Az elefánt, az ördög és a nagykabát (könyvkritika)

Vörös István: Thomas Mann kabátja
Vörös István: Thomas Mann kabátja

Különleges kísérletbe fogott Vörös István a Thomas Mann kabátjával: a regény egyik síkján ugyanis a Goethe-Thomas Mann kapcsolatot játssza újra. Ami a Doktor Faustus és a Lotte Weimarban volt a Fausthoz és Goethe életéhez képest, azt a Thomas Mann kabátja egymagában valósítja meg Mann regényeihez és Mann életéhez viszonyítva. A Thomas Mann kabátja egyszerre a Mann-művek, elsősorban a Doktor Faustus sajátos szemléletű átirata és a szerzőjük életének továbbgondolása – és mint ilyen, igazán érdekfeszítő olvasmány. Mi több, a Mann-rajongókat hájjal kenegeti Vörös, amikor Mann stílusában írja meg a nagy előd fiktív, de nagyon is hiteles, az írói világba és az életrajzba egyaránt illeszkedő kalandjait.

Mint Vörös többször nyilatkozta, a regény alapötletét egy furcsa fénykép adta (ez szerepel a borítón is), amelyen Thomas Mann testvérével, Heinrichhel áll nagykabátban – ez a mesés kabát ihlette a fausti történetet, miszerint Mann szabója is alkut kötött az ördöggel a szakma utánozhatatlan fortélyaiért cserébe, az események sodrásából pedig a nyárspolgárságával küzdő mester sem maradhat ki. Mannt egyszerre vonzza és taszítja a társadalmilag alatta álló, ám titokzatos szabó, Klaus, aki aztán bizarr és sötét kalandokba vonja őt, amelyek során az ördög is tiszteletét teszi. „A fenébe, már megint egy csoda. Elegem van a csodákból. / De miért, kérdezte valaki. / Ki van itt? / Senki. / Nem hiszem. Nem látom magát. / Na ugye, hogy tudod, ki vagyok. Befelé nézz.” (189.)

A Thomas Mann kabátja izgalmasan ábrázolja Mann kettős személyiségét: a megbecsült, unalmas életet élő író, aki azonban csapdaként éli meg ezt a normalitást. Mindez kiegészül a weimari Németország beteg társadalmán való merengéssel, alkotó és alkotás lehetőségeinek önreflexív boncolgatásával, ami egészen megkapó gondolatsorrá áll össze. „A teremtő a teremtés után összezsugorodik, jelentőségét veszti, talán el is hal. Ha ez a kabát csakugyan olyan nagyszerű, mint amilyennek Klaus szerint lennie kell, akkor ez a szabászat nemsokára be fog zárni, mégpedig a mester halála miatt. Szegény Klaus. Megmenthetném valahogy? Meg kéne próbálni, gondolta.” (31.) Vörös azonban nem ért be a több szinten variálódó, démoni színezetet öltő történettel: a Thomas Mann kabátja (legalább) két másik szálon fut, amelyek se nem érnek a manni nyomába, se nem illeszkednek egymáshoz szervesen.

Ezen párhuzamos szálak egyike a magyar paraszti világban játszódik, és ahogy az előző szálban Vörös Mann stílusát örökíti tovább, itt a parasztság irodalmi ábrázolásának móriczi hagyományait. Közelebbi kapcsolatként pedig Csaplár Vilmos eljárását ismétli meg a Hitler lányából: a két szál egymás mellé helyezésével ebben a regényben is a legmagasabb szintű világtörténelmi események és a legalacsonyabb, semmis magyar parasztság sorsa ütközik egymással, a kellemetlen összefüggések feltárása pedig provokatív alternatív történelmi leckét nyújt. A szörnyű csodák, a természetesnek láttatott hétköznapi horror, a naiv szereplők, a rögvalóság és a mitikus távlatok egymás mellettisége hatásos (bár nem kellemes) olvasmányélmény, ha módszerében nem is újszerű. Ám ez még megbocsátható lenne, ha a funkciója túlmutatna egy irodalomtörténeti gondolatkísérlet látványos ellenpólusán. A hol naturalista, hol démonikus ködbe vont Bakonymérő és az elátkozott kiskabáttal küzdő Tamás Marci története (amelyen Kincskereső kisködmön öröksége is érezhető) kétségtelenül hatásos ellentétet alkot a Mann-szállal, kicsinyítő tükörként is remekül működik, mégis motiválatlannak hat a beemelése egy olyan történetbe, amely önmagában is megállta volna a helyét. Így, végső soron, a belénk sulykolt párhuzam is mesterkélt. 

