Grecsó Krisztián Harminc év napsütés című novelláskötete 2017 szeptemberében jelent meg. Már a címből is viszonylag egyértelmű lehet, hogy életrajzi indíttatású kötetről beszélünk, még ha a valós életesemények rendre keverednek is benne a fikcióval. Grecsó esetében ez nem meglepő, jellegzetes írásmódjába ez is beletartozik. Megszokhattuk már a személyes életút különféle elemeinek felvonultatását (a középiskola, főiskola és az otthon központi szerepét), a visszatérő szereplőket (Juszti mama, Szalma Lajos, Daru), és a kiemelt jelentőséget kapó helyszíneket (Szegvár, Csongrád, Békéscsaba). Utóbbiak olyan egymástól élesen elkülönülő állomások az egyéni életúton, hogy segítségükkel szinte napra pontosan meghatározható, mikor lett a történetekben megismert kisgyerekből kamasz fiú, majd felnőtt férfi. Azok a tipikus képek, melyeket a kötet ezekből az időkből elénk tár, édes kis nosztalgiákat ébreszthetnek az olvasóban, ezért is válhat sokak számára szerethetővé. Olyan szituációkat és élményeket vázol fel, melyeket akár mi is átélhettünk, melyek akár a mi történeteink is lehetnének.
A novellák hat ciklus alá rendeződnek (Nyarak a nagyival; Házi kecsap; Mire kinyílnak a muskátlik; A tejút és a festett ló; A férfiak sose tudják; Kémlelő). A novellák egymáshoz való viszonyát azonban több szempontból is problematikusnak gondolom. Egyrészt a kötet vége felé kapunk egy koncepciós elképzelést, egy kis tippet ahhoz, hogy valójában az elbeszélő azt a kalendáriumot írja meg, amit jónak lát, azzal szemben, amit a nagyapja vezetett az időjárásról és az óraállásról. Úgy véli, hogy általa nem tudunk meg semmit magunkról, haszontalannak ítéli. A gondolat tetszene is, de mintha ez mégsem működne a szövegekben. Látunk emlékfoszlányokat, melyek nagyon megnyerőek, ugyanakkor szeparáltak is, kontextus nélküliek, szinte csak hirtelen felmerülő, mellékesen odavetett gondolatok. Az olvasó ezekkel nem igazán jut előrébb. A novellákban olyan életigazságok, mindenki által jól ismert bölcsességek, toposzok fogalmazódnak meg, mint például: „Ilyen hazug és elvágyódó a lélek: egy szerelem csak akkor marad meg virágában, ha kinyílásakor letépjük.” (107.) Így felmerülhetne az a kérdés, hogy vajon az elbeszélő által megírt kalendárium hasznosabbnak bizonyul-e a nagyapa által összeállított időjárás-jelentéseknél.
Valójában egy kifejezetten sablonszerű képet kapunk, ezért végig úgy érezhetjük, mintha mindannyiónk életéről olvasnánk: a felnőtté válás folyamatáról, az első szerelmekről, utazásokról, bulikról, barátokról, lázadásokról. Vannak olyan novellák is, melyek nem illeszkednek bele teljességgel az életrajzi vonalba, de lehetséges, hogy ezek is egy általánosabb képet próbálnak adni az emberi életről. Ilyen például A monológ-mappában Az artista monológja. Ugyan nem kapcsolódik gyökeresen a történetekhez, de mintha arra utalna, hogy nem az a világszenzáció, amikor valaki mindent tökéletesen visz véghez.
A kötetben nincs kronologikus sorrend, és nincs egymást folytatásszerűen követő két novella sem. Sokszor kapcsolódnak egymáshoz, hiszen visszatérnek a szereplők, vagy megjelennek olyanok, akiket eddig csak említett, de kifejezett folytatásokat nem találunk. Így a novellák kapcsolódási pontja főleg az elbeszélő, de vannak olyan szövegek is, ahol az első személyű elbeszélés harmadik személybe vált át, és egy másik karakterről szól. A kissé homályos kapcsolat a szövegek között kifejezetten praktikus, mert így inkább emlékeztetnek füstös emlékképekre, melyeket a későbbi én narrál, és éppen emiatt nem teljes, nem folytatásos.
