Feketemosó: Rendezkedés

feketemoso_2018

Mert hogy hagyatékozás közben az ember belejön saját maga volt életeinek menet közbeni felszámolásába is, ahogy fontos és szükséges évek darabról darabra számolják fel benne a nagyobb részt úgyis csak bajnak lévő szentimentalizmust. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif blogját.

Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)
Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)

A hagyaték felszámolása idestova több mint három éve tart. Még mindig nem látszik a vége, azaz egy komplikált örökösödési helyzet megoldódása, az ingatlan közelgő eladása miatt mégis, de nagyjából olyan körvonalakkal, mint Trója falain a hajszálrepedések az ásatás megkezdése előtt. Holott már eddig is mennyi munka volt benne.

Nagyanyám 2015-ben, a magyar egészségügy áldozataként hunyt el, itt nem részletezendő, emberhez méltatlan körülmények között. Azóta zajlik a szisztematikus kegyetlenségű feldolgozás, mi a lom, mi az érték, minek van (illetve: szabad, hogy legyen) érzelmi értéke, mi az, ami már nem fér bele. A hagyaték felszámolása azért is nehézkes, mert nem egyetlen emberé. Nagyanyám mellett általam már nem ismert nagyapám, anyám általam már nem ismert testvére, a dédnagyanyám és a mostohanagyapám hagyatéka keveredik e lakásnyi tömegsírban – s kerül most át kurátorilag megszűrt egyvelege az én és családom majdani nyomai közé, bíbelődhet vele majd, ha eltemet, ki eltemet.

Az ember, mindenki, aki már keresztülment ilyenen, igyekszik mérlegelni, ne legyen tulajdon múltjának savval dolgozó cenzora, aki komplett családi identitását bassza ki pár jól irányzott mozdulattal a kukába a hatékonyság végett, de magába poshadó hoarder sem, nem lehet mindent megtartani. Erre a dilemmára még rátesz egy lapáttal a hagyaték lomtalanítások alkalmával történő megcsappantása, ahogy végigmegyünk a belülről kifordított kerületen. Ilyenkor tolul fel az emberben az érzés, hogy tán pár rózsadombi jellegű környéket leszámítva, amíg a szem ellát, s tovább is, lomországban él, legfőképp lomok vándorolnak kézről kézre, pártunk és kormányunk áldásos tevékenysége folytán, ahogy nő és durvul a szegénység létszámban és mértékben egyaránt, egyre nagyobb felvevőpiaccal. (Az „ugyanitt zsiguli eladó” vicc mintájára várom mindazok jelentkezését, akik még működő, de nem lapos, régebbi színestévét, jó, működő fridzsidert, de sajnos rossz mélyhűtővel, hokedlit, puffot, ilyeneket ingyen vagy jelképes összegért elvinnének, tudnának mire használni.)

Szóval jön ilyenkor egy új perspektíva, ilyen és olyan boltok polcai előtt ácsorogva, ha egyáltalán jut pénz bárminő szart venni a napi kiadásokon felül. Belesusog ugyanis az ember fülébe a kisördög, hogy ezt ugyan minek, előbb vagy utóbb ez is csak lom lesz és hagyaték, s valaki más nyűge, legfeljebb valamelyik olcsóbb lomtalanítással foglalkozó cégé. Tudatosabb, megfontoltabb vásárló válik (kényszerű kora)vénségére az emberből, rezignáltabb belső nyugalommal mond le erről-arról, elvégre nem biztos, hogy van értelme felhalmozni együgyű, titkos kincseinket, féltve őrzött tárgyainkat – pár év elteltével már elmúlt, szétrohadt életeink megfejthetetlen salakját; írtam ez utóbbi kurzívat a nem kevés hányattatás után végül idén nyáron megjelent verseskötetem címadójában, záróversében. Abban a versben, amiről már csak a kötet összeállításakor jöttem rá, hogy észrevétlenül teljesítette magam elé kitűzött, személyes mandátumomat, nevezetesen írni valami eggyel mélyremenőbb, lényegesebb szerelmesverset is a Belga által már tökéletesre csiszolt formulánál, úgyismint: „Nagyon szép vagy te! / Gyönyörű vagy te! / Nagyon szép a szemed! / Nagyon szép a hajad!”. Ez lett meg ebben a Berendezkedés című versben, a mulandóság és maradandóság tusakodásából született, szorongós, vagy épp (értelmezés kérdése) a szorongáson felülemelkedni képes szerelem szövegeként – mely szerelem, mire a kötet megjelent, már sehol se volt, ahogy sehol se lesznek majd tárgyi lenyomatai sem, melyek most, e még részben megfejthető salak, nyaraláskor („ironikus” célzattal) vett nippek, ajándékok csomagolásairól maradt kis, kedves üzenetek, ilyesmik, már előre érzem is magamban az öt, tíz, tán húsz év múlva születő mozdulatot, egy ponton már végleg beazonosítatlanul repülnek majd a kukába, “ez a szar meg vajon honnan van?” felkiáltással.

