A felejtésről

Tárlat: Keretek között. A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1968)

A hatvanas évek művészete a Nemzeti Galériában. Annak is az A épületében, a tardosi vörösmészkővel borított volt Munkásmozgalmi Múzeumban, amely leginkább egy olasz fasiszta pártszékházra hajaz, ahol nekem még alkalmam volt a vitrinekben áhítattal megtekinteni Stromfeld Aurél pipaszurkálóját vagy Szamuely Tibor pilótaszemüvegét. Genius loci.

Felejtsük el! A hatvanas évek úgyis erről szól. Felejtsük el! Mármint a forradalmat, a megtorlást, mindent felejtsünk el. Senki ne ugráljon, akkor nem lesz semmi baj, sőt lesz szőlő és lágy kenyér.

Petrányi Zsolt a katalógusban idézi John Lukácsot, aki szerint a 20. század 1914-től 1989-ig tartott. Ennek mintájára szerintem a hatvanas évek nem 1958-ban (ahogy a kiállítás állítja), hanem 1957. május elsején kezdődtek, és 1968-ig tartottak. Az a mámoros május elseje, amikor százezrek éltették a véreskezű „győztest”, Kádárt, és az a nyomorúságos augusztus 20-a 1968-ban, amikor az emberarcú szocializmusról lehullott az emberálarc. De utána is úgy csináltunk, mintha nem történt volna semmi.

1983 óta a Magyar Képzőművészeti Főiskolán és annak jogutódján, a Képzőművészeti Egyetemen tanítok grafikát (sokszorosító grafikát, képgrafikát). Rendszeresen részt veszek művészettörténeti államvizsgákon. Az a meglepő tapasztalatom, hogy a vizsgázók sok mindent tudnak a régiekről és a kortársakról, de a 20. század, különösen annak második fele, teljes vakfolt. Sorra adogatják vissza azt a tételt, amelyben Ország Liliről, Vilt Tiborról és Kondor Béláról kellene beszélni. A felvételi beszélgetéseken tíz évvel ezelőtt még ismert volt Szalay Lajos és Kondor Béla neve, mára már az övék sem. Az Ország Lili-kiállítás a Nemzeti Galériában és a Kondor-kiállítás a Várkert Bazárban talán változtatott ezen. De azon nem, hogy ez a korszak homályként létezik az ifjú fejekben.

Így aztán nagy érdeklődéssel vártam a hatvanas évekről szóló bemutatót.

A hatvanas évekről úgy szokás beszélni, hogy nagyon ellentmondásos korszak volt. Ez vaskos eufemizmus. Ez a macbethi bűnben fogant kádári újvilág nemcsak a múltat, hanem az akkor aktuális jelent is eltörölte. Hogy lehet a jelent eltörölni? Ahogy Baranyay Bandi kollégám, a tárlaton kiállított művész sokszor elmondta: „és akkor Kádár János feltalálta a televíziót”. Ezen jókat nevettünk, de egyszer valaki megírhatná (ha már meg nem írta), hogyan hatott a kádári konszolidáció sikerére a Táncdalfesztivál, a Ki mit tud?, a sportközvetítések (a római, a tokiói olimpia, a hatvanhatos futball vb, a tv-szilveszterek), vagyis a tömegszórakoztatás. Az enyhülés és az amnézia persze nem csak a képzőművészetben érhető tetten, Kertész Imre is pont erről beszélt, amikor átvette az irodalmi Nobel-díjat: se Auschwitz, se ötvenhat.

