Feketemosó: Hé, fiú!

feketemoso_2018

Induljon el egy szereplő, mondjuk Jenő, Leopold vagy Abdul (felőlem akár: Gábris) az utcán, legyen mondjuk az év egy mindig kényes pillanata. Mondjuk a vége. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif blogját.

Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)
Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)

„Legnyíltabban a fenntartásaink mutatják, kik vagyunk:
a világtörmelékben túró, finnyás guberálók…”
(Orbán Ottó: A sugárzó, szilárd mag)

„BILL: Oh, shut up and stop being so stupid. Of course I’m real. What is anyone supposed to be except a bunch of memories? These are my memories, so this is me. (…) I am the real Bill! A life is just memories. I’m all her memories, so I’m her.
DOCTOR: If you say so.”
(Bill Potts a Doktornak)

„Hé, fiú!”

A nagy presztizsű (részben) irodalmi lap év végi koccintásán méltán tiszteletnek örvendő, nagy nevű költővel beszélgetünk. Szándéka szerint azt kérdezi, hogy miből élsz?, nagy a zsivaj, így én rám jellemző félrehallással arra válaszolok, hogy miből írsz? (kontextuálisan: disszertációt). Épp belemerülnék Orbán Ottó több mint négy évtizedes pályájának rövid (kontextuálisan: mindig túl hosszas) értelmezésébe, mire leesik a kérdés. Elmondom, hogy épp miből, majd filozofikusabbra fokoz az elfogyasztott alkohol, és cigarettára gyújtva ecsetelem, hogy középhosszú távon (kontextuálisan: fél-egy éven belül) már nem tudom, miből, nem tudom, mennyire vagyok egyáltalán, egzisztenciálisan. Hát ez van, hallgatunk, töltünk, nem sokára indulunk.

Mindez a Feketemosó leadása előtti este történik, ahogy a párhuzamos párbeszéd is, hazafelé jön szembe a kedves lány télikabátban, cigarettát kér, kivételesen nem gyanakszom (kontextuálisan) semmire, adok. Nem akarsz valamit?, kérdezi, nem akarok, továbbindulok határozott léptekkel. Ez előtt még, a villamoson hazafelé kortársammal, a szintén költő jóbaráttal politikáról, morális imperatívuszokról beszélgetünk, sajátos magányunkról, hogy specifikus baloldaliságunkkal, mely címszavakra, rigmusokra, skatulyákra, ehhez még ragaszkodunk, nem redukálható, s ennek eredőjével, humanizmusunkkal, emberi beállítottságunkkal miféle kontextuális magányosságban leledzünk. Elvégre pont az – véljük némi fröccs, sör és diópálinka után, de (sajnos vagy szerencsére?) korántsem részegen, még nem is spiccesen – kiveszőben van, talán már rég ki is veszett a világból, amit és ahogyan gondolunk, amit kényesen érzékeny, emberi dolgokkal kapcsolatban, s ebből, ezzel szoros összefüggésben kinőtt politikai meggyőződésünkben is vallunk. Hé, fiú, kiált utánam a prosti, még vagy háromszor is (talán csak kétszer, ne hencegjek), legyezgetném a hiúságomat, hogy ez már-már (szinte) nem is csak az elsődleges anyagi igényekről szól, de továbblendíti a lépteimet, sok egyéb mellett, az is, hogy nincs még egy ilyen romantikusan naiv fasz, akiben ez merül fel továbbmenet közben, hé, fiú, hé te, szól még utánam kétségbeejtő messzeségből is. Megyek tovább, mert hát mit lehetne (mindig, ekkor is, bármikor) tenni, egészen kedves lánynak tűnt, gondolja bennem még utoljára a romantikusan naiv fasz, a hé, fiú.

