Gonoszkodás minőségbiztosítási okokból

Az RS9 Színház Folyóügye mindennapi, kellemetlen, abszurdig felfokozott pillanatokon keresztül mutatja be az emberi természet kétarcúságát. Braun Barna jelenetfüzérében a karakterek különböző helyzetben válnak hol áldozattá, hol elkövetővé. Pedig a történet csak egy átlagos munkanap reggelén kezdődött, amikor a szerzőt egy behajtáskezelő cég operátora arra kérte, azonosítsa magát.

Fotó: Olajos Ilka
Fotó: Olajos Ilka

A kérés már csak azért is ellentmondásos, mert teljesítése továbbrontaná annak helyzetét, akit a behajtó zaklat, így tehát saját magával szúr ki az, aki készségesen együttműködik. Ez a fajta önsorsrontás körülbelül Szophoklésszel ment ki a divatból, így nem csodálkozhatunk azon, ha a Folyóügy karakterei nem mondják be a nevüket, születésük időpontját, édesanyjuk nevét – egyébként is micsoda intim és röhejes kérés! A kafkai pert is megidéző előadásban, amelyet Csáki Rita rendezett, öt színész valósítja meg a történetet egy apró forgószínpad segítségével, így a jelenetváltások gördülékenyen működnek, sokszor vizuálisan is, verbálisan is kihasználva a kettéosztott színpadi tér adta lehetőségeket. A forgószínpadon keresztben az univerzum ügyfélkapuja található, ahol ügyintézők és ügyfelek lépnek érintkezésbe.

Ez a társadalmi ütközőpont naponta ér utol bennünket, nézőket is: az a kellemetlen pillanat, amikor a magánszemély az „ügyfél” szerepét ölti fel, míg a másik emberi lény, aki munkájából kifolyólag a szolgáltató, a vállalat, vagy a cég embere, az ügy másik felévé válik, és konfrontálódni kénytelen.

Az ügyfélablakokon túli érdekütközésből adódó abszurd szituációkat az előadás kiterjeszti minden olyan további társadalmi interakcióra, ahol a nyilvános viselkedés nyomasztó helyzeteket hoz létre. A repertoár így olyan további figurákkal bővül, mint például az összevissza fecsegő taxis, vagy az idegesítő és zaklató nyugdíjas néni a vonaton. Tegye fel a kezét, aki nem találkozott ezekkel a „tipi fissi”-jellegű, de sajnos létező alakokkal, akiknél a jellemfejlődés szóba sem jöhet! Braun Barna szövege kiemeli őket a mindennapokból, hogy aztán a művészi stilizáció (meg a forgószínpad) segítségével rámutasson azokra a társadalmi feszültségekre, amelyeket pusztán az emberi természet kisszerű hitványsága okoz, és nem más.

A pergő, nagyon is életszagú párbeszédek mellett a legtöbb jelenetben a színészi játék a humor forrása. A színészek karikatúra-szerűen, ugyanakkor nagyon letisztult vígjátéki egységekként skiccelik fel ezeket a mindennapi figurákat és alkalmi zsebhitlereket: a postást, a kallert, a mávost, telefonos operátort, a felvételiztető céges munkatársat, az idősebb puma kolléganőt és persze a telefonon zaklatott, kötekedő állampolgárt. Oda-vissza helyzetek ezek, egyszer az idős nénit alázzák meg, máskor ő aláz. Nincs állandósított áldozat- és támadó-szerepkör, mindkettő ott van bennünk, például amikor trollokká válunk, és internetes kommentcsatákba megyünk bele, amikor jogtalanul reklamálunk, vagy amikor rendőrrel fenyegetőzünk, vagy igen komoly névtelen feljelentést teszünk a hatvanas években, és akkor is, amikor mérgünkben üvöltözünk az izguló egyetemi hallgatóval a szóbeli vizsgán, mert ostobaságot mond zavarában. Nagyon sok ilyen jelenet adódik a valóságban, és bizony a legtöbbször nem vesszük észre, hogy még ha az esetek nagy részében jó emberek vagyunk is, de akkor és ott visszaélünk a helyzettel, vagy esetleg a helyzet él vissza velünk.

