Fodor Balázs versei (archív)

működési mechanizmus

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

A várótermekben mindenki lopva néz körül.
Ha megnyikordul egy ajtó, megzörren egy kulcs,
gyanús szemvillanások kísérik. Nyikorognak a
csigolyák is, zörögnek az ízületek. Ki-ki a maga
módján hárít. Telefonál, fájdalmat grimaszol,
érdeklődik a falakon, asztalokon elhelyezett
prospektusokból. Én olvastam, de amint felnéztem,
mások tekintetében láttam saját lopott pillantásom.

A terembe lépve bizarr fém és bőr kínzóeszközök
szolgálják a test gyógyulását. A szellem nyomorította
lélek menthetetlenül beteg. Földön fekszünk.
Túl nagy vagyok a kicsi teremben. Régen túl kicsi
voltam. Balra felnyújtózunk a lábunkkal, és letesszük.
Jobbra felnyújtjuk, és le. Balra fel, és le. Megint
jobbra, és letesszük. A röhögés környékez, mint
egy hold kering körülöttem, távolodik, közeledik,
de akkor eszembe jut, hogy miért vagyok itt.
Hogy miért zihálok, mikor az öregek mellettem,
akiknek még a vetkőzős toll volt a mobilpornó,
hang nélkül, alázattal csinálják a gyakorlatokat.

…és ellazítjuk az izmokat. A kínzóeszközök nem
kerülnek sorra. Pöttyös labda van, de nem pattog
úgy, és nem olyan, mint régen. Pörgetném az ujjamon,
eldobnám, belerúgnék, ehelyett nyújtózkodunk,
forgunk vele. Tarkónkhoz emeljük hason fekve,
végiggurul a hátunkon, a derekunknál elkapjuk.
Mindenkinek sikerül. Kis játékosság, kis mosoly,
a linóleum nyekergése. Öltözködés, sietős léptek
a lépcsőn, némán, mint a lány a vetkőzős tollban.

vetemedés

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Mégis minden hibánkra van példa.
Hogyne lenne, mikor a szemétszelekcióval
együtt jár a másik ignorálása is.
Még csak alkalmanként fordul elő,
hogy nincs miért egymáshoz szólni,
de öreg lakótelepiként elég korán
ráakadtam a távirányítóra.
Olykor meg is lep a csönd, mintha csak
ráültem volna a kapcsolóra, de még inkább,
ha hiába hangosítalak.
Amit megtanulnom nem engedtem
magamnak soha, hogy az ebéd elkészítése,
vagy legyen inkább a vacsora,
a vers, az elfogadás, a hónapok vagy egy év,
mint a takarítás, és nem egy gondolat.
Ahogy átpakolom a kulcsomat mindig máshova,
amíg megleli a helyét, és rászánjam magam
alátétet venni az ajtózsanérra,
hogy ne szoruljon, mert csak indulatot kelt,
ha marasztal, mikor én is inkább maradnék.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s