a mufurc Mikulás elvigyorodott, így felsejtve sárga fogait, majd, mint egy kazánház, lassan höcögő kacajban tört ki – Bali Farkas írja az Apokrif naplóját.
Lacispétert nem lehetett lenyugtatni. Olyan ideges lett, hogy a feje és a nyaka összes tüskéje görcsös remegésbe kezdett. Duruzsolt valamit ágnyelven, amitől még egy útszéli rózsabogár is elpirult volna. Mürmüle lovag mindent megtett, hogy barátját megnyugtassa, de hiába. Lacispéter már indulás előtt megmondta, hogy ilyenkor veszélyes nekivágni az útnak, túl nagy a szárazság. A girnyóhintónak nem való a terep ilyenkor. Mint általában, megint igaza volt.
De hát pont a szárazság volt Mürmüle legnagyobb baja. Olyan régen nem esett már, hogy a Kőristorony körülötti földek szinte teljesen kiszáradtak. A falusiak a tartalékokkal aligha húzzák ki a telet. Egyébként is, nem ment akkoriban jól a szekér. A záporbombázás óta a környékbelieknek épp hogy futotta új tetőre. A Gatyamadzagfői mozi felújításáról meg álmodni is csak pár év múlva lehetett.
Mürmüle váltig állította, hogy az öntözőrendszerrel történhetett valami. Ezt még a záporbombázás előtt építették, egy bárányfelhő akollal együtt, aminek elég vizet kellene adnia ilyen időben is. Valamit csinálni kellett. Aresz nem volt otthon, elutazott valami mélytengeri rokonokhoz Deszkafenékpusztára. A repülés így elmaradt, maradt a várakozás, vagy a girnyómobil. Tudod, az a hintószerű kis kocsi, csaknem húzzák lovak. Nem meséltem még róla? Na, ugye emlékszel rá!
Lacispéter, bár minden csápja, levele, kérgének összes repedése ellenezte az utat, elkísérte vakmerő lovag barátját. Minden idősebb áglény, sőt még az egyik termesz rajparancsnok is azt mondták, hogy nemsokára éktelen zuhé készül. Nem volt mit tennie, hiszen annál, hogy igaza van, csak azt utálta jobban ha Mürmüle egyedül marad a bajban saját meggondolatlansága okán.
Mint tudod, a girnyómobil külső abroncsai levedlett sikló- és pocsolyamederbe száradt gilisztabőrből vannak. Jó választás, ha az ember tavasszal, vagy ősszel indulna útnak. A nedves földön úgy suhannak a kerekek, mint az álom. Ám ebben a gatyarohasztó száraz melegben alig egy órával az után, hogy elindultak, megtörtént a baj. A száguldást egy száraz kukoricahéj törte meg. Hosszában fölvágta a bal első kereket, de Mürmülének csodával határos módon, borulás nélkül sikerült megállítania a járművet.
Lacispéter először nem szólt semmit, csak dühében úgy kivágta a kocsi ajtaját, hogy az a lendülettől azonnal visszacsapódott, és odacsípte kedvenc lapunadrágja zsebét. A lyukon csak úgy ömlött ki a zsálya. Hirtelen utánanyúlt és megmentett annyit, amennyit csak tudott. Továbbra is mélyen hallgatva áttuszkolta a maradékot dióhéjbatyuja egyik zsebébe. Egy csipetnyiből pálcát hajtott. Addig dörzsölgette az egyik végét, amíg az kékes lángon elkezdett égni, majd nyugtató parázzsá szelídült. Lacispéter szó nélkül, de sokat mondóan szuszogva eregette a füstpamacsokat, amelyek mindegyikébe, mintha beleírták volna: „ugye megmondtam”.
– Nem hoztam se foltozót, se pótkereket. Kölcsön kellett adni a szomszédéknak – suttogta megbánóan Mürmüle.
Mürmüle nem beszélt jól ágnyelven, de azt értette, hogy erre az újságra Lacispéter valami fájós térdet emlegetett, meg hogy most már legalább egy napi járóföldre vannak. Hátranézett, és látta, hogy valóban, már túl messze vannak otthonról, a Kőristorony, úgy tűnt, egy piknik után ott felejtett fogpiszkáló a láthatáron. Mire visszafordult, Lacispéter már kékes füstfelhőben odébb sántikált. Mürmüle tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni. Kidühöngi magát, aztán, majd ha visszajön, megbontják a vésztartalék kulacsot, és nemsokára csak kacagnak az egészen. Amíg Lacispéter bicegő mártírsétáját rótta, Mürmüle gondolta, feltúrja a girnyóhintót, hátha az Aresz hagyott itt legalább egy-két szem rágót, amikor kivitték a vasútra. Még az üléseket is kiszedte, de azok alatt sem talált porcicákon és atkakandúrokon kívül semmit. Dolga végeztével leterítette a pokrócot, ami a hátsó ülések bőrhibáit volt hivatott leplezni, és úgy döntött, szundít egyet a napon.
