Mit keresünk itt? – avagy péntek – Könyvheti netnapló (2.)

2018-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 89. Ünnepi Könyvhét második napjáról Szalay Álmos írását közöljük.

könyvhét_fejléc_2018

Mint egy valaha jól ismert lakásban guringázó pormacska, úgy kóboroltam át könyvheti péntekünk programjain. Itt nekem ma úgy kell kóborolni, – járt a fejemben –, hogy ebből írás is szülessen. Éppen fél évvel ezelőtt az Apokrif-konferencián beszéltem a fiatal kortárs irodalom (létezésében is vitatott, de éppen megélt) befogadási rituáléjáról, melynek tavaly a részese lehettem, s már egy ideje távolabbról figyelem közegét, mint szeretném. Még mindig hálás vagyok a „köztük”-érzésért, gondolom ahogy sétálok tágabb értelemben a Duna felé, szűkebb értelemben a FISZ-stand felé. Hogy lehetek „köztük”, és megismernek, noha olyan arcok, kezek köszönnek rám, akikkel utoljára valamilyen táborból, közös fellépésről hazajövet, pályaudvarokon búcsúztunk lassan egy éve. Szép nyár volt. Nyerges Gábor Ádám híressé váltnak vélt mondatát („A FISZ-tábor örökké tart.”) idézve (amit lehet, hogy ő is valaki mástól idéz), ha már megjöttél, örökre jöttél meg. Annak ellenére, hogy idén igazán kívülállónak érezve magam mászkáltam a standok között, elég volt megpillantani valakit, szavakat váltani, és újra nem voltam az. Nem is ismerek más közeget, ahol ennyire nehéz kívülállónak lenni (és ennyire nehéz megszüntetni ezt az állapotot, ha egyszer tényleg azzá válsz). Így lett a kérdés ez: mit keresek én itt – s mi mind mit keresünk itt?

Nekem most már örök kikötő marad a FISZ-stand, akármi lesz. Egyszerre van szerencsétlen helyen (amennyiben nem a Vörösmarty téri dzsumbuj közepén van), és szerencsés helyen (a Deák tér felől közeledők velük találkoznak legelőbb), és szerencsétlen helyen (a FISZ-t hírből sem ismerők könnyen elhaladnak itt – „nézzünk még szét arrafelé!” -, és a Duna, a Váci utca, a Dorottya utca, valamint a Gerbeaud irányába elhagyva a teret vissza se néznek ide), és szerencsés helyen (mert aki elég kíváncsi, és van valami fogalma a szervezetről, leparkol itt, behajózik, leengedi vitorláit, és egy ideig nem tágít innen. 

Noha napról napra és óráról órára változtak a könyvheti pavilonsétákat (én legalábbis így hívom a standok közötti andalgást), az időjárás ambivalenciája és a kerek számok (lásd: 90) előtti számok (lásd: 89) nosztalgikus letargiája kókadtá színezte. A délelőtti fény kihúzza mindenből a színt, és fáradt is vagyok, a FISZ-pavilonban Horváth Veronika fogad, aki máris egy „kedves, jótollú fiatalember tavalyi novelláskötetét ajánlja”, de nem dőlök be a célzásnak, és az idei könyvekről, a napi dinamikáról érdeklődöm. „Hát még nagyon délelőtt van” – mondja Verával délután kettő óra körül, de igaza lehet, a „főáramlat” majd munka után érkezik a térre. Addig is van mit átböngészni, a FISZ ugyanis elképesztő (erre nincs jobb szó, és ők keresztelték el így) „könyvcunamival gurult be az idei Ünnepi Könyvhétre. Bevallom, már a tavalyi év végén elkezdtem félni, és ennek tavasszal a szintén tavaly debütált Verának hangot is adtam, hogy hát 2018 nem rólunk fog szólni, és „szar lesz”, de örömmel veszem tudomásul, hogy semmi rossz érzés nincs bennem, tele vagyok kíváncsisággal, divatos szóval élve „nyitottsággal” az újak irányába. Első, felületes belelapozásokkor is látszik; gyönyörű könyveik vannak.

A korábbiakban már említett Nyerges Gábor Ádám Berendezkedés-bemutatója jóval komolyabb, irodalmibb és bölcsészibb illatú, mint a könyv előbemutatója volt az Írók Boltjában. Hercsel Adél a könyvben szereplő versek háttérélményének, a jóízű, kellemes közéletiségnek és a „költő mint ember”-ízűségnek nagyobb teret adott, mint Fehér Renátó, aki erős irodalmi és szakmai koncepcióval viszi végig a beszélgetést. Már az első kérdésében a lírai én helyét, határát, létét feszegeti. Hercsel Adél hagyta a szerzőt kalandozni, Fehér Renátó keményebb kézzel tartja mederben. És bár a színpadon ülők tartózkodnak a kimondásától, de felsejlik, hogy Gábor, aki bevallottan igyekszik távol tartani magát az új fiatal irodalom által meg nem vetett extremitásoktól, és mind közelebb húzódni a „kis semmiségek” poétikájához, ez lassan kirajzol egy nemzedéki életérzést. Igen, hiába nem mind a „kis semmiségek” elmesélői vagyunk, a mi életérzésünket is. Hogy azért így vagy úgy, mi vagyunk a kis semmiségek nemzedéke, az „érettebb szorongások” nemzedéke, nem történelmi jelentőségű, létezgető nemzedéke. Ha tetszik, ha nem. És a fő kérdés itt van, precízen: „Marad-e / utánuk valami kényszeresen helyettük-mellettük / őrzött, kámforos tűnékenységű, megkopó lenyomat, / fénykép, rajz, egy arc egyre homályosabb sziluettje / szemhéjunk belső falán, esetleg minden elmondásnál / nyúló magnószalag hangja gyanánt, szavanként / tompuló anekdota, bárgyún rímelő, pontatlan verssor?” 