Ha már a szerkesztésnél tartunk, meg kell említeni a kötetben található mappákat (ezekben az esetekben a novellák egy-egy mappában helyezkednek el). Maga az ötlet valóban szerencsés, pláne, ha egybejátszatjuk a kalendárium-tematikával: mintha külön gyűjtenénk olyan dokumentumokat, melyek kiegészítik, árnyalják azt. Ezáltal rögtön szoros összekapcsoltság is jön létre a mappában található novellák között. Az olvasó mégis elégedetlen lehet, hiszen ez a mappa-narratíva nem folytatódik, csak egy ötletszerű rendszerezési eszköz marad. Nem kerül bele élesen a narrációba, egyszerűen olyan történetek jelentek meg bennük, melyeket nem igazán tudunk elhelyezni a fő szál mellett. Olyan novella is található a kötetben, amelyről egyáltalán nem világos, miért is kapott helyet ebben a válogatásban. Így éreztem a Hoczopán-mappa című résszel, melynek szereplőit és az események sorát nehéz beilleszteni a képbe. Felmerülhet az is, hogy talán a szövegek válogatása során lehetett volna tudatosabb a húzás. Elképzelhető, hogy nem olyan szerencsés tárcanovellákból ennyit egy kötetbe fűzni, melyeknek tematikusan működniük kellene egymás mellett.
A történetek szintjén is akad probléma. Úgy tűnhet, hogy a szövegek néhol nagyon átlagosak, erősen leíró jellegűek, és nem igazán találkozunk kellőképp kidolgozott, megszerethető karakterekkel. Mivel pedig nem nagyon tudunk meg róluk semmit, az érzelmi rezonancia is elmarad. Ez nemcsak olvasó és szöveg viszonylatában, hanem a fikciós világon belül, a karakterek közötti kapcsolatokban is problémaként jelentkezik. A kötet első felében kifejezetten azt érezhetjük, hogy az elbeszélő történetében a többiek mind csak eszközök ahhoz, hogy magáról beszéljen, magára reflektáljon: a párbeszédek alapján olyan életigazságokat kíván megírni, melyeket láthatólag mélyenszántónak és eredetinek kíván feltüntetni, de legjobb esetben is csak mosolyogni lehet rajtuk. Elképzelhető azonban, hogy ez nem is célja a könyvnek, hogy valójában csak azt akarja bemutatni, ahogy egy ember fokozatosan ráismer az életét irányító közhelyekre, Ilyen például a „szakítás után üres maradtam mindig, mint egy kipakolt, elhagyott lakás.” (71.) Ez alapvetően még bele is illene a már említett kalendárium-tematikába.
Az érzések kérdése különösen a család szempontjából lehet érdekes, mégis sok szövegben úgy tűnhet, mintha a narrátor nem kötődne szorosan a többi karakterhez. A találkozók során furcsa lehet, hogy ugyan többnyire egyes szám első személyű elbeszélést olvasunk, régi barátokkal, szerelmekkel találkozunk, a stílus többnyire tárgyilagos. Ezzel szemben ott vannak a települések, melyekről mindig bőven kifejtve, erős érzelmekkel ír az elbeszélő. Fontos elemezni azt is, hogy a családjára hogyan emlékezik. Megjelennek a szülei, akikről egyszer úgy ír, mint fiatal párról, akiknek a nulláról indul az életük, máskor apja keménységéről, és végül arról, hogy milyen hasadék is húzódik közte és az apja között, hogy életében egyszer érezte azt, hogy valóban az apja. A család szerepe valóban nagyon jelentős a kötetben, ám a viszonyok mégsem teljesen tisztázottak. A nagymama érezhetően fontos, azonban az anya karaktere elhalványul, testvéréről pedig alig szól. Alapvetően az apai kérdéskör merül fel elevenebben, ám a feszültség apa és fia között egészen felszínes rétegeken mozog. Persze megtudjuk, hogy a fiú le akarta vetkőzni magáról a falut, hogy nem akarta a szülei életét. De nem igazán tudjuk meg, hogy az apával miért is olyan a viszonya, amilyen. Maga a probléma érdekes lehet, bár nem egyértelmű a forrása, így a család képe hiányos marad. Azt sem igazán tudjuk meg, hogy milyen jelentősége van az elbeszélő jelenlegi életében a családjának. A család kardinális eleme a gyűjteménynek, de itt is tipikus problémákkal találkozunk, olyan feszültségekkel, melyek akárhol megjelenhetnek (a fiú nem követi az apai hagyományt, nem lesz gazdálkodó, elhagyja a falut).
Ez a már sokszor említett tipikusság azonban segíthet az olvasónak abban, hogy könnyedén belehelyezkedjen a perspektívába és felelevenítse a saját fiatalkorának emlékeit.
Gyalai Zsófia
Grecsó Krisztián, Harminc év napsütés, Magvető, Budapest, 2017
Apokrif Online 