Helyette volt olasz orkánkabát (négerbarna és olívzöld), nylonharisnya, nyloning, nylonbugyi. Volt tartóshullám (dauer) és tupírfizura (a fizurába rejtett nylonharisnyával). Csajozó autó volt a Skoda Felicia, de gebinesnek, nőgyógyásznak volt szép nagy Volgája. A presszóba csörgős golyófüggönyön át lehetett belépni, a Casino kávéfőzőgép mögött a karokat húzogatta a nyloncsipke bóbitás kávéfőzőnő, akinél keményblokk ellenében esetleg olyan kávét kaphattál, ami csak fele részben volt zaccból főzve. A presszóban piros szkáj ülőkék, a falakon absztrakt, egymást metsző háromszögek felváltva a virágos hengert. Esetleg rézkarcok. Részletre árulták őket képcsarnoki ügynökök, akik közül sokan bebörtönzött ötvenhatosok feleségei voltak. Magával sodor bennünket a modernitás. A vállalati bulikon nyakaljuk a feketecímkés cserkót, a Lánchíd konyakot vagy a mecseki itókát, hurrá, hurrá, gebines szocializmus, fridzsiderszocializmus!

Valahogy vissza kéne evickélni a képzőművészethez.

Mi látható ebből, a létezett, Lánchíd konyakszagú hatvanas évekből a korszak művészetében? Szinte semmi. Ez a korszak arról szól, hogy végre modernek lehetünk. Tatai Erzsébet a katalógusban azt írja: „hiszen éppen a modernizmusra jellemző, hogy idegenkedik a politizáló, didaktikus szándékoktól”. Nem beszélve arról, hogy a fenti tartalmak leképezése az adott keretek között elképzelhetetlen. Amúgy pedig most szabadultunk meg a szájbarágós didaktikus szocreáltól. Már nem Geraszimov festő elvtárs mondja meg Bernáth mesternek, hogy hogyan kell festeni. Nem kell már Kónyi elvtársat meg sztahanovistákat festeni (hiszen mi is tudtuk, hogy ezen már csak röhögnek az emberek). Végre leküzdjük a provincializmust, és nyíltan vállalhatjuk Picasso módszereit, akár le is másolhatjuk! Lásd: Picasso: Koreai mészárlás, 1952 – Baska József: Háború (Vietnám), 1963–1965. Ennél nagyobb provincializmus nem kell. Különben is, már semmi baj Picasso elvtárssal – hiába küszködött ellene Bernáth Aurél – 1947 óta a Francia Kommunista Párt tagja, 1949 óta a Nemzetközi Békemozgalom aktivistája, a Kominform ügynöke, úgynevezett „hasznos hülye” (Lenin). És ami a legfontosabb: a magyar forradalmat is elítélte. Daniel Spoerri könyvében leírja, hogy 1956-ban Svájcban az ő rendezésében mutatta be a Klein Theaterben Picasso A telibe viszonzott vágyakozás (A vágy, aminek elkapták a farkát) című darabját. A színház előtt svájci diákok tüntettek a forradalomgyalázó Picasso ellen. (Spoerri, Daniel: Anekdotamania, Budapest, Kijárat, 2010, 42.)

Szóval semmi baj Picassóval, fel lehet húzni a zsilipeket. Mellékesen jegyzem meg, az egyetértés minden reménye nélkül, hogy véleményem szerint a király meztelen. Picassónak van jó néhány kitűnő műve, de életműve végtelenül egyenetlen. Egyedül a kubista korszak az, amit Picasso komolyan gondolt. Az eredeti kubizmus még a látott és a tudott dolgok disszonanciájára épült, és egy síkra transzponálta a három dimenziót. Az eredeti kubizmust (nyilván rigorózus elmélete miatt) fölváltotta a kubizálás, ami aztán egyre üresedő modorrá vált. Erre a kubizáló modorra, tulajdonképpen manírra kapcsolódott rá a modernizálódó szocmodern. Ennek igazából nincs már köze sem az eredeti kubizmushoz (Braque, Picasso, Juan Gris), se az orosz konstruktivizmushoz (Tatlin, El Liszickij). Ez egy menzaleves. Ennek a képviselői a kiállításon Bojtos Károly, Baska József, Blaski János, Bencze László és – hogy ne csak „B” betűseket említsek – a Tury Mária–Kádár György-házaspár. Ezeket ugyan szelíd erőszakkal vissza lehet vezetni az említett forrásokhoz, de annyi kompromisszum és hígítás van bennük, hogy az anyjuk sem ismerne rájuk.

