Feketemosó: Nyomokban

feketemoso-uj-kozepesReceptre kapható életbölcsességem bizonyíthatóan beválik, A Párszor Már Szétbaszott Életűek Világszövetsége ajánlásával készülhetne róla reklámfilm. Példának okáért most egész reklámfilmszerűen ülök magam is, mosolygok a mellettem elfutókra, mintha okom lenne rá – tulajdonképp van is. Jóformán minden szembejövő ember véletlenszerűen mellénk kerülő utas a Titanic valamely mentőcsónakjában – azért jöhetnek szembe egyáltalán –, megilletődött cinkossággal mosolygunk vagy csak nézünk össze, üdv a klubban, élőtársak. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif blogját.

Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)
Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)

„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

(Szerb Antal: Utas és holdvilág)

Valaki számomra nagyon fontos élete legnehezebb időszaka előtt áll. Lelki jellegű boxedzőjének lényegében önként jelentkeztem. Jó a renomém, jók az eddigi eredményeim is, ha kiütést keveset is, de számolatlan pontozásos győzelmet tudok felmutatni, magabiztos vagyok. Felkészülési időszakunk kritikus, legfontosabb szakasza talán maga az elszánás volt, a ráhangolódás, hogy na, akkor legyen. Tehát eldönteni, hogy (bármire) készen áll-e az ember – persze, nem. Ez volt a kiindulópont, hogy többnyire soha senki nem áll készen semmire, de ez a csekélyke, cinikus spontaneitás közben mégis az emberélet egyik legszebb variánsa. Tudniillik, hogy aztán egyszer csak történik valami, amiről gőzünk sincs, hogyan kéne túlélni. Menet közben mégis profivá válunk benne, ahogy folyvást bebizonyosodik, amit pár nappal korábban nem is hittünk volna magunkról, hogy igazándiból mindvégig mindenre (bármire) készen álltunk, valahol belül, előttünk is titokban már készen állt bennünk az egész túlélés, reflexestül, fegyelmezettségestül, akarásostul.

Ülök, amúgy, nyár van. Utálom a nyarat, de elkerülhetetlenül itt van, minden szükséges kellékével, szúnyogokkal és fénnyel, hővel. Próbálom a jó részét nézni, de újonnan meglelt zenbuddhizmusom ahhoz nem elég hurráoptimista, hogy átfesse a képet, amit továbbra is olyannak látok, mint rendre, kiábrándítónak. Azért mégis észreveszem, hogy szellő lengedez, szoknyákat fújkászva és magával hozva némi gyerekzsivajt, madárhangot – vigyázat, az élet nyomokban boldogságot is tartalmazhat. De el ne feledjem, az összkép semennyit sem lett barátságosabb. Ha távlatilag tekintek a kilátásokra, roppantó erővel nehezedik rám aggodalmaim összeadódó súlya. Így hát felporciózom, amit tudok, lebontom kisebb, még élhető egységekre. Huszonnégy óra még eléggé belátható, merengek, közben egy szőke kisfiú futkorássza körbe a padot, ahol ülök, fiatal anyja (nővére?) már egy kör hátrányban bírja csak követni, ha formaegyes futam lenne, már szólnának neki a rádión, hogy inkább jöjjön ki a boxba – ki is jön, leül. Szóval huszonnégy óra, meg annak még kisebb parcellái, órák, percek, egy kör lemaradásnyi, kalkulálható időmennyiségek.

Receptre kapható életbölcsességem bizonyíthatóan beválik, A Párszor Már Szétbaszott Életűek Világszövetsége ajánlásával készülhetne róla reklámfilm. Példának okáért most egész reklámfilmszerűen ülök magam is, mosolygok a mellettem elfutókra, mintha okom lenne rá – tulajdonképp van is. Jóformán minden szembejövő ember véletlenszerűen mellénk kerülő utas a Titanic valamely mentőcsónakjában – azért jöhetnek szembe egyáltalán –, megilletődött cinkossággal mosolygunk vagy csak nézünk össze, üdv a klubban, élőtársak. Mosolyom mögül kikandikáló szomorúságom hovatovább előttem is érthetetlen, s tényleg, belegondolok, hogy van-e rá épp bármi okom, vagy csak megszoktam, s hopp, mint illékony anyag, el is párolog. Idestova négy éve nem volt tán, hogy ilyen keveset szorongtam, pedig azért maradt miért, de, mint akiből útra vált a rosszabbik fele, ami bánat, nyomor, szorongás (nyomokban) még bennem maradt, már bőven elbírható, sőt ennyi talán kell is, mint oltásnyi dózis komoly betegség megelőzéséhez.

Záli, te nem panaszkodsz, te dicsekszel, juttatom eszembe rendre (most is), mikor már épp elszomorítanám magam. Pedig a fennmaradó szorongások egy része élet-halál, a másik „csak” élet kérdése. Voltaképp elég komoly okaim lennének legalább egyszer ráncolni a szemöldököm a visítozó, kis, szőke fiú vagy akár csak úgy általában a nyár irányába, miközben előbbi épp gyors körön van, majd lelöki a laptopom, esetleg fintorogva jelezni az igen tágas téren pont mellém heveredő fiatal szerelmeseknek és baráti társaságuknak, hogy útban vannak, zavarnak mélyenszántó, coelhói ihletemben, s amúgy is, kikérem magamnak, hogy itt beszélgessenek, nem vagyok kíváncsi az éppen megtárgyalt újszülött méretére és súlyára – de közben lebuktat önkéntelen mosolyom, az vagyok. 

Szóval huszonnégy óra, ecsetelem a részben általam edzett, de igazából úgy kéne fogalmazni: életében engem most eggyel bensőségesebben vendégül látó bokszolónak a taktikát. Nincs holnap, ami már az, már egy másik aznap lesz (észrevétlenül is kedvenc Tandori-versemet idézem szabadon, tehát pontatlanságában is pontosan), egyetlen nap pedig mindig túlélhető. Nem bízom egyetértő nézésében, szavaim hatásában, kincstári bölcselkedésem bárminő erejében hinni én már túl cinikus, megkeseredett és kiábrándult vagyok, nem elég kitartó, ahogy egy elbocsátó, szép üzenetben sok-sok tegnappal ezelőtt sorjáztak a jellemhibáim, valamint szkeptikus és túl szomorú is, gondolnám épp, de huss, az illékony, velem kapcsolatos, belém idomított prekoncepcióim is szertefoszlanak. A bokszoló ugyanis egyszerre a könyvespolchoz lép, csak hogy bizonyítsa, legalább annyira nekem, mint maga magának kollektív igazunkat, s lekapja az Utas és holdvilágot. Felolvassa az utolsó két mondatot, és egy pillanatra szavak nélkül maradunk. 

Talán kettőre is. Közben már csukni készülök a laptopot, közben már a szőke kisfiú is kifárad, pedig a fogócskázó üldözőbolyban már az apja (nagyapja?) vette át a második helyet, egy fél kör erejéig meg is előzi, de van még ott szufla, ahonnan az eddigi jött, a gyerek visszaveszi a vezető pozíciót, és megnyeri a grand prix-t. Úgy tűnik, győztünk, valami (nyomokban) ilyen tartalmú nézéssel mosolygok rá egyik és másik szereplőre is, mindkét idősíkban. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s