangsúlyt a konkrét eseményekről, szereti az idő változásának fényében vizsgálni a helyzeteket, míg a teret változatlanul hagyja: „[…] ma sem láttam sokkal többet legalábbis annál, / amennyit tudni érdemes […]” (Mizsur 2012, 12).
Későbbi verseiben a térbeliségre is nagy hangsúly kerül, legyen szó testi vagy szellemi terekről. Így tehát a test nála nem szervek és sejtek sokasága, hanem kitöltendő terek együttese, melyek egy torz tükrökkel leborított szobához hasonlítanak leginkább. Ezt a szemléletet Négysoros című versében is jól láthatjuk, amelyben egy kifordított állapotban lévő szubjektum néz bele önmagába: „[…] mi minden marad ki, / ha elállsz nézésed elől […]” (Mizsur 2012, 27). Hasonló módon játszik a terekkel Akkor című versében, melynek keretes szerkezetét a testben lévő tér végtelen kiterjesztésével alkotja meg. – Míg az első sor így hangzik: „[…] kinyitnak és becsuknak […]”, az utolsó így szól: „[…] ahogy tereid is elhagyott végüket keresik” (Mizsur 2012, 27). Ezek a változások későbbi verseiben még komplexebbé válnak, egy kissé a vidámparkban található break dance nevű játékhoz lehetne hasonlítani, melynek lényege, hogy óriási csésze alakú székek forognak egyszerre egy hosszú, kör alakú pályán, egy meghatározott kisebb körön belül, ezen kívül pedig még saját tengelyük körül is. Hasonló komplexitású mozgás tapasztalható ezekben a versekben is, csak itt a terek, az időbeliség és a szubjektum kiterjesztett pályáján mozognak az említett tárgyak.
Az idő múlását ezekben a versekben is finom hasonlatokkal érzékelteti, például Emlék című művében egy kifordított helyzettel, ami így szól: „[…] lábad alól ne fogyjon a talaj […]” (Mizsur 2013, 46); „Apró részletek egymásutánjai adnak ki egy sajátos, magányos világot. Mert ugyan a város, a tér van terítéken, de Mizsur mindvégig önmagáról beszél. […] versei ezt a foszladozó, félhomályos teret és a fogódzók keresését, a reflexiókényszert ábrázolják pontosan” (Bedi 2014). – Ebből az igen pontos kritikai összefoglalóból is jól láthatjuk, mennyire sokrétű Mizsur költészetében a tér, gyakorlatilag egy ember minden – akár testi, akár lelki – „összetevőjének” színterét rajzolja ki előttünk.
Később aztán Akvarell I. – II., valamint Az utolsó tájkép című versében már szó szerinti keretbe helyezi a vers világát, ezzel még kötöttebbé téve az időtlenséget: „Aztán már csak itt lenni. Ebben a tájban. / Mint valami ősminta, ahonnan minden elindul, / mintha minden ide sűrűsödne. / Nagyon is egyszerű kép kell hogy legyen ez, / amelyet vékony fakeretbe szorítva / egyszerűen a falra menekítesz […]” (Mizsur 2014, 19); „[…] tovább most már nem kell mennem, / idáig is felesleges volt, tudom, / ha akadna itt még más, e két / színre hangolt tájban, / másra már az sem mutatna.” (Mizsur 2013, 46); „E két szín már semmi helyett sem áll. / Hogy tőlünk vonták-e el, / vagy csak mi olvadtunk hozzá / a tenger éjszakánál is szorosabb sötétjéhez, / nem tudom” (Mizsur 2013, 46). Ahogyan a színek és terek finom mozzanatait kirajzolja előttünk, egyre inkább szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogy belső változásai artikulálják ezeket a tereket, melyek akaratlanul is meghatározzák a szubjektum állapotát.
2014-es Nyelv és kavics című versében a csend motívuma kap nagy szerepet, erre építkezik. A szavak forognak és kopnak, majd; idézem: „[…] erőtlenül fordulnak át / a maguk vájta csendbe.” (Mizsur 2014, 19); „Nem jut el hozzád, csak a megszűrt csend. / A város tompa zaja, folyó elnagyolt hulláma: / neked némafilm” (Mizsur 2014, 19). Érdekes megfigyelni, hogy az apokrifos költők hogyan használják fel ezt a motívumot úgy, hogy idomul verseik stiláris sajátosságaihoz – versvilágaikban abszolút otthonosan telepszik meg a csend, Mizsur Dánielnél például térmeghatározó szerepe van.