És mit keresünk itt? Hogy jó együtt? És mi van a falakon kívül? Háromszor, négyszer, ötször járom körbe, lapozgatom végig, fogok kezeket, fogadok öleléseket, „hátmivanveled”-eket, és magamban azt kérdezem, mit keresünk mi itt? Kíváncsi ránk valaki? A lemondó hangú kérdésre pedig merészelek igennel felelni. Akiket itt-ott megszólítok, szigorúan ismeretlen arcokat, kibolyongtak ide a térre, és csodálkoznak (!), mennyi könyv jelenik meg mostanság, és milyen érdekesek a fülszövegeik! És milyen szépek. A FISZ-könyvek nem csak belül, de tervezésükben is egyre színvonalasabbak, átgondoltabbak. Nehéz otthagyni őket. Persze, szerencséje is van, ahogy más szépirodalmi kiadónak is, nem nyomasztja őket a lektűr/bulvár pályatársak szűkre szabott célközönségnek való kényszerű megfelelés, így a könyv tervezése is az alkotói folyamat része lehet.

Kérdezek egy ismeretlen bolyongót, fiatal szerzők érdeklik, vagy biztosra megy? „Mi számít ma biztosnak?” – kérdez vissza. „De kik a fiatalok?” – veti fel más. „Nagyon sok ismeretlen névvel találkozom…” – mondja egy harmadik. Hogy van ez? Az újakat bemutató platformok pontosan ott vannak, mint minden más, például egy Disney-filmből készült jégkorcsolyás nyári musical plakátja is, még ha büdzséje is válogatja, milyen mennyiségben. Ott vannak aluljárókban, utcákon, járműveken és az internet minden kisebb és nagyobb pavilonjában, s annyi mindenesetre átjön a szélesebb közönségnek, hogy léteznek. Hogy létezik valahol, „máshol” egy másik irodalom, néhol már ismerősnek tűnő nevekkel.

A Fugában Horváth Imre Olivér kérdezni akar majd valamit a bemutató után, de el kell futnom. Szarka Karcsi megkérdezi viszont, hogy ide jövök-e én is? Hutvágner Évával kétszer is összefutunk, és mindkétszer a meglepődésig jutunk, illetve egyszer hallom mögöttem, hogy jól hallhatóan azt mondja valakinek, hogy igen, a dunaújvárosiak jó arcok. Az ő könyvére is nagyon kíváncsi vagyok. Nyerges fentebb említett könyve mellett megrendelem még Bödecs László Az árvíz helye című kötetét, és valahol már Csombor Rita Smink nélkül című debütáló kötete vár rám könyvrendelési és becsomagoló osztályok mélyén.

Miközben a Petőfi Irodalmi Múzeumba megyek át és jövök el, arra gondolok, Csillag Lajos, Fitos Adrián, Debreczeni Boglárka, Gothár Tamás könyveit is meg kell szereznem, úgy sejtem, érdemes tudnom, hogy mit tudnak rólunk. 

Szóval a mi. A mi hangunk érdekel most leginkább, ennek a „felgyorsultvilágunkban” és „gyorsanváltozóvilágunkban” nemzedékünknek a hangja, ami úgy szólal meg óvatosan, de pimaszul és olykor megrendítően bölcsen, hogy voltaképp abban sem lehet biztos (még egy kicsikét sem), hogy marad-e utánunk valami kényszeresen helyettünk-mellettünk őrzött, kámforos tűnékenységű, megkopó lenyomat, vagy sem? Azt hiszem, sejtjük a választ, s ez körénk fon valami akolmeleget, egy kedélyes kerítést, ami (még) féligáteresztő.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban sokan lézengenek, mindenki nagyon kedves, mindenki igyekszik átlátni a fejek fölötti teret, szemeket keresek, amik felcsillannak. Itt koncert, amott egy Dragomán-beszélgetés, amire képtelenség beférni, se befurakodni, épp csak a vetítő-teremben jut hely, ahol legalább árnyékát láthatjuk annak, ami a másik teremben van, s amott a Trollok alkonyának bemutatója is hangol. Mire a tavalyi véneki alkotótáborban megismert Bende Tamással átbeszéljük a „mi újság?” nehéz kérdéseit, és megnyugszom, mert azt mondja, mostanában neki is kevesebb ideje jut írásra (és akkor ez így rendben van, nem vagyok egyedül), a színpadon feltűnik Cserna-Szabó András és felolvas, igen hangulatosan. Közben P. Szabó Dénes az elmúlt napokban többedszerre bukkan fel megérkezve-elsietve, újabb tippekkel szolgálva, mit érdemes megnézni és látni. Molnár T. Eszterrel reméltem, összefutunk valahol, de még nem sikerült.

Az este tízkor kezdődő Frankenstein-sétára (saját elnevezés, nem tulajdonnév, bocsánat) lennék igazán kíváncsi, de erre már nincs erő ezen a túl meleg, újra-és-újra viharral kombinált, andalgó pénteki napon.

Szalay Álmos

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s