Jászberényi Gábor call centeres diszpécserként pontosan ráérzett arra, hogy noha a hivatalból telefonálók nem saját akaratukból, csupán pénzért hívogatják az ügyfeleket, ugyanakkor a munkakör eltökélt belső elvi azonosulást követel a túlélés érdekében, így az általa megformált figura gyakorlatilag kihívásnak tekinti, hogy egy-egy ilyen szócsatában felülkerekedjen a felhívott feleken. A fenyegetőző diszpécser munkája attól abszurd, hogy nem mondhatja el, mi vár arra, aki nem diktálja be adatait, hiszen semmilyen információt nem szolgáltathat ki harmadik félnek. Ilyenformán az üres fenyegetőzés töltetlen fegyverhez lesz hasonló. Ez a soha nem lankadó, de értelmetlen harci kedv teszi a figurát viccessé, hiszen a hitvány piszkálódó kisember sosem veszi magát észre – és ez az ő mindenkori tragédiája. Kathy Zsolt taxisa ezzel szemben egész más: valahogy kiugrik az előadásból. A többi jelenethez képest hosszabb, és sokkal árnyaltabb képet fest egy elszúrt és szomorú életről, az előadás mintha ebben a monológban keresné meg e nyugtalanító figurák belső motivációit: a szeretet- és a szexhiány mint a fojtott agresszió egyik oka reális és ösztönös magyarázat. A monológjában megfogalmazott érzelmek választ nyújtanak arra a kérdésre, miért viselkednek így az emberek. A taxis felesége viselkedésében látja léte mindenkori problémáját, a nőben, aki öt éve nem fekszik le vele, nem szereti őt, aki otthonról dolgozik jogi asszisztensként a légkondicionált budai lakásban, és három monitorja van egy számítógéphez, amit a taxis ugyebár nem ért. Ahogy a gondolatai egymásból nőnek ki, ahogy a feleségét és a házasságukat kielemzi a nézők szeme előtt, egyszerűen transzparenssé válik maga a taxis is a nő szemszögéből. Makray Gábor leginkább rezignált áldozatként mozog az előadásban, azonban egy pontján ő is kipróbálhatja magát cinikusan viselkedő, semmilyen együttérzést nem mutató postásként. A karakter fölbugyogó embergyűlöletének csak a munkaköre szab határt. Méray Katalin és Málnai Zsuzsanna sokszor a gonoszság feminin archetípusát jelenítik meg, előbbi a postán egyszerre próbál sunyin kiskapukat találni, és ha ezt nem lehet, akkor áldozatot játszani, és jelenetet rendezni, míg Málnai hozza a nyugdíjas lét legnagyobb fájdalmát, az idő által kialakult distanciát öreg és fiatal között, ami szintén számos feszültség forrása életünkben. A vonaton ülő nyugdíjas néninek szánt mondat, amely valahogy úgy hangzott a kalauz szájából, hogy „ez már az utolsó pecsét, nemsokára véget ér”, azt a megrázó metafizikai tapasztalatot sugallja, hogy az öregasszonynak az élete ér véget, és nem az utazási kedvezménye.

Olajos Ilka
Olajos Ilka

A darab a gyűlölködő ügyfélszolgálatos nyomorúságos magánéletébe is bepillantást enged, amikor a Jászberényi által játszott figura egyedül marad a sötét hálószobában, miután egy vacak együttlétet követően szeretője megalázza a dezodorjára tett megjegyzésekkel. Talán érdemes lett volna ezzel a szomorú jelenettel be is fejezni az előadást. A körkörös szerkezetből (körszínpad, nem fejlődő figurák, újra és újra ugyanarról szóló telefonhívások) következő lezárás ugyanis túlságosan adja magát.

A Folyóügy valósága nem igazán „magyarvalóság”, inkább szól az egész világról, mindenkiről, nem csupán a magyar emberről. A perben például – amely szintén egy ébredéssel indul, majd ott is mindvégig titkolóznak Josef K előtt az ügyével kapcsolatban – a bánásmódnak a huszadik századi robbanásszerű bürokratizálódás a hatalommal való korlátlan visszaélés egyik fő oka. A Folyóügy konfliktusait ezzel szemben nem elsősorban a magyarországi életviszonyok okozzák, hanem az emberi természet, amely alkalmazkodik a helyzetekhez, és a neki kedvező szituációkban úgy tesz, ahogy neki jobb (vagy ahogyan a másiknak rosszabb). És évszázadok múlva, amikor a telefonos ügyintézés már elképzelhetetlen és abszurd zsákutcának fog tűnni a telekommunikáció történetében, az emberek ugyanúgy megtalálják majd az utat egymás bosszantásához.

Az előadás call centerben dolgozóknak és CBA-s alkalmazottaknak kötelező. Novemberben lesz újra látható.

Kollár Zsuzsi

Budapest, 2017. október 1.

Következő előadások: november 17. és 18.
További információ: https://www.jegy.hu/program/folyougy-83109

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s