Az egésznek az eszmei hátterében az áll, hogy már a szocreál időszakában sem tudták megfogalmazni, hogy mi az a szocialista realizmus, de szinte rendőrhatósági módszerekkel kikényszerítették. Nem stílus, hanem módszer – hirdették. Később, a presszió szűntével a szocialista realizmus fogalma teljesen diffúzzá vált. Luzsicza Lajos Hétköznapok. Képzőművészeti életünk sorsdöntő évei 1945–1960 című visszaemlékezésében megemlíti, hogy 1949-ben, amikor mint minisztériumi alkalmazott a Magyar Képzőművészeti Szövetség vidéki alosztályait szervezte, Pécsett járva Martyn Ferenc „[h]uncutkás mosolygást alig titkolva feltette a kérdést a pestieknek: mi az a szocialista realizmus?” Kiderült, hogy bár jeles művészettörténész is volt a társaságban, lényegében nem tudták definiálni a fogalmat. Emlékszem tanulmányaimból a primitív disztinkcióra: „amíg a polgári alapokon álló kritikai realizmus csak rávilágít a problémákra, a szocialista realizmus megmutatja a kiutat.”

Egy másik fontos emlékező, Kovács Péter több helyen hangoztatott tétele, hogy értékek csak ennek a kultúrpolitikának ellenében születtek, nagy általánosságban igaz. De az élet és a tehetség fölülírja az általában igaz tételeket. Ennek a kiállításnak, amely jórészt a támogatott és tűrt alkotásokat tartalmazza, anyagából is fölfénylenek Barcsay, Kondor, Somogyi, Maurer, Kokas, Czimra, Vilt, Gruber és mások igen kvalitásos munkái. Megértem Kovács Pétert, hiszen tudom, hogy Székesfehérvár az ő idejükben azilum volt a „másként alkotó” művészeknek, de a kivételek erősítik a szabályt. Például abban, hogy Somogyi József református ember létére (a dunántúli egyházkerület világi elnöke volt) emlékezetesen szép, megrendítő korpuszt mintázott 1967-ben a hollóházi új katolikus templomba. Miközben ez a kor véresen vallásellenes volt. 1961-ben Kondor Fényes Adolf Teremben megrendezett kiállítását bezáratták, mert túl sok volt az angyal, és az elvtársak úgy gondolták, hogy ez klerikális agitáció. Telerakták az egyházat békepapokkal és besúgókkal. Mivel az ateizmus egy vallás, tudták, hogy nekik mindenképpen a már létező vallással kell leszámolni.

Visszatérve a kiállításra. A kiállítás szürke, de nem is lehet más. Nyilván a Galéria raktárai nyíltak meg (főleg), és hát ezeket vásárolták össze anno. Tehát kultúrhistóriai, művészetpolitikai szemle az, amit látunk. Kácsor Adrienn tárta föl, hogy az egykori állami vásárlások anyaga 90%-ban különböző múzeumok, de főleg a Galéria raktáraiban szunnyad. Jó, ha 30-40 évenként előkerülnek ezek a műtárgyak. Jó néhányról inkább azt kellene mondanunk, hogy kultúrtörténeti dokumentumok (például Bernard Buffet két hatalmas vászna, amelyekről remélem, hogy soha többé nem kerülnek elő).