Gyakran él az intertextualitás eszközével, mint például Négysoros című versében (Mizsur 2012, 27) – utalva Pilinszky művére, vagy József Attila költészetére történő utalásokkal a „Talán eltűnök hirtelen…” kezdetű vers felütésével. Összességében tehát elmondható róla, hogy „Mizsur Dániel több szálon kötődik a magyar későmodernséghez, de a kortárs költészet legújabb teljesítményével is képes párbeszédbe lépni” (Konkoly 2018). Térszemléletéről és -felépítéséről elmondható tehát, hogy egészen egyedi módon reflektál a külvilágra és saját belső változásaira. Versei során egyre komplexebb, ugyanakkor pontosabb tér-idő-test-fény összetételeket kapunk, melyek egy megbízható, monologikus megszólalás által bontakoznak ki. Ebben a költészetben tehát inkább a vers pillérei szempontjából láthatunk egy modernebb, komplex megközelítést, míg a versnyelv higgadt marad és egységes.
Stolcz Ádám szélsőséges hangvétele
Stolcz Ádám költészetében az abszurd helyzetekbe átcsapó, csattanókból fakadó humor karakteres jelenléte emelkedik ki. Első, Apokrifban publikált verse 2008 őszén jelent meg Etűd, halkan címmel, első kötete pedig 2015-ben jelent meg Becsapódás címmel. Műveit már a kezdetektől meghatározza az élőbeszéd jellegű hangnem; egyszer költőien fogalmaz, majd a következő pillanatban már meglehetősen harcias és szókimondó – kedveli a nyers kifejezési módot, és a tabuként kezelt témákat, ami miatt olyan ambivalens hullámzás jön létre verseiben, melytől hol oldottabbá, hol pedig ironikussá és durvává válik az adott szöveg. B. Kiss Mátyás Becsapódásról írt kritikájában kifejti, hogy Stolcz „[…] a kortárs közbeszéd egyik neuralgikus pontjára tapint rá […]”, amikor a kapcsolaton belüli erőszakot az elkövető – a férfi – szemszögéből mutatja be. Ezt már csak fokozzák azok a „provokatív és arcromboló” nyelvi gesztusok, melyekkel sokkolni szeretné az olvasót (B. Kiss Mátyás 2016).
Verseit többnyire következetes felépítés jellemzi: „[…] olyan tiszta lettem, hogy azóta / vagyok én a szájvíz. / Én vagyok az ember. / Az a termék, / amivel még / a vécé is gargalizál / naponta kétszer.” (Stolcz 2009, 35); „[…] sokáig húzzák, / és most te is húzod, / a másik végén a szájad. / Valahová rá kell tekerned a kötelet” (Stolcz 2008, 5). Mondatszerkesztése lineáris, legtöbb versét versszakokra osztja fel, ám ezek inkább a jelentés szempontjából tekinthetők meghatározónak. Verseiben nagy szerepe van a női testnek és a női és a férfi princípiumnak. Inkább típusokról beszél, mint konkrét szereplőkről, de ha mégis így tesz, akkor az ironikus és kemény hangnemmel elveszi a dolog érzelmi élét, tehát épp ezzel az eszközzel tompítja a személyességet.
A Közterület, valamint Karcolat a barátságról című verseiben is tárgyiasított hasonlatokként jeleníti meg a női testet: „[…] a metró húzogat / fogselyemként / a női testek porcelánkészlete között.” (Stolcz 2009, 36); „[…] veszélytelen női testeken / állnak be ők is kaszkadőrnek […]” (Stolcz 2009, 37). – Ez utóbbi versében a hasonlatai már nyitottabbak, a női testek néhol már a vers színteréül is szolgálnak – a női test, mint tárgy vagy esetleg színtér – a tárgyiasítás és a cselekmények abszolút kiterjesztése a versekre: „[…] a test válik tehát az egyetlen kommunikációs csatornává, helyesebben az interszubjektivitás terévé” – írja Pap Zsolt Húscafat két fogad között című kritikájában, melyben a testet, mint egyetlen kommunikációs eszközt emeli ki Stolcz költészetében (Pap 2017). Később egyre összetettebbé válnak az abszurd hasonlatok, a humor sok esetben már a szélsőséges kifejezések együtthatójából is fakad: „[…] mindig elmenekülök onnan, / ahol állok, / és mint a kutya pórázát, / húzom a belemet” (Stolcz 2012, 29); „[…] kitekeredek a tolószékemből! / Ó helyfoglalásos mókuskerekem!” (Stolcz 2011, 25); „[…] akár a csöves / akire rágyújtottak egy bokrot az éjjel / Ha jössz, /az érhálózatom égő csipkebokrából figyelek […]” (Stolcz 2009, 24).
