A punk olyan jelentőségű irányzattá nőtte ki magát, hogy elkerülhetetlen reflektálni rá a populáris kultúrával foglalkozó kutatásokban. Vass Norbert az egyik ilyen lelkes kutató, aki a hazai punk és az underground szcéna alakulásával foglalkozik a késő Kádár-korban. Vele készítettünk egy rövid interjút, amelyben többek közt személyes kötődéseiről, a punk mai funkciójáról és a CPg-ről kérdeztük. – Szabó Csanád interjúja
Apokrif Online: Hogyan kerültél kapcsolatba a punk irányzattal?
Vass Norbert: Bőzsöny Zsolti mutatta meg, a szomszédunk, aki egy délutáni gombfoci-világkupa lebonyolítása alatt másolta föl a kilencven perces TDK-kazettám egyik felére a Green Day Dookie című lemezét, a másik oldalra pedig az Smasht az Offspringtől (közben pedig csúnyán lenyomott a brazilokkal). 1994-ben járunk, ez vastagon a kazettakorszak, és gyanítom, többen egyből hozzáteszik azt is, hogy akkor nullázta le magát a (kaliforniai) punk. Lehet. Nem mentegetőzésből mondom viszont, de persze fogalmam sem volt, miféle szubzsáner ez, és arról sem, hogy pár év múlva menő lesz majd cikinek érezni. Én mondjuk kilenc évesen meglehetősen keménynek gondoltam, és a mai napig hálás vagyok az MTV-pankoknak, hogy elvezettek a példaképeikig pár somogyi gyereket – engem is. Ha nem lesz a zenéjük akkora üzleti siker, mint amekkora lett, aligha bömbölt volna a Videoton hangfalaimból a Come out and Play, mielőtt biciklizni indultam a környéken. Ez persze nem a „késő Kádár-kor” már, hanem annak egy légüres posztulátuma, amihez nekünk – bár Bret Easton Ellis tevékenységéről nem hallottunk természetesen – pompás háttérzenének tűnt a punk (amiről, mondom, nem tudtuk azt sem, hogy van és hogy így nevezik). A lényeg egyébként nekem azóta is az energia, ami ezekből a dalokból árad.
Aztán, ahogy nagyobbak lettünk, jöttek természetesen a koncertek is, ami viszont rám rúgta a kaput megint, és amitől fogva kutatóként is érdekelt a színtér, az Kövessy Róbert CPg-ről szóló dokumentumfilmje, a Pol Pot megye punkjai volt. Abból tudtam meg, hogy ezek a srácok abban az évben szabadultak, amikor én születtem. Az úgynevezett „késő Kádár-korban”, ugye.
AO: A Riot grrrl mozgalom azt a nézetet hangoztatta, hogy „Girls invented punk rock not England”. Te hova helyezed a külföldi punk feltalálását térben és időben?
VN: Hú. Szerintem az általad említett szöveg eredetileg ugyanolyan ártatlan és szellemes geg lehetett, mint a hasonlóan csúfos véget érő Punks not Dead. Ha jól tudom, Kim Gordon, a New York-i Sonic Youth basszusgitárosa viselte először a pólóján ezt a feliratot, ebből lett szlogen. Végigfutottam most, milyen kontextusban kerül elő különféle obskúrus és kúlnak képzelt mikroblogokon, és hát egyszerre megmosolyogtató és szomorú, hogy mennyien használják karótnyelt, militáns érvként. Amikor ennyire kiüresítve, átgondolatlanul, és legfőképpen halál komolyan idézgeti önmagát, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a punk tényleg halott. Mert akkor kihalt belőle a humor. A humortalan punk pedig végtelenül unalmas. Sokkal izgalmasabb számomra, hogy a punk jelszavaiban magától értetődően bérelt helye van a tagadásnak (oké, azt nem tagadom, hogy a CPg Erdős Péter című dala éppenséggel állít), és hát mindkettő korábban említettnél pontosabb jelszó szerintem az I Don’t Wanna Go Down to the Basement, ami ugye a Ramones első lemezén hangzik el. Játékos, eltökélt, gyors, szellemes. Ezzel talán a kérdésedre is válaszoltam.
AO: És a hazait?
VN: Hallani itt-ott azt a városi legendát, hogy a Never Mind the Bollocks már megjelenése másnapján pörgött egy budapesti házibuliban. Ezt a történetet éppen amiatt szeretem, mert ahogy távolodunk ’77 októberétől, egyre többen fogják állítani, hogy ott voltak azon az összejövetelen, pedig dehogy voltak. Ami biztos, az állambiztonság 1978 elején már megneszelte a punk jelenlétét, és egyből szimatolni is kezdett utána. Eddigre százával kezdenek próbálni azok a zenekarok, amelyek közül a legtöbben az első fellépésig sem jutnak, de a lényeg, hogy valami elindul. Ugyanebben az éven a Beatrice azt énekli, hogy „A nem kell sem kell!” Azért az egy elég jó sor, nem?
AO: Hogyan definiálnád a punkot? Mit jelentett punknak lenni szerinted?
VN: Nekem a szellemes szövegek, a gyors dob, a reszelő gitár, a nyekenyóka énekhang, a minimalizmus, a kurvajó tipográfia és a barkácsesztétikum egyaránt tetszenek, mint ahogy az is, hogy a punk közösségben kezdettől fogva teljesen egyenrangúak a lányok és a fiúk. Meg a humor és az energia persze, amiket már mondtam. És az is, hogy fölsegítik azokat, akiket föllöktek a pogóban, de csak azért, hogy zavartalanul folytatódhasson a háború a nézőtéren.
AO: Mivé lett a punk napjainkban?
