Feketemosó: Év végi szennyes

Ez az utolsó Feketemosóm idén, ilyenkor szoktak számot vetni. Talán most itt bele is fér, mert ebben az évadban én csak blogoltam bele a nagyvilágba, mint egy tinédzser, aki kedvesnaplózza, hogy mi történik vele. Elnézést, ha ez unalmas volt. De hát mit csináljak, ha most épp az történik, hogy telik az a kurva élet. Ennél se több, se kevesebb. És ez jó, azt hiszem.

Furcsa év volt, olyan gyors, hogy nem is nagyon tudok rá visszaemlékezni, talán ez van, ha dolgozik az ember, meg fölnőtteskedik. Emlékszem, mennyit unatkoztam korábban: órákon keresztül, frusztráltan, iskolákat, embereket, könyveket (sokat) unatkoztam végig. Mikor Schopenhauert tanultuk filozófiából alapszakon, fejbe is kólintott ez az egész. Azt éreztem, öregem, szóval, ez a fószer rájött, hogy miért ilyen ijesztő unatkozni: ilyenkor találkozik össze az ember a saját halandóságával és az ebből is adódó szorongással. Ez tetszett, mert én ilyen beszari vagyok, és szeretem, ha mindenféle dolgok – pl. a művészet – alám tolja azt a biztonsági hálót, hogy ez nem csak nekem téma, ez az egész egzisztenciális válság (máshogy is lehet: halálfélelem, bizonytalanság) nem csak engem kínoz.

Ebben az évben nem unatkoztam. Várni sem vártam, csak reptereken és buszállomásokon, de akkor sem úgy, mint régen. Volt dolgom: e-maileket olvasni, válaszolni, szervezni, feketézni, doktorizni, szerkeszteni. Vagy ha vártam, az jó várás volt. Valakit vártam (a barátom, aki messze lakik tőlem), vagy egy eseményt, amit én szerveztem, és kíváncsi voltam, hogy fog sikerülni. Meg növesztgettem az említett biztonsági hálóm: nagyon sok jó filmet láttam, kiállításokon voltam. És persze sok punk zenét hallgattam, még koncertre is elmerészkedtem. Ez nagyon fontos, mert engem ez tesz boldoggá: a zene, a színek, a betűk. Nem időszakosan, hanem konstans. Visszanézve, ezekről is írtam a Feketemosóim.

Tudni kell azért azt is, hogy alapvetően introvertált és kis energiaszinten tengődő ember vagyok. Ki tudok fáradni hamar, ideális parallel életemben napi 10-11 órát alszom, időben elindulok a találkozóimra, megmosom a hajam kétnaponta, kiszedem a szemöldököm. Törődöm minden barátommal, felhívom a tesóim jó sokszor, a kutyával pedig játszom napi két órát. Ezt a precíz Timit igyekszem életre hívni, egyben rendszerezni a másik, szétszórt Timi agyát, a túlfókuszált figyelmét megosztani. Ennyi év után jöttem rá, hogy ezer problémám eredője ez a figyelemzavar. Így merülök el az érzelmekben (a negatívakban főleg) napokig, sőt, korábban hónapokig, így csúszom el akkor, mikor valaki szövegét korrektúrázom órákig, mert nem tudok egyszerűen kilépni a szövegtérből ésatöbbi. Dolgozom ezen, nem vagyok róla meggyőzve, hogy egyszer összeszedett ember leszek, legalábbis más mércéjével mérve, de magamhoz képest sokat fejlődtem. És arra is rájöttem, hogy nagy a teherbírásom, hiába a kis kripli természetem, de ráerőltetem magam a munkára. Erre ez az év tanított. Soha nem voltam még ilyen fáradt, de ilyen magabiztos sem. Soha nem tudtam megengedni magamnak, hogy ennyit hibázzak, de emellett ebben az évben kétszer annyit teljesítettem, mint máskor, és mint mások.

Lassan befejezem a magam fényezését, csak annyit akarok még mondani, hogy kösz, 2017. Ez jó muri volt.