Az abszurd képeket hétköznapibb leírások váltják fel, például a városban (főleg a Blahán) töltött hétköznapok: „[…] beléd kapaszkodtam a Blaha Lujza téren / ahogy a zászlóba szokás a csúcson […]” (Uo., 24). Ugyanakkor a versek központja továbbra is a test/testek körül keringenek, csak már megfelelő térben konstruálva meg az eseményeket: „[…] látom, ahogy néznek azok a szomorú szemek / a hájas tested mézeskalácsos örömkunyhójából, / ahol aztán végleg túszul ejtettelek” (Stolcz 2015, 9). A testet általában kívülről szemléli, ehhez közelít, majd távolodik el: „[…] rajtam csak a csatornázás ronda […]” (Stolcz 2009, 24); „[b]ocsánatot kérek! / Lehet, hogy én hibáztam. / Kit érdekel! Elfutok, / de látom: / valaki megállít, / aki lefogja a lábam, / mozdulatlanok vagyunk, akár a kéz a börtönrácson” (Stolcz 2015, 11). Jól látható, azaz állandó ingaszerű mozgás, mellyel egyfolytában minket és magát is eltávolítja a megszólítottól, erőteljes képekkel és szójátékokkal erősítve fejezi ki a szubjektum által átélt és elkövetett eseményeket, – ezáltal hozva létre a már említett hullámzást, mely egy folytonos neurotikus alaphangulatot kelt. „[…] ugyancsak a képiséghez kötődő kérdés a testiségnek, az erőszaknak egyfajta túlburjánzó megmutatására törekvő írásmód, amely gyakran képzavarokat eredményez, vagy egy igen jó sikerült kép szükségtelen továbbírását, kibontását, esetleg asszociációs lánc építését ebből kiindulva.” – Olvashatjuk Pap Zsolt kritikájában, mely jól összefoglalja azt a versnyelv és metaforikus képek elegyéből származó kettős feszültséget, mely általában meghatározza Stolcz Ádám verseit (Pap 2017).
2009-es Lux Aetherna című versében ismét a nemek viselkedése közötti különbségek kapnak szerepet, valamint az igencsak erőteljes, végletes és nyers jelenetek, mint a Gyomorszájba rúglak című vers, vagy a „[l]egszívesebben agyonütnélek, / izzadok akár egy közönséges állat” (Stolcz 2009, 13) kezdetű vers, melynek címe egyébként Szomorúság. Későbbi verseiben is következetesen megjelennek a már említett jellegzetességek, de eszközeit ugyanakkor stiláris jegyeit tekintve egyre többször kapnak helyet a nyelvjátékos kifejezések és a szokatlan testhasonlatokon alapuló helyzetek: „[…] merev arcomra kiül a képernyő kímélet […]” (Stolcz 2011, 25), valamint „[…] az indoor jakuzzim a nőben […]” (Stolcz 2012, 26), mely szintén kiismerhetetlenül változó testmegközelítéseinek számát növeli.Ami tehát a költészetében leginkább eltér a „megszokottól”, az egyrészt a tabuk zavarba ejtően nyers leírása, melyeket személyes hangvételű, önelemző sorok követnek, másrészt, végig egy nézőpontból történő megszólalása és történetvezetése, mely egy hullámzó, ideges szubjektum jelenlétével keveredik. Az bizonyos, hogy a kortárs versekre jellemző az ilyen mértékű abszurditás használata, mint ahogyan testmetaforái és azok megalkotási módjainak megjelenítése is, melyeket egyre jobban csűr-csavar előre és hátra, egyre meghökkentőbb, egyedi képeket hozva létre ezáltal az évek során.
Bödecs László és a világépítés módszerei
Bödecs László Apokrifban megjelent verseiben a belső világok építési módjai és az egyéni szimbólumhasználat jelenléte emelendők ki. A folyóiratban Rekonstruál című versével jelent meg először 2012 telén. Hangneme depoetizált, tárgyias, verseit lineáris felépítés jellemzi. Költeményeiben szeret a szavak jelentésárnyalataival játszani, mely hatását tekintve nemcsak a mondatokat, hanem az egész verset befolyásolja. Ezek az apró szemantikai eltolódások a már említett Rekonstruál című versben is jelen vannak, ahol a vers hétköznapi világát a szubjektum saját magában építi fel, mint ahogyan az alábbi idézetben is láthatjuk: „[l]eépíteni magamban ezeket az utakat és alagutakat. / Táblákat és korlátokat rakni […] áttenni a hangsúlyt a testépítésre, izommunkába fojtani / a lehetőségek elvi mitizálását, eposzt egy nőért […]” (Bödecs 2012, 31). A szójátékoknál gyakran játszik az igekötők váltogatásából eredő jelentéseltolódásokkal, például: „[…] lejárni, eljárni, megjárni […]” (Uo., 31) valamint a jelentések egymásra hatásával, úgy, mint „[…] pincékbe, / padlásra, templomba, masszázsra” (Uo., 31).
