Feketemosó: Nem kell többé megfelelned

feketemoso-uj-kozepesSokáig persze én is azt hittem, hogy akkor élem jól az életemet, ha eredményes vagyok. Ha olyan dolgokba vágok bele, amelyekre az emberek azt mondják, ez igen, ez már valami, nagyszerű, amit csinálsz, tiéd az első helyezés. Ez eddig rendben is lenne, de a következő kérdés – kimondva vagy kimondatlanul – általában így hangzik: „Na és hogy bírod ezt a sok mindent egyszerre?” – Tóth Anikó írja az Apokrif blogját.

Tóth Anikó
Tóth Anikó

Ez most nem egy történet lesz, nem lesznek elgondolkodtató megoldások, ravasz összecsengések. Csak leírom, amit gondolok.

Ott kezdem, hogy egy barátom egyszer nagyon megelégelte, hogy már évek óta tanul a bölcsészkaron, már diplomája is van, de még mindig nincs előtte semmiféle jövőkép. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha pályát vált, és beiratkozik egy gazdasági szakra. Elment egy régi barátjához, aki megütközve hallgatta, és a következő kérdést szegezte neki: „Na de miért csinálnál olyasmit, amiben nem lehetsz a legjobb?”

Szerintem ez egy elhibázott kérdés. Ugyan miért vesszük evidenciának azt, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha kimagasló teljesítményt nyújt, ha az összes kollégát vagy versenytársat maga mögé utasítja? Mi erre a bizonyíték? Ki találta ezt ki?

Sokáig persze én is azt hittem, hogy akkor élem jól az életemet, ha eredményes vagyok. Ha olyan dolgokba vágok bele, amelyekre az emberek azt mondják, ez igen, ez már valami, nagyszerű, amit csinálsz, tiéd az első helyezés. Ez eddig rendben is lenne, de a következő kérdés – kimondva vagy kimondatlanul – általában így hangzik: „Na és hogy bírod ezt a sok mindent egyszerre?”

És ilyenkor, ha igazán magadba nézel, nem mondhatsz mást, csak azt, hogy igazából nem túl jól. Hogy hiába vagy eredményes az életed egyik területén, ha közben azzal nyomasztod magad, hogy azzal a másikkal, azzal persze nem haladsz. Én például amikor megszereztem a diplomát, nagyon szerettem volna folytatni a tanulást, mert úgy éreztem, így lesz teljes az, amit az első egyetemi napon elkezdtem. A józanságom viszont meggátolt abban, hogy csak úgy belevessem magam a tanulásba. Előbb szépen felmértem, mennyi esélyem van arra, hogy mindezt ösztöndíjas hallgatóként tehessem meg. Láttam, hogy nem sok. Ezután végiggondoltam, mire lenne elég az ösztöndíj összege, ha valami oknál fogva mégiscsak elnyerném. Láttam, hogy csak az önfenntartásra, de arra már nem, hogy végre beiratkozhassak egy nyelvtanfolyamra, vagy elutazzak néhány érdekes helyre. A legfontosabb ellenerő pedig az volt, hogy ösztöndíjas doktorandaként nem választhattam volna meg a lakhelyemet, mert a pénzemből csak a kollégiumi díjra futotta volna. Ez józan megfontolás kérdése volt, és én úgy döntöttem, inkább dolgozom, de nem szeretném ennyire leszűkíteni a lehetőségeimet.

Így aztán évente kétszer befizetem a tandíjat, olyasmit tanulok, amit alapvetően szeretek, és a szabadidőmben megvalósíthatok egy-két érdekes dolgot. Itt van például a nyelvtanulás: ezzel most tényleg jól állok, és büszke vagyok magamra, amiért találtam valamit, aminek igazán örülhetek. A nagy kellemetlenségen belül tehát megleltem azokat a dolgokat, amelyek miatt mégiscsak megéri ezt az egészet így csinálni.

Az azonban tagadhatatlan, hogy ebben az új helyzetben nagyon hamar kibillentem az egyensúlyból. Elmentem dolgozni egy szerkesztőségbe, és közben igyekeztem bejárni az óráimra, de nem tudtam nem észrevenni, hogy az agyi tevékenységem nagy részét a munkám teszi ki. Képes voltam hosszú ideig koncentrálni ugyanarra a feladatra, könnyen tanultam, és kellően tájékozott is voltam. Egyszóval nagyon gyorsan fejlődtem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ez az ideiglenes munka sokkal jobban megy nekem, mint a kutatás, a tanulmányírás, a konferenciákra való felkészülés. Ez a gondolat inkább zavaró volt, semmint megnyugtató. A kollégáimtól pozitív visszajelzéseket kaptam, jól gazdálkodtam a munkaidőmmel, és meggyőződésem volt, hogy egy másik munkahelyen ezt az egészet még sokkal jobban tudnám csinálni. Vajon ez volna a siker? Ha csak a tényeket nézzük, bizonyos fokig igen, hisz olyasvalami töltötte ki a napjaimat, amiben elég jól teljesítettem, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ez a teljesítmény, a cél nélkül felhalmozott eredmények sokasága nem tett elégedetté.