Alig hunyta le a szemét, máris ismerősen recsegő térdek hangjára lett figyelmes. Fél szemmel odasandított. Az apró áglény egy akkora halom szikkadt levéllel, elszáradt hajtással és gallyal tért vissza, ami testsúlyának legalább öt-hatszorosa lehetett. Ásott egy kis gödröt, majd tűzrakáshoz kezdett.
– Miért gyújtasz tüzet? Dög meleg van – ült fel szundijából Mürmüle.
– Itt az eső – érkezett a hideg válasz.
És valóban. Úgy látszik nem is olyan kis időre szundított el. Végeláthatatlan szürkeség köszönt vissza rá, mikor felnézett. Lacispéter a zsályapálcája parazsával begyújtotta a kupacot és recsegve-ropogva leheveredett a tűz mellé. Alig, hogy elhelyezkedett, hajtott magának még egy pálcát. Ezt már a lobogó tábortűzben gyújtotta meg. Pár perc múlva megérkezett az eső hideg szellete.
Mürmüle már vagy fél órája küzdött a vacogás ellen, de túl büszke volt ahhoz, hogy közelebb húzódjon. A kocsi oldalának dőlve fütyörészett. Csak akkor ült le, amikor elkezdett cseperegni az eső. Lacispéter tüzei közelében nem esik. Ez is egy olyan trükk volt, amit Mürmüle nem tudott megfejteni. Mikor megkérte barátját, magyarázza el, hogyan is működik, hátha ő is kipróbálná, Lacispéter csak ágnyelven tudta elmagyarázni. Ilyenkor Mürmüle a tűz és eső szavakon kívül nem sokat értett az egészből, de mindig értelmesen bólogatott.
Így üldögéltek csöndben, amíg be nem sötétedett. Lacispéter, hogy megtörje a hallgatást pitypangul kezdett énekelni. Ezt a nyelvet Mürmüle is jól ismerte, néha be is szállt, bár a legtöbb változatot nem ismerte, lehet, hogy azok Lacispéter saját átköltései voltak. Mikor a Két tiszavirágról című románc negyedik, és egyben utolsó variációját is elfújták, a tűz már csak alig égett. Mürmülének átfutott a fején a gondolat, hogy elindul tüzelőért, de nem látott semmit, a Holdhajó vitorláját minden felé kitakarták a felhők, pedig akkor este már valószínűleg újra betelt. Aztán meg, mit is tudnának a tűzre rakni, ha már órák óta esik az eső. Talán, ha a girnyómobil csomagtartójában lenne valami éghető…
Gondolatmenetét Lacispéter azzal törte meg, hogy fájdalmasat roppantva, térdtől lefelé letörte bal lábszárát, majd a tűzbe vetette. Mürmüle lovag, pedig sokat látott már, szóhoz sem tudott jutni. Egy gyors szemkerekítés után, továbbra is igyekezett úgy tenni, mintha semmi meghökkentő nem lenne abban, hogy barátja épp az imént tűkezűleg fél lábra megsántította magát. Egy-két óra múlva, mikor már éppen csak parázslott a csonk, Lacispéter megismételte a mutatványt a másik lábával is. Mürmüle ezt már nem hagyhatta szó nélkül. Először is kifújta jó mélyről a levegőt, majd megköszörülte a torkában lévő távolbanézőt.
– Nyugalom, van másik a batyumban – bökte oda Lacispéter egy újabb zsályapálcát gyújtva.
– Akkor mi a bánatért nem mondtad? Én meg már…
– Mert azt akartam, hogy még rosszabbul érezd magad az ostoba ötleted miatt. Én megmondtam, hogy nemsokára itt a zuhé – sisteregte a választ Lacispéter, majd dióhéjbatyujából előkerült két pótláb. Térdcsonkjait óvatosan megmártotta a parázsban, majd az izzó pontnál összeforrasztotta az új futóművekkel. Úgy mozogtak, mint egy frissen olajozott kredencajtó Apakirály műhelyében. – Finom meleg. Most igazán sajnálhatod, hogy nem vagy botlábú.