Verseiben meghatározó fontosságúak a biblikus utalások. A szakrális jelképeket, utalásokat új, hétköznapi aspektusba helyezi, mint például Máté evangéliumának egyik fejezetét, melynek átirata így szól: „[…] megvárattál és én megvártalak / indultam volna, visszafordultam” (Bödecs 2013, 29); „[…] elnapoltam a feltámadást, / egy nagy kőtömb mögött […]” (Bödecs 2014, 43); „[…] teremtek, mert unalmas / a semmi is, és egyébként / itt minden” (Bödecs 2015, 23).
A versnyelvben nála is nagy szerepe van a kihagyásoknak és a csendnek: „[…] úgy nézni, mintha nem is kéne, / próbáltam, csak nincs kit éppen” (Uo., 29); „[…] szemben fehér házfal / és sötét ablakok, / lent egy kis udvar. / Nem beszélget / a szél a fákkal. […] Egy kis szoba a világban, / ahol csak én vagyok” (Bödecs 2013, 42); „[…] nem beszéltünk sokat, / nehezebb lett a szótlansággal, / szótlanabb minden perccel, / ha ilyen nehéz, mondtam végül, / maradjon magának […]” (Bödecs 2014, 43). Ez a különféle használati tárgyak, jelképek hiányában, azokra való utalással jelenik meg: „[…] egyszerű volt az érintésed, / mikor megmostad a hátam, / természetes és megnyugtató, / mint az ágynyikorgás, a mikró, / amikor csenget, mert meleg az étel” (Bödecs 2013, 38); „[…] három nap hunyt el gondtalanságban, / elfogytak komolyan vehető szavaim, / át kell nógatni a még menthetőket / egykori, sárrá vizesedett, / lerombolt homokvárak torlaszain” (Bödecs 2014, 42); „[…] és láttam, hogy milyen állandó készültségben élni: / elgyötört föld emlékeit, fosszíliát, rozsdás ekét / a tarlóban tankok taposta ösvények mentén találni […]” (Bödecs 2015, 18).
Nemcsak Mizsur, hanem Bödecs költészetében is meghatározó szerepe van az intertextualitásnak, habár előbbi főleg kontextusformáló erejét használja ki, Bödecs inkább az átvett mondatokból alakítja ki és gondolja tovább az adott jelentéseket. Pap Zsolt így ír róla kritikájában: „[…] Bödecs László versnyelve ugyanis folyamatosan játékba hoz más szövegeket, rendkívül gyakran épít be különböző intertextusokat. Ez mintegy performatív gesztusként szervesen illeszkedik abba a megkezdett ívbe, amit fentebb értelmeztünk, azaz a nyelv, az irodalom nyelve, az önmegragadás nyelve, egyáltalán az irodalom, a művészet olyan közegként, „házfalként” van jelen, amelyhez viszonyulni kell” (Pap Zsolt 2016). – Ily módon illeszti, építi tehát bele Bödecs versvilágaiba az intertextualitás elemeit.
Az egyes részek között erős ambivalencia érződik, – míg egyszer ima-jellegű megszólalásban, transzcendens erőkben bízó emberként nyilatkozik meg, három sorral arrébb már egy világból és vallásból kiábrándult egyén hangján szólal meg: „[m]egmozdul a kő, feljön a nap, / ismerős és vakító, kikékül az ég. […] tapasztaltan pislogunk egymásra, / mint futószalagra tett napos csibék” (Bödecs 2014, 42); „[…] fél füllel hallgatni a kínos imát, / sejtve, hogy / szeplőtelen szüzeket / ostromolva / hiába is remélsz pinát” (Bödecs 2013, 29); „[…] meguntam, hogy balfasz, / és azt is, hogy nincsen, / teremtek, mert unalmas […]” (Bödecs 2015, 23). Főműsoridőn túl című versében szintén egy hétköznapi helyzetet teremt meg, melyekben apró, finom, néhol ironikus mozzanatokkal fejezi ki a szubjektum helyzetét és érzéseit: „[…] miután rosszfiúból jó srácba, majd intrikusból kerítőbe gyúrtak át, / és már összehoztak az összes nővel, / közben végignézték, hogyan leszek / egyre lustább, testesebb és kopaszabb, […] szenvedni is csak egyre csendesebben tudok” (Bödecs 2013, 30).
