Egyébként nem is tudom szabad-e írni. Felelősségem van, hogy mi kerül az üres papírra, meddig terjedhet a regény és hol kezdődik az én valósága. – Bödecs László írja az Apokrif blogját.
Ha csak írni kéne, azt tudok. Mondom kedvesemnek egy panasszal teli kis bekezdésben, valamikor a virtuális tér időtlen szövegfolyamának egy pontján. Megismétli nekem a mondatot, ugyan nem szántam annak, de ebből felismerem, jelentékeny, mondtam valamit. A reakció érzelmi tartalmára nem emlékszem, hogy sajnálat volt-e, tetszés, egyéb. Nem is lehet lemérni az ilyen kijelentések súlyát, sokkal több van mögötte semhogy egyetlen reakció feltárná különböző felhangjait, a mondat cseng.
Elsősorban író. Valamikor ezzel ébredek. Az ébredés folyamata bonyolult, felméri az agy a nap valóságát, hány óra, hány perc van pontosan, késésben van-e már, mennyit és mikor tud elvégezni vajon, hogyan ütemezze rövid távú és hosszabb távú feladatait, mi férhet bele a mába. A szobában az ággyal szemben asztal, széthagyott jegyzetekkel cédulázott könyvekkel, rajta még laptop, ha ráböksz valamelyik gombra, hamar visszatér alvómódból, szinte azonnal látszanak a nyitva hagyott fájlok, valamely pontjukon megszakított munkák, ezt a gépet kell az asztal mellett álló táskába eltenni, hogy magammal vigyem, akármi is lesz, ha úgy alakul, nálam kell legyen, ebben várnak befejezendő dolgaim.
Verseket már nem adnak ki, új kötetemmel megpróbáltam a három legnagyobb magyarországi szépirodalmi könyvkiadót. És mivel nem vagy repper, divattervező, dramaturg, mikrofonba hörgő sámán, haver, felvidéki vagy erdélyi, senkifia tehát személyed, így terméked sem tűnik eladhatónak, ezért a válasz általában a kiadó szorult helyzetére hivatkozva, hogy a következő időszakban nem tudunk új verses könyveket kiadni. Szerencsére még regényt is lehet, igen regényt, azt kell írni, tele izgalmakkal, fogni mindent, amit tudsz a létezésről és bemutatni karaktereken, történeteken át világos, élményszerű rövid jelenetekben.
Egyébként nem is tudom szabad-e írni. Felelősségem van, hogy mi kerül az üres papírra, meddig terjedhet a regény és hol kezdődik az én valósága. Ami belekerülhet érintkezik a múltammal, egyetlen lehetséges regény, ahogy Kertésztől olvastam a Kudarcban, jelenleg tehát nincs választásom. Az időutazás, azokban a lopott órákban, amikor nem a túlélési malomban őrlöm az időmet, még nehezebb, megtöltöm az agyam szellemekkel, mint, aki itt sincs, mint akit ez nem érdekel. Ha nem így tenném, nem volna értelme, ha így teszem, olyan, mint az öngyilkosság.
Mi lenne, ha csak írni kellene, tudnék-e írni egyáltalán?
Apokrif Online 