Könnyű helyzetben vagyok, az év utolsó előtti, a magam részéről pedig életem utolsó bejegyzését írom ide. Körbeértem a Feketemosó hasábjain, kiindulópontomhoz képest nem sok minden változott, tulajdonképp egy helyben toporogtam, csak (legfeljebb) elhagyva a hónapról hónapra ide kívánkozó emberi esettanulmányokat, jöjjek akkor én. Felszabadító a kontextus. Két hónapja, ahogy ennek itt is hangot adtam, úgy vélekedtem, hogy a kutya nem olvassa ezeket a szövegeket, erre döbbenetesen sokfelől hallom vissza („hé, fiú!”), hogy dehogynem, nem teljesen magamban beszélek itt, most azonban, miközben kicsiny lelkünk kicsiny rezdüléseinél sokszorta fontosabb dolgok történnek délutántól hajnalig az utcákon, reggeltől délutánig pedig az ember suttyomban karácsonyi bevásárlásokat próbál lezavarni, végre tényleg biztos lehetek benne, hogy ez a félnyilvános közeg már valóban nem több pusztán estéli szobám magányánál, kit érdekel most egy személyesebb hangoltságú blogbejegyzés – elmondhatom mindenkinek, közben mégsem mondom el hát senkinek: szólok akkor magamról is pár szót. És innentől az, amit pár napja írtam, búcsú gyanánt. Átadom a szót magamnak, magamról, hé fiú, szólok magam után, mint kétségbeesett, magányos, vagy csak a hideg okán gyérebb forgalmat bonyolító kurva, hagyom, hogy elvesszen a pusztába (kontextuálisan: utcába) kiáltott szó a zsivajban, ennél nem is lehetne illőbb búcsú az utolsó szó jogán.

*

Sokat, egyre többet jut eszembe egy butuska sci-fi sorozat egyik szép mondata. Kevés szomorkásabb, mégis vigasztalóbb hatású dologról tudok, mint amikor Peter Capaldi egészen shakespeare-ire hangolt karakterisztikájú előadásában az épp életétől búcsúzó (aktuális) főszereplő a történet egy végsőközeli pontján szembesül vele, milyen kár úgynevezett valóság és úgynevezett emlékek közt a különbséget kutatnia: hiszen jóformán semmi más nem vagyunk, mindannyian, mint az emlékeink gyűjteménye. Ez a személyiségünk, ez a teljes életünk, egy adag pontosabb-pontatlanabb emlék. Mások és magunk emlékezetünkben jobban-rosszabbul megőrzött, fakuló, de, ha elég fontos, végleg sosem elkopható lenyomatai.

Sajátos zenbuddhizmusomnak csúfolt, újkeletű életszemléletem részletezésével kezdtem a Feketemosót fél évvel ezelőtt. Ugyanide jutottam vissza most, a végére érve, ennek a rengeteg napi szorongástól és frusztrációtól gyepált, mégis zömében megmaradó belső nyugalomnak a legfőbb összetevőjéhez, intakt, belső lényegéhez. Ez a gondolat szokott lecsillapítani, segíteni úgynevezett nagy levegőt venni aktuális káoszok közepette, létrehozni azt a perspektívaváltást, aminek köszönhetően kilátok pillanatnyi ilyen-olyan bajaim eligazodásra amúgy gyakran alkalmatlan dzsungeléből. Mit ne mondjak, rám fér, de sokakra körülöttem, szűkebb és tágabb környezetemben még inkább.

Mindennek szemléltetésére akkor most induljon el egy szereplő, mondjuk Jenő, Leopold vagy Abdul (felőlem akár: Gábris) az utcán, legyen mondjuk az év egy mindig kényes pillanata. Mondjuk a vége.

Kavarogjon benne az addigi év, meg némi bor, virsli tormával, szívjon egy ideges cigit a buszra várva, a buszról leszállva. Ne jusson eszébe ez az akkor még frissen hallott, szomorúan megnyugtató életbölcsesség, legyen épp olyan a kedve, mint mikor bár ugyan semmi konkrét baja, a belül érzett kavarodás mégsem csillapítható ilyen szépen csengő, mégsem különösebben hasznosnak ható szentimentumokkal. Szorongjon inkább attól, hogy mi a jó ég lesz az életével, mi lesz a családjával, szeretteivel, ővele, az úgynevezett karrierjével, szakmájával, magánéletével. Mi lesz, ha ennek a didergető év végi sétának sosem lesz megnyugtatóan otthonos úticélja, ezen a ponton talán fel is kavarodhatna a gyomra, álljon meg hát pár ütemre, ne hányja össze az utcát, polgári jó neveltetése, frissen megtépázott büszkesége ne engedjen ilyen hibákat. Ne irigyeljen senkit, de érezze épp ott és akkor, abban az adott pillanatban mindenki életét jobbnak. Kicsinyes önzéssel méricskélje a maga helyzetét másokéhoz, vágyjon arra, hogy bár rádőlne egy épület fala, vagy ilyesmi. Szégyellje el magát e kamaszos felindultságáért, majd gerjedjen gyors lejáratú, de látszólag indokolatlanul heves haragra, amiért tudja, ki mindenki és hányszor vetette meg érte, és fogja még felróni neki, hogy másokénál sokszorosan nagyobb (meg, persze, másokénál meg jócskán kisebb) terhelés alatt ilyesmikre ragadtatja magát.

