Feketemosó: #MeToo

Felállt a hátamon a szőr, mikor először meghallottam ezeket a mondatokat több férfi ismerősömtől: „De nektek, nőknek ez tetszik.” vagy „Nem tudjátok kezelni a bókokat”. Ez nem bók. S nem, cseppet sem tetszik. Nem rak hozzá az önbecsülésemhez, inkább elvesz belőle. Sokkal több vagyok, mint a testem. Néha úgy érzem, hogy a melleket, a feneket, a hosszú hajat szeretném leszerelni magamról. Hogy csak legyek, minden szexuális maszlag nélkül: csak én magam. – Murzsa Tímea írja az Apokrif blogját.

Nagyon régóta halogatom ennek a szövegnek a megírását, de a Weinstein-féle botrány és a Me Too-hashtag kapcsán kikívánkozott belőlem.

Nehéz írni arról, hogy mennyire kiszolgáltatott tud lenni az ember.

Elmondjam, mi játszódik le a fejemben, mikor reggelente a buszon rendszeresen kapok egy-egy olyan „bókot”, miszerint rövidebb szoknyát kéne hordanom, vagy mikor a velem szemben ülő férfi hozzám érinti a lábát a villamoson, elveszem, biztos csak véletlen, megint odateszi, még szorosabban, én megint elhúzom, s ez így folytatódik a Hűvösvölgytől a Széll Kálmán térig? Hányingerem van, szét tudnék robbanni. Látom az arcán, hogy élvezi. De felállni, megszólalni nem tudok. Lebénultam. Aztán leszállás után hirtelen beindul a menekülési ösztönöm: sprintelek – gepárd vagyok, ezt pont tegnap mondta nekem két ismeretlen pasas –, mert attól félek, a metrón is mellém fog ülni.

Vagy mikor este megyek hazafelé a hídon, sehol egy lélek, csak egy sziluett közeledik. A velem szemben jövő kigyúrt srác mellettem elhaladva belemarkol a seggembe. Megfordulok, próbálok szavakat formálni, de a sokktól csak valami katyvasz jön ki a számon. Ő meg nevet. Vagy mikor az utcánkban sétálok, délután van, szép az idő – szeretek ilyenkor egyedül mászkálni –, aztán amikor egy nálam kétszer nagyobb pasi mellett elhaladok, az gusztustalanul részletezni kezdi, hogy mit gondol az egyes testrészeimről. Elmondom, mi van akkor: félek. Megalázva érzem magam. Kiszolgáltatva. Szerencsére olyan apukával áldott meg a sors, akit ha így érzem magam, azonnal felhívhatok, s ő értem indul. Legyek két sarokkal arrébb, vagy a város másik végén.

Felállt a hátamon a szőr, mikor először meghallottam ezeket a mondatokat több férfi ismerősömtől: „De nektek, nőknek ez tetszik.” vagy „Nem tudjátok kezelni a bókokat”. Ez nem bók. S nem, cseppet sem tetszik. Nem rak hozzá az önbecsülésemhez, inkább elvesz belőle. Sokkal több vagyok, mint a testem. Néha úgy érzem, hogy a melleket, a feneket, a hosszú hajat szeretném leszerelni magamról. Hogy csak legyek, minden szexuális maszlag nélkül: csak én magam. Most arról nem beszélek, hogy világéletemben csak annyit akartam, hogy okosnak lássanak. Ne szépnek, az nem érdekel. Ez egy másik hosszú bejegyzés lenne, talán egyszer megírom.

Gondolom, ezek látszólag kis dolgok. De volt idő, nem is olyan rég, mikor ezek a hatások olyan szintű szorongást okoztak nálam, hogy a metrón nem mertem senki mellé beállni, mert attól féltem, mikor tapiz le illető. Egy kedves mosolytól is beindult nálam a vészjelző, s inkább leszálltam. Irreális állapot volt, aminek az adott táptalajt, hogy mindennap volt egy apró, másnak jellegtelen pillanat, ami az én komfortzónámat pontról pontra kikezdte.

Mindenkinek – nőknek, férfiaknak –, akik azt mondják, ez a Weinstein-ügy túl van reagálva, minek ment oda, ő a hülye, biztos ő akarta, miért öltözött úgy, csak annyit tudok mondani, hogy tanuljuk meg tisztelni mások határait. Aki erre azzal védekezik, hogy mindenkinél mások a határok, akkor tegyünk konszenzust: NEM szólok be másnak, hiába néz ki jól, NEM tárgyiasítom, alázom meg, NEM fogdosom, mert formásak az idomai. NEM viselkedem ösztönállat módjára, mert elvileg ember vagyok. NEM éreztetem senkinél az erőfölényemet, állom el az útját, szorítom sarokba, hogy úgy érezze magát, mint egy rohadt kisegér. A NEM az NEM. Az alapvető tisztelet pedig kijár mindenkinek.