Ám a regény ezen két szálának végletes különbözősége meg sem közelíti a harmadik pólus természetét – ebben ugyanis elefántok a főszereplők, és még Hannibál is megjelenik. A történet szerint az elefántok egykoron emelkedettebb lények voltak az embernél, igazi emmberek (vö: Mann neve), akikből most akkora a hiány. Természetesen ez a szál is világos párhuzamokba állítható mind a Mann-, mind a Tamás Marci-szállal, de szárnyaló radikalizmusával nehéz mit kezdeni, az elefántmotívumok elhintése pedig a két másik szálat is komolytalanná teszi. A Thomas Mann kabátja legnagyobb nehézsége, hogy három végletekig ellentétes történetszálat, valójában három önálló történetet fűz egymásba, amelyek közül a címadóhoz a legkönnyebb közeledni, a másik kettő pedig ennek tükrében feleslegesnek érződik. Pontosabban lehetségesnek tartom, hogy az olvasónak a Tamás Marci- vagy az elefántos történet tetszik leginkább, ebben az esetben viszont valószínűleg a másik kettő hat idegennek.

Márpedig a regény szándéka szerint olvasóként muszáj mindhárom szálhoz kapcsolódnunk: a Thomas Mann kabátjában ugyanis túlburjánzik a szimbolika, a fejezetenként váltakozó történetszálak hangosan feleselnek egymással, a szereplők, fordulatok, mondatok, motívumok szabadon átjárnak egymáshoz. Összefüggések sűrű hálójába bonyolódik a regény és az olvasó is, és eleinte érdekes belemerülni ebbe a hálózatba – de miután homályban marad, mi szükség volt a „fő” szál mellé két másikat is felépíteni, a Thomas Mann kabátja könnyen csalódást okozhat. Egyértelműek a párhuzamok, összefüggések a három történet között, ennek ellenére mégsem tesznek hozzá egymáshoz. Nem a magyar A Mester és Margaritát tartjuk a kezünkben, hiszen bár mind szerkezetében, mind az ókori világ, mind az ördög szerepeltetésével megidézi a mű Bulgakovot, annak gondolati mélységeitől elmarad, a motivikus kereszthivatkozások közepette pedig a regény lényege válik kérdésessé.

Meglátásom szerint a Thomas Mann-szál önállóan, novellaterjedelemben jobban működött volna, a másik két históriára pedig elegendő lett volna ebből kifelé utalgatni. Így könnyű öncélú játszadozásnak, fárasztó kísérletnek bélyegezni a Thomas Mann kabátját, miközben részleteiben igenis értékes és eredeti alkotásról van szó, tele idézhető aforizmával, szellemes és humoros momentummal. „Egy beszélgetés mindig magát teremti meg. Az időbeli dolgokat nem lehet előre eltervezni, gondolta a térbeli művészek fölényével, akiknek lehetőségük van művüket átlátni, egyetlen pillantással felmérni” – elmélkedik a szabó (188.) A Thomas Mann kabátjából talán pont ez az átláthatóság hiányzik: túl nagy falat ez így ebben a formában.

Gyöngyösi Lilla

Vörös István, Thomas Mann kabátja, Noran Libro Kiadó, 2017.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s