Hasonlatait fordítottság jellemzi, például Eljövetel című versében: „[…] még sosem jártál ezen az idegen helyen, / összetapadó testrészek között / ahol mélyre hatolnak az érintések, / ahol a víz langyos a fehér bőrödön […]” (Bödecs 2013, 38); „[…] szeretőt tartani nem neveltek, / úgy gondoltam, jónak kell lenni, / és néha mondtam, / hogy szeretem őt, / csak nem eléggé, / hogy őszinte mégse legyek” (Bödecs 2014, 29); „[…] más napokon az emberek / ezresével születtek, / ma persze csak neki / van születésnapja” (Bödecs 2015, 19). Láthatjuk, hogy egy kijelentéssel/feltevéssel kezdi felépíteni a vershelyzetet – ez az első mozzanat még nincs konkretizálva, így erőteljes asszociációt enged meg, majd egyre jobban körvonalazza, felépíti a vershelyzetet, a „mondanivalót”, hogy teljessé váljon a kép. Műveire jellemzőek az olyan benyomásokon alapuló, elszórt, apró „nyomok”, melyek az emberi jelenlét meglétét feltételezik, tevékenységeihez kapcsolva késztetnek asszociációra. Ilyen például a korábban már említett ágynyikorgás vagy a mikró csengetése. Eljövetel című versétől fogva ismét a biblikus vonások határozzák meg a műveit. Ebben a költeményében szintén a szakrális hasonlatok keverednek a hétköznapi helyzetekkel, személyekkel, ezáltal a szubjektum gyakorlatilag egy sajátos modern-pogány hitvilágot hoz létre, melyet azzal ér el, hogy a jelentésektől elvonja a szakrális jelentéseket – és köznapi kontextusba helyezi őket. (l. Et resurrexit, Hiába is, Unalom)
Hangneme néhol akár egy szkeptikus istené is lehetne, például a már említett 2015-ös Unalom című versében, ahol a teremtés aspektusai is megjelennek: „[…] teremtek, mert unalmas / a semmi is / és egyébként itt minden” (Bödecs 2015, 23), valamint a 2013-as Eljövetelben, ahol a kiábrándultság a vulgáris kifejezésmód és a szakrális jelképek keveredéséből eredeztethető: „[…] ahogy nézegetted magad, / és azt mondtad, milyen elbaszott szűz voltál, / kellett volna, hogy felébresszen […]” (Bödecs 2013, 39).
Ami a szubjektumot illeti, általában önmagából indul ki. Nem terjeszti ki az érzéseit és nem vonja be a külső szemlélőt személyes hitvilágába vagy a szerelmi életébe. Ha valami úgymond csoda-szerűnek tűnik és ezáltal megismételhetetlen, mindig hangsúlyos, hogy ez egyedül neki az: „[…] emlékezzek: csodák nincsenek, / köztünk semmi sem változott, / mindig is ember voltál, / és csak számomra / egyszeri és megismételhetetlen” (Uo., 39); „[…] de ha rá gondolok, még / fennakad a szemem, / és a hamu nadrágomra / hull észrevétlen. / Egy pillanatra / ilyenkor magam is / csak fénykép vagyok, / árnyék kövön, kerítésen” (Bödecs 2015, 19). A csoda nála fordítva működik tehát – habár főként környezeti tényezőkkel, azok változásával fejezi ki őket, lényegében a szubjektumra van hatással őt „változtatja át”, tehát összhangban áll a testen kívüli eseményekkel. A személyességet ezek az apró mozzanatok adják meg, melyek jelképes, apró tárgyakban és már említett mozzanatokban nyilvánulnak meg, melyek aztán megfelelő kontextusba helyezve az olvasó személyes reflexiójára bízzák a vers értelmezésének egy részét.
Mészáros Dorottya ekképpen összegzi Bödecs 2015-ben kiadott, Semmi Zsoltár című kötetében megjelent költeményeit: „[…] végigtekint hagyományokon, életeken, érzéseken. Belepillant a mindennapokba, illúzióinkba, reménytelenségünkbe, üres cirkuszainkba, és szikáran pontos verseken keresztül tekint végig az omladozó falakon, az emlékezet díszletein, és mindent értő szemmel néz végig az egyéni múlton, jelenen és jövőn” (Mészáros 2015). Úgy gondolom, hogy az általa leírt jellemzés áthatja Bödecs apokrifos költészetét is (nemhiába került bele a legtöbb Apokrifban publikált verse a kötetbe, mint pl. Rekonstruál, Megszülettél, Szélütés), melyek egyaránt magukban hordozzák a folyóiratra jellemző finom mozzanatok megjelenítését, a kortárs költészet elszemélytelenedését, melyet sajátos módon tesz hitelessé, valamint vezet be az intertextualitás és szakrális jelképek más kontextusba helyezése révén egy újragondolt, egyéni szimbólumrendszert.