Mürmüle lovag agyát elöntötte a lila köd, mire Lacispéter rákacsintott az egyik kitinszemhéjával, ettől a lovag minden dühe azonnal szertefoszlott. Ebben a pillanatban egyszerre felhőtlen kacagásban törtek ki. Bárcsak az idő is így tett volna. Miután előkerült a kulacs, és megpecsételték a békét, a zuhé már egy cseppet sem zavarta őket. Mürmüle rémisztő kalandjait kezdte mesélni. Pont a legizgalmasabb résznél tartott, amikor hirtelen elhallgatott. Valami nagyot és fényeset pillantott meg a láthatáron. Nem látta még, pontosan mi az, csak annyi volt kivehető, hogy fényes, kerek, és egyre közeledik. Fémes, zakatoló hangja volt.
Hamarosan egy Aresz sztorijaiba illő hihetetlen fémmonstrum állt meg mellettük. Olyan volt, mint egy gigászi rozsdás gőzmozdony. Vagy inkább egy óriás talicska kéményekkel? Egy kereke volt középen. Egy hatalmas kerék, amely vörös lángokban úszott. A masiniszta sem várt sokáig, hogy megmutassa magát. Alig hogy éles csikorgó hangon megállt, a fémszörnyeteg oldala nyöszörögni kezdett, majd öblös kondulással feltárult rajta egy ajtó. Marcona, tengerészforma alak nézett vissza a megszeppent lovagra és áglény bajtársára, akinek mintha tényleg földbe gyökerezett volna a lába. A szigorú tekintetet dús szemöldök, és ritkás ősz haj szegélyezte, lejjebb áthatolhatatlan páncélként dús göndör, szürkés sárga szakállrengeteg terpeszkedett. Lábán rozsdacsizma. Ez tökéletesen harmonizált gyér haján ülő prémszegélyes sisakjával. Térde alá nyúló fekete kaftánját vastag bőröv fogta át. A kerék lángnyelveinek fényében úgy festett, mint a Télapó gonosz ikertestvére. Ha eddig nem lett volna elég félelmetes, a mufurc Mikulás elvigyorodott, így felsejtve sárga fogait, majd, mint egy kazánház, lassan höcögő kacajban tört ki.
– Nem félnyi, bogárkaim! Brát vogyok. Nevim Taliga, Iván Kuzmics. Harci feknősöt keresem. Aréj, Arész, régi jóbrátom. Azt mondtak nekim a Körözöttes Takony tokán lokik.
– A Kőristorony birtokain? – suttogta szúnyoghangon Lacispéter.
– Mit mondod? – hajolt kicsit lejjebb Iván Kuzmics.
– Kőristorony – Lacispéter megrázta magát, aztán már rendes hangján folytatta. – Mi is ott lakunk.
A Lángtalpas Olga, merthogy Iván Kuzmics ezt a frappáns nevet szánta saját kezűleg épített teremtményének, belülről már egészen kellemes, sőt otthonos hangulatot árasztott. Iván, miután rájuk adott egy-egy fekete báránypokrócot, kenyérrel és sóval kínálta őket, ahogy azt vendéggel illik. Ezt forró tea és káposztaleves követte. Az utolsó falat után már a pokróc sem kellett. Taliga kapitány mindent tudni akart róluk, honnan, miért ismerik Areszt, és milyen egyéb kalandjaik voltak vele vagy nélküle. Jól láthatóan nagyon megkedvelte utasait, mert hamar ő is nekilátott a meséknek. Kissé döcögősen ment tovább a beszélgetés. Egyrészt azért, mert Ivánnak csak minden második mondata volt nagyjából értelmes, másrészt azért, mert az otthonos utastér minden egyes négyzetcentiméterét valami textília, fotó, vagy rajz díszítette. Ez folyton elvonta a fáradt vitézek figyelmét. Furcsa volt, de egyáltalán nem volt kaotikus, meg volt a maga kopottas bája, pont úgy, mint a kapitánynak.
Iván olyan gyermekkori csínyekről számolt be, amikkel egy életre elég zsarolási alappal szolgált a vitézeknek. Areszt végre meg tudták fogni valamivel. Lassan döcögtek hazafelé. Ebben az ítéletidőben nem lett volna tanácsos gyorsabban vontatni a girnyómobilt. Reggelre haza is értek. Hogy mit szólt Aresz, mikor meglátta régi jóbrátját, majd elmesélem máskor. Most aludj, szép álmokat.
Apokrif Online 