Feketemosó: Szappanárus

feketemoso-uj-kozepesÁlltam ott a hidegben a kockás szoknyámban és az új csizmámban, és megígértem, hogy úgy lesz, valahányszor erre járok, mindig emlékeztetem majd magam arra, hogy ez az ember itt szokott ülni.   – Tóth Anikó írja az Apokrif blogját.

Azt mondta nekem egyszer egy úr, hogy ha ebben az utcában járok, gondoljak rá, ha már nem engedem, hogy lerajzoljon, legalább ennyi legyen. Egy darabig úgy is volt, ritkán jártam erre, de olyankor mindig eszembe jutott ez az ember. Különösebben nem voltam meghatva, rutinosan idéztem fel magamban, rögtön, ahogy befordultam a sarkon. A bácsi, úr vagy ki tudja miféle alak, ez az arctalan figura, akiből csak annyira emlékszem, hogy néz, de azt már nem tudom, hogy mégis hogyan nézett, szóval ez az ember áll, magyaráz, győzköd, hogy üljek modellt, és megkérdezi, hogy én valami művészféle vagyok-e. Hülyeség, gondolom magamban, hogy lehet ilyet kérdezni, de a szám már szóra nyílik, az agyam közben fényévekkel lemaradva próbálja összerakni, hogy mégis miféle helyzetbe keveredtem, nyílik a szám, és már mondom is: hegedülök. Közben az elmém utoléri a szájmozgásomat, és máris arcon vág a nevetséges valóság: hiszen már hat vagy hét éve nem volt hangszer a kezemben. Van egy kis gavotte, amit tízévesen tanultam, ez szokott időnként eszembe jutni meg az a néhány kézmozdulat, ahogy a Parasztkantáta első soraihoz egymás után fogom le a húrokat. Azt viszont már nagyon rég nem tudom, hogy tényleg jól emlékszem-e ezekre, ami erősen kétségessé teszi, hogy lesz-e még belőlem valaha is nagy hegedűművész.

Álltam ott a hidegben a kockás szoknyámban és az új csizmámban, és megígértem, hogy úgy lesz, valahányszor erre járok, mindig emlékeztetem majd magam arra, hogy ez az ember itt szokott ülni. De többé nem fogok megállni ezen a sarkon, gondoltam magamban, még ha művész lennék, eldiskurálhatnánk itt hajnalok hajnalán, de minthogy én még normális ember vagyok, tehát nem művész, most már rohannom kell az egyetemre, különben jól meg fogok bukni ókori irodalomból. Ez aztán, tegyük hozzá, tényleg így történt, mert a vizsgán annyira kialvatlan voltam, hogy a felénél abbahagytam az esszéírást, és inkább hazamentem aludni.

Ez a három össze nem illő dolog, a grafikus a téli sétálóutcában, a szekrény tetején porosodó hegedűm és a félbehagyott vizsgalap, általában egyszerre szokott eszembe jutni, de egy ideje már egyre ritkábban villannak fel ezek az emlékfoszlányok. Beköltöztem az utcába, megismertem, és azt hiszem, végre igazi alakokkal népesíthetem be, nem olyanokkal, mint ez a ködös, elmaszatolt grafikus, aki talán még mindig itt áll a sarkon, csak én már nem veszem észre.

De ki tudja, lehet, hogy csak azért kezdem elfelejteni még azt a néhány mozdulatot is, mert már nem követem, hogy hogyan telik az idő, és hagyom, hogy a dolgok előbb eltávolodjanak attól, ahogyan a valóságban festenek, majd, miközben épp valami mással vagyok elfoglalva, vagy történetesen ezer más dolgom van, és ezekre pont nem tudok odafigyelni, egyszóval, amikor már idáig jutok, ezek a dolgok végül nemcsak elmosódnak, de talán nyomtalanul el is tűnnek az emlékezetemből.

Lehet, hogy néhány év múlva a kapunk mellett strázsáló, kicsit esetlen, kicsit idegesítő szappanárus fiúra sem fogok emlékezni, mint ahogy a társát, az ázsiai lányt időnként már most is napokra elfelejtem, és aztán csodálkozva látom, hogy ez a hadarós külföldi fiú igazából sosincs egyedül. Egyáltalán, már ha csak annyit megjegyeznék, hogy szappanárus, ha tíz-húsz év múlva emlékeznék arra, hogy volt itt valaki, fiú vagy lány, ifjú vagy öreg, ezt már hagyjuk is, szóval ha csak annyit tudni fogok, hogy létezett egyszer valahol egy szappanárus, az már egy kis eredmény, ha nem is sok.

Talán legjobb lenne, ha mindannyian találnánk valakit, aki segít emlékezni, aki majd évtizedek múltán, ha egyszer csak, miután kikapcsoltuk a tévét, vagy épp elzártuk a sütőt, magunk elé révedünk, és azt mondjuk, szappanárus, majd jól ránk szól, hogy te hülye vagy, ilyen nincs, szinte maga a szó sem létezik, kinek jutna eszébe a huszonegyedik században szappant árulni az utcán, a koszban, a szállongó galambpihék között, ki az a hülye, akinek ez egyáltalán eszébe jut. Vagy azt mondja esetleg ez a valaki, aki épp nekünk segít, hogy tényleg, volt ott egyszer egy alak, én is emlékszem, akinek nem lehetett érteni a beszédét, csak annyi volt világos, hogy valami szappant vagy szappanféleséget akart rád tukmálni, és csak akkor szállt le rólad, ha nap nap után elmondtad, hogy itt laksz a szomszéd házban, és biztos, hogy nem fogsz tőle vásárolni, csak be akarsz jutni a lakásba.

De ilyet, aki segít megmondani, még ha csak nagyjából is, hogy mi az, amire érdemes lenne emlékezni, nagyon nehéz találni. S még ha megtaláljuk is ezt az illetőt, vagy mondjuk szebben: társra lelünk, akkor sem várhatjuk el tőle, hogy mindenre úgy emlékezzen, ahogy igazából nekünk kellene. Arcok, napok, hetek múlnak feledésbe, és ebben a kicsi, nyomorult elmében olyan bagatell dolgoknak adják át a helyüket, amelyek egy ideális világban fel sem merülnének. Nem emlékszem, mit olvastam, mit láttam, milyen ételt ettem, hol és meddig maradtam. Elfelejtem, amit megtanultam, rongyosra gyűrt tankönyvek, törött hegedűk, át nem adott üzenetek szegélyezik az utat, és én rohanok tovább a feledésbe, lassan morzsol szét a hétköznapi rutin.

Szappanárus fiú, ha húsz év múlva szembejössz az utcán, bárhogy is nézel, nem fogok rád emlékezni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s