A nyelvi játékok Nyerges Gábor Ádám lírájában
Nyerges Gábor Ádám apokrifos verseiben a mindent átjáró nyelvi-szemantikai játékosságot és az ezzel kölcsönhatásban álló érzelmi hullámzás a legmeghatározóbb mozzanat. Első műve, melyet a folyóiratban publikált, Karthágó címmel jelent meg a legelső – 2008/1-es számban. Ez a verse, mind hangnemét, mind stílusát tekintve elég szokatlannak mondható, nyomokban még posztmodern, sőt avantgárd jegyeket is mutatnak. Stílusára jellemző az élőbeszédszerű, közvetlen hangnem, keveri a líra, a próza és a dráma eszközeit is. Az utóbbi hatását erősítő tulajdonság például az instrukciószerű leírások, valamint a versvilágra utalás párbeszédekkel és kijelentésekkel. Verssorai szaggatottak, gyakran szakítja meg a mondatok linearitását közbevetésekkel, kiszólásokkal, a szerény központozás miatt pedig erősen oda kell figyelnünk az egységek felépítésére: „[…] mások elhangzott és még elhangzani is túl aljas dolgaiért / pirulva / (ami a sajátjaimat illeti, azokért meg köpninyelninemtudván / sápadt-riadt föl-fölismerésekkel lakolva) / kavarog bennem meglehetősen kevés emlék […]” (Nyerges 2008, 36).
Ebben a versben a gyermeki hangnem sajátos megnyilvánulását érezhetjük, – például a negyedik emelet birodalomként való értelmezése, vagy akár a szövegbe ékelt iskolai definíció miatt: „[…] a hiány definitíve a tudomány jelenlegi állása szerint / költészettel száz százalékosan nem lefedhető terület. […] több portrém is / (inkább gúnyrajz vagy karikatúra) / őrzi mégis / inkább csak halványítja vagy elfedi / azt az arcot / amit megőrizni kellett volna / ehelyett meg látod / neveletlen, gyártott […] örökké iskolába kell járni / még egész érett fejjel is […]” (Nyerges 2008, 34–37). A hangvétel és a szaggatott stílus is mind-mind egy gyerek beszédmódjára emlékeztet. Ezáltal a versek kettős olvasatúvá válnak, melyet főként a beszédhelyzet, a stiláris és grammatikai eszközök artikulálnak. Ilyen például a Karthágó utolsó, Egyre nehezebb című fejezetében belépő rímeltetés, mely által végbe megy egy másik személlyé való átalakulás is: „[…] megyek az utcán és valaki más megy bennem / azzá válva helyettem akivé nekem kéne lennem”, majd pár sorral lejjebb egyértelmű, hogy már egy felnőtt emberről van szó „[…] megváltottak és hagytam / és pár napja már nem borotválkozom / mert másvalaki szakálla nő rajtam” (Nyerges 2008, 38); „[…] te vagy a test. / Te vagy a kenyér. / De ami még ijesztőbb / a szonett is te vagy” (Nyerges 2008, 30). – A kettős szerepek hullámzása egyébként a vers szerkezetére végig elmondható – a külső és belső tényezők kölcsönösen reagálnak egymásra.
Habár Nyerges Gábor Ádámnak – saját bevallása szerint is – minden újabb kötetében változik a hangneme és ezáltal némileg a stílusa is, 2010-es első – Helyi érzéstelenítés című – kötetében, (melynek címadó verse a 2009-es Apokrif nyári számában is megjelent) még hasonló jegyeket fedezhetünk fel, mint korai apokrifos korszakában. Smid Róbert így ír róla A grammatika érzéketlensége című recenziójában: „A gyakori írásjelhiány mindezek tekintetében pedig nem olvashatatlanná teszi az egyes darabokat, hanem sokkal inkább biztosítja a szövegértelmezés pluralitását, az enjambement-ok pedig a megszólalásra törekvés adekvát kifejezésévé válnak. Mert bár a szavak nem pótolhatják az érzéseket, ennél többet a líra képtelen felmutatni: amikor már csak egy rím tudja felidézni a beszélő számára a másikat (Helyi érzéstelenítés), akkor evidenssé válik, hogy kizárólag a szöveg építőelemeiből és nem érzelmekből születhet meg a vers.” – Nyerges költészetében tehát a szöveg építőelemei legalább akkora részt vállalnak az értelem megteremtésében, mint maguk a belső világ eseményei (Smid 2011).