A kiállítás nemzetközi kitekintéséről szólva: ellenemre van a nyugati, szalonkommunista, társasutas művészek felmagasztalása. Bódi Kinga ezt írja a katalógusban: „A kor szocialista és kommunista művészei a békéért, az elnyomottak felkarolásáért és a dolgozó emberek megbecsüléséért, az egyenlő lehetőségekért küzdöttek.” Tényleg nem csodálkoztam volna, ha ezt 30-40 évvel korábban olvasom. Ezeket a kiváló embereket egyáltalán nem zavarta egy vérbefojtott forradalom, sem az azt megelőző tébolyult sztalinista diktatúra. Itt van Willi Sitte, ez a szörnyű NDK-s propagandafestő, itt van Guttuso, ez a puffogóan harsány, csiricsáré olasz, akinek az erotikája is visszataszító, gyomorforgató és giccses. Akkor már inkább Hans Ernire lett volna szükség, aki jól látható hatást gyakorolt magyar művészekre: Szász Endrére, Kass Jánosra, Reich Károlyra.

A grafikai anyag nem tükrözi azt a közvélekedést, hogy a hatvanas évek a grafika aranykora volt. Ez az anyag inkább a szocreál, mint a szocmodern trendet tükrözi. Amúgy jellemző a korra, hogy 1972. december 12-én a Lenin körúton a rikkancs így árulta az esti újságot, hogy: „A rézkarckirály halálával, Esti a Hírlap!” A rézkarckirálytól egyetlen, rosszul megvilágított rézkarc szerepel a tárlaton. Az a terem egyébként is rémes. Kondor Soha többé című vásznát egy lámpa hátulról (!) átvilágítja. Az említett, Emlék az üveggyárból című rézkarca viszont sötétben van, ahogy még sok minden ebben a teremben. Például Bernáth pasztellje, Kohán nagyméretű képe, és valahol az állványok közé dugva Baranyay András két bernáthos ihletésű litográfiája (ami voltaképpen egy, mert két fázisnyomatról van szó). Ez az a terem, ahol eluralg a művészkedő installáció, valóságos environmentet alkotva. Értem én, hogy szocialista építés, állványok, meg raktári szituáció, meg orosz avantgard, meg magyar Rajk László, de hát mindez a művek és a nézők kárára!

Lehetne hosszan sorolni a jó és a rossz műveket. Előbbihez Gruber Béla fantasztikus diplomamunkáját, Vígh Tamás karancsberényi partizán-emlékművét, utóbbihoz Bortnyik szánalmas paródiáit, Duray Tibor ijesztő parasztasszony-gólemét számítom. El lehet mondani, hogy egyesek jobb műveikkel is szerepelhettek volna, például Lakner a szűrnatúr korszak után következő szájakat, csontokat, rózsákat ábrázoló műveivel vagy a Danaeval. (Apróság, de megemlítem, hogy Mikus Sándor, a Nagy Tanító alkotója nevetséges táncoló lányszobra szerintem, Szeifert Judit véleményével szemben, nem twisztel, hanem cselsztonozik, még letkiszezhetne, ha a bal lábfejét nem kifelé fordítaná. Ilosfai József Szerelmespár című műve két nőt ábrázol, ettől még lehetnének szerelmespár, de arra semmi sem utal. Egyszóval volt itt minden, csak hit nem, sem a szocializmusban, sem másban.)

Végül fontos kijelenteni és megköszönni, hogy a tárlat segít megkülönböztetni a szocreált a szocmoderntől, ebből a szempontból kitűnő Rieder Gábor tanulmánya. Magam is tapasztaltam, hogy tanítványaim mindent a szocreálhoz soroltak, amit a szocialista rendszer alatt épült vagy készült ideértve úgy a békásmegyeri lakótelepet, mint Somogyi József Szántó Kovács János-szobrát.

Az iparművészetben gond nélkül vissza tudott térni retrostílusként a hatvanas évek modernje, nem úgy a képzőművészetben. Azt hiszem, el lehet mondani, hogy öszvér stílus volt a szocmodern. Rieder Gábor képlete szerint szocmodern = szoc(ializmus) + modernizmus.

És hát az öszvérek nem szaporodnak tovább. Ez esetben hála Istennek.

 

Eszik Alajos

 

(A szerző grafikusművész, az MKE docense. // Köszönjük a képeket a Magyar Nemzeti Galériának.)