Úgy éreztem, kezdem elveszíteni magát a célt, azt, ami miatt ezt az utat választottam. Az egyetemen csak a minimumot tudtam teljesíteni, a legjobb lehetőségekről sorra lemaradtam, mert egyszerűen nem volt erőm munka után könyvtárba menni, újabb és újabb tanulmányok témáin gondolkodni vagy esetleg jobban megismerni a hallgatótársaimat. Kezdtem rosszul érezni magam, és többször eldöntöttem, hogy abbahagyom a tanulást: ez nem az, amit én akartam, nem így gondoltam ezt az egészet. Mivel azonban a munkahelyi eredmények nem töltöttek el örömmel, végül mindig visszakoztam: regisztráltam a következő félévre, szépen befizettem a tandíjat, és kezdődött minden elölről.

Ezek után fel kell tennem a kérdést: biztos, hogy csak olyasmit érdemes csinálni, amiben nagyon jók vagyunk? Nem inkább arra kellene törekedni, hogy valamiben örömünket leljük?

Én csak tapogatózom, de azt hiszem, hogy sokszor épp a sikereinkkel tesszük tönkre magunkat. Mert nemcsak vágyunk az elismerésre, de egyenesen elvárjuk azt. Azt gondoljuk, hogy azzal, ha valaminek igazán sok energiát szentelünk, automatikusan jár nekünk a jutalom, a dicséret, az előléptetés, álmaink állása, csak hogy ne kalandozzak messzire a munka világától. Sokszor hallottam már, ahogy olyan emberek, akik egyébként rendszeresen reflektálnak az életükre, egy óvatlan pillanatban kifakadnak: „ebben én vagyok a legjobb, vagy ha nem a legjobb, akkor is elég jó vagyok; én már annyi mindent letettem az asztalra, hogy ennyi igazán járna nekem.”

Úgy tűnik, hogy ezek az emberek, akik valószínűleg tényleg nagyon jól végzik a dolgukat, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy milyen sok dolog befolyásolja ezeket a folyamatokat, és mennyire kicsi része a nagy egésznek az általuk elvégzett munka. A legfontosabb dolog pedig, amelyet figyelmen kívül hagynak az, hogy esetleg mások is dolgozhatnak ugyanolyan jól, mint ők, vagy esetleg kevésbé tapasztalt, most még nem annyira eredményes munkatársakban is felfedezhető a kiválóság lehetősége.

Néhány évvel ezelőtt sokat küzdöttem a büszkeségemmel, azzal a gondolattal, hogy ha nektek nem kell az én teljesítményem, akkor ti sem kelletek nekem (barátaim legyintenének, hogy micsoda ez micsoda hülyeség, de sajnos tényleg van egy ilyen rossz tulajdonságom). Ebből máig sem tudtam teljesen kivergődni, de odafigyelek arra, hogy ez a hibám (mert annak tartom), ne tartson vissza semmi jótól, ne akadályozzon az előrehaladásban.

Innen pedig már csak egy lépés volt rájönni, hogy ha számot vetek azzal, hogy minden nehézség ellenére mi teszi mégis széppé és élvezhetővé az életemet, nem az eredményeim listáját látom magam előtt, hanem azokat az örömteli pillanatokat, amikor teljesen belefeledkeztem valamibe. A legtöbb ilyen emlékem remek beszélgetésekhez kötődik, olyan pillanatokhoz, amikor valaki megnyitott előttem egy új perspektívát, amelyre korábban nem volt rálátásom. Amióta erre rájöttem, azóta töröm a fejem, hogy hogyan lehetne ezt valahogy átültetni a hétköznapokba, hogyan élhetnék úgy, hogy ne az eredmények határozzák meg az életemet, hanem az az öröm, amelyet a pillanatnyi tevékenység okoz. Azt hiszem, ha ez sikerülne, egy cseppet sem érdekelne, hogy mennyire végzem jól a dolgomat, hanyadik vagyok a sorban, és hányan veregetik meg a vállamat.

Ez egy idealista gondolat, igen, de úgy látom, hogy hosszú távon ebben nem lehet kompromisszumot kötni. Ha teheted, válts, változz, és amikor majd nem mások elismeréséért dolgozol, hanem azért mert ez így szép, akkor állj meg egy pillanatra, és örülj, mert megtaláltad a helyedet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s