Feketemosó: Hét: Nóra

feketemoso-uj-kozepes“Gyönyörű hangja volt. Védte tőlem. Mindig olyankor énekelt, ha azt hitte, nem hallom.” – Nagy Hajnal Csilla írja az Apokrif blogját.

3.

Szombaton hajnalban ébresztem magam. Nem mozdulok ki a házból, nincs rá szükségem, nem vagyok rá képes. Mélységes csendben telik el a nap, időnként halkan dúdolni is kezdek közben, hogy megbizonyosodjak róla, a folytonos finoman zúgó csönd nem azt jelenti, hogy megsüketültem. De szombatonként valahogy mégis félek a hangoktól. Azzal kelek, hogy messzire mentek tőlem, az ébresztő is csak tompa rezgés az éjjeliszekrényen, gyorsan megszüntetem.

Folyékony és pépes táplálékokat fogyasztok, hogy ne zavarjam meg magam a csontvezetéses rágáshangokkal. Teljes csendet teremtek magam körül és bennem, azután megpróbálom felidézni Frida hangjait. Nem sírt fel, mikor megszületett, nem volt miért a tudtomra adnia a jelenlétét. De legalábbis sajnálta tőlem, hogy tisztában legyek a létezésével. Eleinte csak különös nyöszörgéseket hallatott időnként, félt tőlünk, leginkább tőlem, az első hetekben. Én is féltem tőle, próbáltam úgy csinálni, mintha természetesnek érezném, hogy belőlem bújt ki ez a lény, és Lacit meg is tudtam téveszteni, de Fridát nem. Kezdettől fogva érezte az idegenségemet.

A belőle kiáradó szeretet-prizma színei számomra láthatatlanok maradtak. Mindketten éreztük, mennyire óhatatlanul összetartozunk, mégis valami hűvös kötelességtudat jellemezte kapcsolatunkat. Lacival viszont másképp volt. Ő volt az egyetlen, akinek a jelenléte legalább némi nyugalmat képes volt átadni Fridának. Őszinte szeretettel fordult az apja felé – nem sajátja volt ez a szeretet, de belőle áradt ki. És Laci képes volt látni és felfogni az összes színt, értette Frida minden lélegzetvételét, viszont talán épp ezért a lányunkat körüllengő idegenséget a végsőkig képtelen volt észlelni.

Senki se lakik a környéken, látóhatáron belül nincs egyetlen szomszédunk se. Úgy neveltük föl, hogy a közvetlen környezetében sokáig nem kellett szembesülnie rajtam és Lacin kívül mással, ezért amikor elkezdett iskolába járni, kezdetben ebbe a két kategóriába volt csak képes helyezni az új embereket: az idegen, de szükséges sorstársak, és a nyugalmat árasztó, de Frida idegenségét felfogni képtelen vigyázók. Mikor rájött, hogy rajtunk kívül senki sem illik bele igazán ebbe a két kategóriába, elvesztette érdeklődését a többi ember iránt.

Amióta nincs itt, szinte soha nem megyek be a szobájába. Minden úgy van benne, ahogyan hagyta. Viszonylagos rendetlenség, a falakból áradó fojtott őrület, a könyveiről visszaverődő visszafogott harag. Csak szombat délután vagyok képes bemenni, miután már pórusaimba ivódott a csend, a legóvatosabb mozdulatokkal törölöm le a port, az összes tárgya visszavonhatatlanul az övé, és dermesztően idegenek mégis hozzá és egymáshoz képest is. Bemegyek és végighallgatom, ahogy a portörlő nyomán minden felület azt kérdezi tőlem, mi történt. Vállat vonok, nem tudom, üvöltöm odabent, és úgy csinálok, mintha nem is érdekelne.

Gyönyörű hangja volt. Védte tőlem. Mindig olyankor énekelt, ha azt hitte, nem hallom. De nem volt benne egy szemernyi gonoszság sem. Nem haragból vagy bosszúból tartott távol a hangjától, hanem mert félt. Lacinak énekelt, mert tudta, hogy ő majd úgyis csak a hangok színét látja, a háttérben visszhangzó tompa üvöltés nem ér el hozzá. És azt is tudta, hogy hozzám sohasem fognak elérni a színek. Mindig csak az üvöltés.

Sosem sikerült rájönnöm, mit hallott Frida a saját hangjából.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s