A nyelvezetnek tehát meghatározó szerepe van, és mint ahogyan például egy drámai monológ során a beszélőtől függően változik a hangnem, a folyóiratban megjelent versekről is elmondható ez a sajátosság. Nyerges költészetében az ómagyar nyelvezettől kezdve – „[…] ézes tilutott dzsimilcsnek […]” (Nyerges 2009, 5) – egészen a szlengig minden megszólalás megfér egymás mellett. Gyakran bukkannak fel a versekben szójátékok, ismétlések, kihagyások, melyek hatása szintén túlmutat puszta díszítő szerepnél: „[…] a nő pedig, akitől nem félsz, csak től […]” (Nyerges 2009, 31); „Te. / Te. / Te. / Mindig mindenhol csak te. / Uncsi” (Nyerges 2008, 30); „[…] mint hideg víz egy metaforikus (hasonlatikus) halban / vagy mint hasonlatikus hal / némi hasonlatikus vízben / ésatöbbi ésat […]” (Nyerges 2009, 7). Költészetében a csendet és a hallgatást hasonló módon alkotja meg, mint például a rímekkel elért jelentés és szubjektumváltozást – „[a] két tákolt mondat közt elszívott pár szíverősítő csend / azért jelentett valamit […]” (Nyerges 2009, 31); „[…] hiányjeleket szúrunk egymásba fejfának […] hang nélkül párbeszélnek / el egymás mellett” (Nyerges 2009, 32). – Ismét grammatikai reflexiók között bukkan fel ez a költői eszköz. A versekben található kiszólások, a verseket felépítő nyelvi elemekre való visszautalások lelassítják, megbontják a gondolatmenetet, mely miatt szaggatottá válik a textus és precízebb odafigyelésre készteti a befogadót.
2009-es Interferencia című versében így szól: „[…] összehajtjuk az életet / és betakarjuk az elvetélt feltételes módokat” (Nyerges 2009, 32–33); „[…] felidézve hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” (Nyerges 2009, 31); „Ki formátlan verseimen, melyekben szép szavak, / de rím se sok, csak ő van mindig, egyszerre csak ríkatod” (Nyerges 2012, 47); „[…] egy egész élet összes kiszáradt zérómorfémája / esik le így” (Nyerges 2009, 5). Ami a mozzanatokat, elvont fogalmakat illeti, a legtöbb tárgyként kerül értelmezésre, ezáltal pedig rugalmasan kerülhetnek át egyik mondatkörnyezetből a másikba úgy, hogy közben változtatnak az egyes egység jelentésén: „[…] összehajtjuk az életet […]” (Uo., 32); „[…] valaki maradjon már édes istenem / lekapcsolni ezt a zajt […]” (Uo., 32). Későbbi verseiben a testmotívumok szintén eszközként jelennek meg, melyeket különböző aspektusba helyez át – használati tárgyat vagy épp díszletet készítve belőlük. Épp ezért a testet a neuronokig lebontja, és nem láttatja egészében: „[…] ki lelkének szeplő-neuronjait hűs / elektrolitként át-átfutod […]” (Nyerges 2012, 47).
Nyerges Gábor Ádám korai, apokrifos lírájáról tehát elmondható, ami számos kortársra jellemző – mint a központozás hiánya, a grammatikai elemekre való reflektálás, kiszólás a versből, szleng és idegenszó-használat jellemzi, ugyanakkor ez a poézis mondható az általam felsorolt öt szerző közül a legeklektikusabbnak – már ami a versnyelvet, a stílust és (talán a témaválasztást is) illeti. Arról, hogy honnan eredhet, mi artikulálja legfőképp ezt a hosszú, terebélyes gondolatmenetekből álló, élőbeszéd-jellegű költészetet, Lapis József megfogalmazása adta meg számomra a választ. Kiemeli, hogy Orbán Ottó lírája mennyire meghatározó a szerző költészetében: „[…] az Apokrif folyóirat főszerkesztőjeként is ismert költő komoly (ironikus, szellemes) párbeszédet folytat a lírai »új érzékenység« folytathatóságának jegyében a költőelőddel” (Lapis 2014, 22–23).