VN: Őszintén szólva, elég nehéz a punkot valamiféle idővonalon látnom, és kisilabizálni, aztán kifejezni, honnan hova jutott. Számomra a punk ma is a mindennapok fontos része. Viszonylag gyakran hallgatok régi lemezeket, amelyek most is úgy szólnak, mintha tegnap készültek volna, az újak közül pedig csak azokhoz térek vissza, amik valami miatt megtetszenek. Ha van húzásuk. És biztos vagyok benne, hogy tíz év múlva is készülnek majd ilyen lemezek. Szóval nekem a punk – ez az eleve idézőjelek között született ötlet – ugyanolyan vitálisan agonizál, ahogyan húsz éve tette. Már a legelején rengeteg érdektelen produkció született a punk jegyében, mint ahogy ma is iszonyú sok ilyen készül. De indulnak is nagyon jók. Számos organikusan fejlődő diszkográfia zárult már le, és sok izgalmasan kanyarog ma is. Kevés persze a teljesen hibátlan, csak hát – ez a lényege a rajongásnak – az ember a kedvenceivel elnézőbb.
AO: Milyen korszakokra lehet felosztani az irányzatot?
VN: Erre vonatkozóan biztosan vannak az én szavaimnál sokkal színesebb és pontosabb leírások, ábrák és infografikák az interneten. És számos nagyon komoly tanulmány is. Úgyhogy ahelyett, hogy okoskodni kezdenék, azt javaslom, hallgassa meg mindenki a Wire 1977-ben megjelent Pink Flag című albumát. Profetikus lemez, amely megjövendöli a punk és a posztpunk szinte összes állomását. Tényleg.
AO: Többek között a CPg-vel is foglalkozol. Beszélj a punk hazai kialakulásáról, kérlek!
VN: Fejembe vettem nyáron, hogy írok egy hosszabb szöveget a hazai punk kezdeteiről, aztán elég hamar rájöttem, hogy lépten-nyomon legendákba ütközünk, ha erről kezdünk beszélni. A legendák egy ideig támogatják ugyan a megszólalást, összességében viszont ködbe vonják a tényeket. Úgyhogy az elkészült szöveg arról szól, hogy nagyon sok biztosat nem tudhatunk, ezért az volna talán célravezető, ha kisebb közösségek, kerületek, kisvárosok színtereinek a feltárásához fognánk hozzá. Persze a dolog természeténél fogva azok is tele lesznek legendákkal, de ha egymás mellé tesszük őket, akkor némelyik kioltja a másikat, mások pedig megerősödnek talán. De lehet, hogy egyáltalán nincs igazam. A mítoszi köddel viszont valamit kezdeni kell.
Azt nagyon fontos hangsúlyozni a punk hazai kezdeteivel kapcsolatban – még ha ez merőben banális is –, hogy izgalmat hozott az évek óta meglehetősen unalmas hazai könnyűzenei kínálatba. Bátor volt és eltökélt. És ha valahol, hát itt, a vasfüggöny mögött aztán maximálisan működött a csináld-magad szellemiség. Sokan próbálhatták ki a hangjukat a punkban, sokan találtak általa közösségre, másokat viszont hamar másfelé sodort az élet.
AO: Mi történt/történik a rendszerváltás után a hazai punk rockkal?
VN: „Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak. / Elvették a kedvenc játékomat” – írja Petri György. A rendszerváltozás után a punknak is időbe telt, amíg újból feltalálta magát. De szerintem sokaknak sikerült.
AO: Hogyan tud az irányzat társadalmilag aktív lenni?
VN: Ha a független lemezkiadókra, a foglaltházakra vagy a fanzine-közösségre gondolsz – amennyire tudom –, ez a hálózat (idomulva az új időkhöz és kihívásokhoz) még mindig működik. Ha az „üzenet eljuttatásának” alternatív módozataira kérdeztél rá, arról meg azt gondolom, hogy 2017-ben nagyobb rá az esély, hogy véletlenül (pontosabban a YouTube vagy a Spotify szeszélyének köszönhetően) elcsípem egy új-zélandi punkbanda tengerimalacokról szóló kislemezét, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, a kérdés csak az – éppen a médiazaj miatt, aminek következtében eljuthatnak hozzám ezek a számok – van-e még olyan izgalmas ez a találkozás, mint egykor lehetett?
AO: Nem furcsa egy kicsit intézményesített keretek között beszélni a punkról?
VN: Miért lenne fura bármiről is bármilyen módon beszélni? A punk éppen arról szól, hogy tulajdonképpen mindenféle modalitás megengedett. Ellenben Magyarországgal, külföldön ez egy komolyan kutatott és feltárt terület. A miénknél szerencsésebb történelmi fejlődésű vidékeken a punkkutatásnak könyvtárnyi irodalma van.
AO: Milyen kutatással foglalkozol most a témában?
VN: Mivel nagyon izgalmas szerintem Óbuda szerepe a punkban, nagyon szívesen beszélgetnék azokkal, akik az Árpád Gimnáziumból és a környező panelokból indultak. Ez a középtávú tervem.
AO: Zárásképpen tudnál mondani olyan kortárs punk zenekarokat, akiknek a koncertjein ott kéne lennünk?
VN: Nemrég voltam a Black Lips koncertjén, amit nagyon vártam, de csalódtam bennük. Persze, ha legközelebb errefelé járnának megint, újból ott lennék. Ami a hazai mezőnyt illeti, december 17-én nagyon jó program lesz a Dürerben. Jövő februárban a brit nagypapákat lehet majd elcsípni. Szívesen meghallgatnám még a Coneheadset, bár nem hiszem, hogy a szettjük hosszabb lenne fél óránál. És ezer meg egy banda van még, akik jók.
Apokrif Online 