Aztán löttyenjen vissza, ami belül van, vegyen egy nagy levegőt, és szállja meg valami még indokolatlanabbnak tűnő, nagy-nagy belső béke. Nem képmutató és hazug, nem letagadó, szőnyegalásöprő öncsalás, hanem az, amit születése óta tanul, hogy amíg él, valahogy majd csak lesz. Csöppenjen vissza az épp történő pillanatba, érkezzen meg baráti társaságába, viselkedjen ember módjára, lehessen beszélgetni vele. Szeressék, de legalább kedveljék talán, míg ott tartózkodik. Hazafelé vigasztaljon írásban valaki nála rosszkedvűbbet, másnap találkozzanak, vigasztalódjanak együtt, tartson még egy, esetleg két nappal is tovább ez a mindegyik legfurcsábbika ünnep.

Teljen el egy év. Történjen vele ez alatt számos kisebb jó és rossz, de semmi egetrengető. Legyen szerényebb, főleg kijelentő módjaiban. Szemlélete, hite tolódjon a feltételes mód felé, rosszhiszeműsége, bizalmatlansága maradjon meg, egyetlen irányjelzőjeként, melyben még sosem kellett huzamosabban csalódnia, de legyen képes félretenni, mikor megbizonyosodik róla, hogy ezúttal nem kapaszkodhat a pesszimizmusba. Kapja azon magát, hogy talán pont akkor, egy éve, azon a szilveszteri, oly céltalannak tűnő úton valami scifiszerű történt vele, regenerálódott, mint az a bizonyos Doktor nevű szereplő. Önmaga maradt, de közben más valaki is lett, jutott is, maradt is a régiből, türemkedett belé sok új. Ismerkedjen régi-új önmagával, rendezkedjen be, váljon otthonossá új életében, személyiségében.

Maradjon meg emlékei gyűjteményének, de azokhoz is békésebben, viszont semmivel sem megengedőbben viszonyuljon. Jusson eszébe egyik leghűbb társa, legkedvesebb, halott költője elképzelése a mindig változó, jóra, jobbra törekvő személyiség mélyén a sugárzó, szilárd magról. Írjon ezeken a hasábokon öt hónapig másokról, és csak rejtve a belülről kipislákoló, éledező önmagáról, fölötte a felszíni rétegek apró tektonikus változásairól, aztán, a végére érve, szarja le a sorozatjelleget, és rögzítse ezt, mint mindig, inkább a maga, mint mások okulására.

Hagyja, hogy ha amúgy az lenne, legyen boldog egyszer az újév, adjon egy esélyt a dolognak, mi múlik rajta.

Bízzon benne, hogy ha egyik-másik odatévedő olvasóját meggyőzte, majd talán az is valami hasonlóra jut.

Aztán vegyen egy úgynevezett nagy levegőt, és fejezze be a Feketemosó írását. Találja meg a lényeget, amit egész végig kerülgetett, és valami megnyugvásféle érzéssel érjen a végére. Tekintsen úgy az életére, mint ami nyomokban akár boldogságot is tartalmazhat, mint amiből, ha nem figyel oda, minden racionális esély ellenére, véletlenül akár kisülhet valami jó is, vagy legalább egy-két jobb majdani emlék a gyűjteménybe, amit hívjunk akkor hát Jenőnek, Leopoldnak, Abdulnak, Gézának, Jacknek vagy Santiagónak. Felőle akár: Gábrisnak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s