Összefoglalás
A versek sokszínűségéből adódóan elmondható az Apokrif folyóirat lírájáról, hogy megőrizte azt a szabadelvű, fiatalos jellegét, melyet a kezdetekkor tűztek ki céljául az alapítók. Tízéves fennállása alatt a lap a legkülönfélébb verselési formákat, stiláris jegyeket – versalkotási módokat és témákat vonultatta fel az olvasóközönség előtt. A leggyakrabban publikált szerzők verseire általánosságban elmondható, hogy költészetükben nagy szerepe van a már említett apróságoknak, finom mozzanatoknak. A hallgatásnak, mint esztétikai elemnek, valamint magának a csendnek – annak megfogalmazása, kezelése és „eggyé olvasztása” a versvilágok megközelítési módjaival. Ez alapján tehát megerősíthetem Lapis József azon kijelentését is, mely szerint egy jó szerző – vagy ebben az esetben folyóirat – a hagyományt problémaként és nem programként kezeli (Lapis 2014, 55). Habár a kortárs irodalom hatástörténeti elhelyezése még születőben van, meghatározó hullámai pedig még egy képlékeny, egyre duzzadó mederben folynak, a tanulmányok és a vizsgálat alapján is egyértelműen érezhető az a merész „kamaszlendület”, ami a hagyományok meglétét elismeri ugyan, de önkényesen válogat, újító szándékkal épít fel világokat és „párolja le” azok belső lelkivilágát, anyagában változtatva meg a születendő műveket. Ez mind stílus, mind tartalom tekintetében meghatározó, és a folyóirat sajátosságaival keveredve egy egészen egyedi és jellegzetes összképet hoz létre.
Irodalomjegyzék
Angyalosi Gergely. 2016. Tükrök között: Tüskés Tibor levelesládájából, vál., szerk., jegyz. Tüskés Tibor, s. a. r., a válogatást és a jegyzeteket kieg. Simon Zsuzsanna, Universitas Kiadó – MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2014. In memoriam Tüskés Tibor: Emlékezések, esszék, tanulmányok, vál., szerk. Tüskés Gábor, reciti, Budapest, 2014. RECITI.HU. http://reciti.hu/2016/3835#more-3835. (2018.máj. 11.)
B. Kiss Mátyás. 2016. Költészet és arcrombolás. A szem, okt. 28.
http://aszem.info/2016/10/kolteszet-es-arcrombolas/ (2018. máj. 10.)
Bedi Kata. 2017. Képekben oldva Mizsur Dániel: Karc. Art7, aug.
15.http://art7.hu/irodalom/mizsur-daniel-karc/ (2018.máj.11.)
Csepcsányi Éva. 2014. Trash reality az irodalomban. Irodalmi jelen, jan. 22.
https://www.irodalmijelen.hu/2014-jan-23-1415/trash-reality-az-irodalomban (2018. máj. 11.)
Keresztury Tibor. 2000. Az üvegház törékeny nyugalma. A magyar líra az ezredfordulón. Bárka 8 (67): 62–70
Kulcsár Szabó Ernő. 2008. „Magát írja, ami írva van”. Jegyzetek az újabb magyar líráról. Prae 3 (6–7): 5–15
Konkoly Dániel. 2018. Szövegek és nemek között. Mizsur Dániel: Karc; Horváth Imre Olivér: Nem szimpátia. Alföld, márc. 14. http://alfoldonline.hu/2018/03/szovegek-es-nemek-kozott/ (2018. máj. 10)
Lapis József. 2014. I. A legújabb magyar líra az ezredfordulón. In Líra 2.0 Közelítések a kortárs magyar költészethez. 22–23. Budapest: JAK+PRAE.HU.
Makai Máté. 2014. A szent egyediség dicsérete. Evellei Kata: Álombunker, PRAE.HU – Palimpszeszt, 2013. Apokrif 23 (71): 71–75.
Margócsy István. Képírás. 2010/1. 1.
Mészáros Dorottya. 2015. Vagy mégsem? Bödecs László: Semmi Zsoltár. Újnautilus, jún. 6 http://ujnautilus.info/vagy-megsem-bodecs-laszlo-semmi-zsoltar (2018. máj. 11)
Murzsa Tímea. 2014. Gestaltpszichológia. Félonline, febr.16.
http://felonline.hu/2014/02/16/gestaltpszichologia/ (2018. máj. 9.)
Pap Zsolt. 2017. Két húscafat két fogad között Stolcz Ádám: Becsapódás. Art7, jan. 22. http://art7.hu/irodalom/stolcz-adam-becsapodas/ (2018. máj. 11.)
Pap Zsolt. 2016. Et resurre… Art7, febr.18.http://art7.hu/irodalom/et-resurre/ (2018. máj. 11.)
Smid Róbert. 2011. A grammatika érzéketlensége. Alföld 62
Apokrif Online 