Mert hogy hagyatékozás közben az ember belejön saját maga volt életeinek menet közbeni felszámolásába is, ahogy fontos és szükséges évek darabról darabra számolják fel benne a nagyobb részt úgyis csak bajnak lévő szentimentalizmust. Másképp nem megy.

Nagyanyám, utolsó, idősen és súlyos betegen töltött évei előttig tüchtigebb asszony volt, mint egy komplett könyvelési hivatal. Hagyatéka csak úgy számolható fel, mikroszkopikusan apró lépésekben, ahogy nagyon szálkás halat eszünk végtelen türelemmel. Kapkodva nem lehet, mert az embernek torkán akad az egész élete, s ezt, ahogy akkori, engem minduntalan lustának és teszetoszának találó párom nem volt képes megérteni, senki más sem, aki még nem csinálta. Elvégre honnan máshonnan volna mód ismerni a leltárazó dögkeselyű kimért mozdulatainak csak tanulható profizmusát, mellyel a legutolsó íróasztalfiókok komplett tartalmával (mind tele, ahogy a ruhászszekrények alja, az összes komód összes fiókja, minden létező négyzetcentiméter) babrál, mely telis tele van valamiféle logikátlan logika (tehát egy másik élet másik rendszere) szerint: vegyesen nyolcvanasévekbeli nyugdíjszelvényekkel (pedánsan rendszerezve, borítékban), lakásbiztosítási igénylőlapokkal, nagyanyám munkakönyvével, régi naptárakba felfirkantott, már rég halott emberek rég nem élő telefonszámaival, köztük képeslapokkal, halott családtagok fényképeivel, anyakönyvi kivonataival, régi reklámújságokkal, véletlen fennmaradt kordokumentumokkal, szétszáradt befőttesgumikkal, sorsdöntő levelekkel. Velem.

Szóval öncsonkítok, kiválogatom, majd kidobom egy nyolcvankettes telefonszámla befizetését igazoló dokumentumot és hasonlókat, közben megtalálok közéjük keveredve egy fotót az akkor épp középkorú nagyanyámról. Nézünk egymás szemébe, a fénykép meg én. Zsebre vágom, tartok egy perc szünetet, bánom is én, miért, hívjuk lustaságnak, nem lenne erőm, szerencsére már nem is kell magyarázkodnom érte. Aztán, meg még hetekig, hónapokig járok vissza folytatni, hol egyedül, hol többedmagammal, mert miközben igen, persze még mindig nem látszik a vége, pedig már idestova több mint három éve tart. Közben befejeztem egy regényt és egy verseskötetet, megírtam sok ívnyit a disszertációmból, nyertem (még többször elvesztettem) házi pingpongbajnokságokat, jobb estéken romantika, rosszabbakon szerkesztés, kibékültem és összevesztem emberekkel, éltem, élem az életem.

Koncentrált órákra alámerülök az időben, megmerítkezem halott szeretteim félmúltjának mocsárszerű, fojtó-nosztalgikus szorongásskanzenjében, majd vissza a felszínre, fölbukni, levegőt venni. Az elmúlt egy évben magam is kicsit eltemettem, majd kihantoltam, újratemettem, régi, használt és merőben új darabjaimból, mint fusiban kiszuperált buheratrabantot, rakosgatom össze aktuális önmagam. Lényegében kész vagyok egy időre, azt hiszem, boldog vagyok. Vagy, hogy pontosabb legyek: minden felhalmozódott pszichés félkacat és limlom közt van bennem, nem is kevés, mi több, egyre több boldogság. Nagyanyám még születésem előtt készült fotóján rögzített tekintete mintha ezt keresné most az őt néző arcon. Nézem egy kicsit, hagyom, hogy pásztázhasson. Hagyom, hogy megtalálja.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s