Feketemosó: Felejtés közben

feketemoso-uj-kozepesAhogy a konferencia után megkönnyebbülve iszogattunk a hotel éttermében, a horvát lányok egy-egy háborús történettel hozakodtak elő. Ana, egy szöghajú, elegáns lány azt mesélte, hogy Horvátországban élni és felnőni azért nagyon nehéz, mert annak idején sokan a saját szomszédjukat is lelőtték, és aztán ott maradtak, nem költöztek el.  – Tóth Anikó írja az Apokrif blogját.

Ez még a régi országban történt, mondta Sanja, úgy értem, Jugoszláviában, épp mielőtt felbomlott volna. A nagymamám, aki most több mint kilencvenéves, a horvát oldalon ragadt, de a férje a fronton túl, a szerb oldalon harcolt. Nagymama egy kis faluban várta, hogy vége legyen a háborúnak. Aztán jöttek az amerikaiak, és közülük ketten beköltöztek a házába, mert a faluban ő volt az egyetlen, aki legalább néhány szót beszélt angolul. Yes and no, how are you, what’s your name, ennyi nagyjából elég is volt. A katonák, egy férfi és egy nő megkedvelték Sanja nagymamáját, aki főzött és mosott rájuk. Mindent túlélt, mindenre képes volt. Karácsony előtt a mai napig minden évben kis csomagot kap Amerikából, a barátaitól.

Ahogy a konferencia után megkönnyebbülve iszogattunk a hotel éttermében, a horvát lányok egy-egy háborús történettel hozakodtak elő. Ana, egy szöghajú, elegáns lány azt mesélte, hogy Horvátországban élni és felnőni azért nagyon nehéz, mert annak idején sokan a saját szomszédjukat is lelőtték, és aztán ott maradtak, nem költöztek el. Az emberek tehát úgy élik az életüket, hogy amikor reggel kilépnek az utcára, könnyen összefuthatnak az apjuk, a testvérük, a házastársuk gyilkosával.

Borzalmas lehet így élni. Nem akartam többet hallani, láttam a szétlőtt házakat, elsétáltam a város közepén álló bunkerek mellett, és meghallgattam az idegenvezető előadását a délszláv háború hatásairól. Ez túl sok volt egy ilyen hideg napon, őszintén szólva haza akartam menni, és csak egy egészen kicsi lelkifurdalással gondoltam arra, hogy én szerencsés vagyok, amiért nem kellett hasonló szörnyűségeket átélnem. Néhány héttel azelőtt, hogy Eszékre utaztam volna, anya azt mondta, hogy annak idején ők is hallották a határ túloldalán ropogó fegyvereket, és a nővérem szerint is feltűnően sok vadászgép repült akkoriban Szerbia felé.

Én mindebből csak annyira emlékszem, hogy a jugoszláv tévécsatornán általában nagyon furcsa műsorok mentek, és valahányszor visszagondolok erre, csak a villódzó képernyő jut eszembe. Ekkor nagyjából hároméves lehettem, és sejtelmem sem volt arról, hogy a határ túloldalán, ami voltaképpen nem is volt annyira messze, néhány szerb és horvát óvodás a mi műsorainkat nézi. Sanja és Ana szintén ott ültek a tévé előtt, és ők sem értették, hogy miféle furcsa nyelven szól a műsorvezető.

A köztünk lévő legnagyobb különbség viszont az volt, hogy én, amikor felkeltem a tévé elől, kimentem az udvarra, szaladgáltam, játszottam, és minden másról elfeledkeztem. Sanja és Ana viszont ott maradtak a képernyő előtt, és bámulták a magyar adást, amire meglepően jól emlékeznek. Két kislány ült a tévé előtt, és várta, hogy hazajöjjön a frontról az édesapja.

A mi otthonunk ezzel szemben kis sziget volt, a biztonság kis szigete, ahol órák hosszat nézhettem a hangyák vonulását, vagy szórhattam a homokot a tenyerembe anélkül, hogy bárki vagy bármi megzavart volna ezekben a békés tevékenységekben. Nyáron a kertben dézsmáltam a gyümölcsöket, télen pedig előhoztuk a szánkót, és órákon keresztül csúszkáltunk a ház előtti, ma már nevetségesen kicsinek tűnő rézsűn. Eszéken, ahol huszonhárom évvel a háború után is szép számmal láttam telelyuggatott, szétdúlt házakat, a saját otthonom jutott eszembe és az, hogy bármi is történjék, oda nem jutnak el a világ borzalmai.

A konferencia után tíz órán keresztül vonatoztam, míg végre megérkeztem Budapestre. Március első napjaiban jártunk, de még igazi tél volt, így alig vártam, hogy visszaérjek a fővárosba, és bevackoljam magam a jó meleg lakásba. Miután kis híján leszállítottak a vonatról, átfagyva, kimerülten érkeztem meg. Magamra zártam a lakás ajtaját, ledobtam a táskámat, és amilyen gyorsan csak lehetett, beborultam az ágyamba.

Még csak három hónapja lakom ebben a lakásban, és bár már egészen megszoktam, nem mondanám, hogy ez az otthonom, ez az a hely, ahol biztonságban érzem magam. Mielőtt ideköltöztem, sokat álmodoztam erről a lakásról, tudtam, hogy hogyan néz ki, tudtam, hogy pontosan hol fogom megtalálni, csak azt nem tudtam, hogy milyen lesz majd benne élni.

Ez a harminc négyzetméternyi idegenség viszont minden nappal egyre többet mutat magából. Először a padló ropogását fedeztem fel, aztán a konvektorból áramló meleg levegőt. Az öreg fotel, amely eredetileg csak a lomtalanításig maradt volna itt, három hónap alatt hozzám nőtt, itt szoktam olvasni, tévézni, vacsorázni. Lassacskán a galambok burukkolását is megszoktam, és a tavasz közeledtével a gangon is elkezdtem terjeszkedni. Csak egy kis asztalt raktam ki egy sámlival, de idővel a virágokat is kiültetem majd, hogy velem együtt élvezhessék a napfényt.

Szép ez a ház. Öreg és szép. Itt várom meg, hogy véget érjen ez a hosszú tél, amelynek utolsó állomására, Eszékre most még nem akarok emlékezni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s