A lét perisztaltikája (könyvkritika)

Turczi István: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei, Scolar versek, 2016

A Fázisrajzoló Átmeneti Gyötrelmei… körmöltem egy cetlire útban a könyvért. Párszor el is ismételtem magamban, de képtelen voltam memorizálni. El is rettentett a cím. A „gyötrelem” avítt és pátoszos, a „fázisrajzoló” meg modern és izgalmas, az az „átmeneti” ott középtájt csak töltelék az ellentétben. Az ellenérzésem a címmel szemben még az olvasás után is megmaradt. A cukrászat és a költészet is tudomány: a végeredmény csak akkor érvényesül igazán, ha megmarad az összetevők arányának és jellegének kényes egyensúlya.

Mégis, a cím hitelesen képviseli a tartalmat. A „fázisrajzoló” igazán találó kép, egyedít egy népszerű terepen. Hiszen az irodalom, a mozgókép és az élet nyelvi formulái gyakorta érintkeznek. Mindháromban karakterek összehangolt együttmozgása zajlik, s ez cselekményként is elbeszélhető. Metaforahálózatuk kompatibilis egymással, a képeik egymásba tükrözhetők. De most már kell ahhoz valami extra, hogy megtöltse a kameraszemünket, elérjen egy bizonyos intellektuális és emocionális hatásfokot. Ehhez kell a fázisrajzoló pozíciója: legyen bár civil, költő vagy animátor, mindig egészen speciális szemszögből ragadja meg az eseményeket. Ugyanis míg a kulcsrajzoló a mozdulat végpontjait rajzolja meg, egy fázisrajzoló dolga a köztes folyamatok ábrázolása. Azt rajzolni, ahogy a képelem egyik végpontból átmozog a másikba, megragadni „a lét gyűrűző perisztaltikáját” (Partitúra, 21.). Hogy az animátorok közti hierarchiában mennyire megbecsült ez a pozíció, azt nem tudom, de tagadhatatlan, hogy ha egy elvontabb szintről vizsgálódunk, akkor bizony mély filozófiai implikációkat rejt ez a feladatkör, szemléletmód. Ugyanis, mint tudjuk, a részletekben rejlik az ördög. A részletekbe szeretünk bele, azok maradnak meg az emlékeinkben, s töltik meg a „létezés-galériát” (Ereklyék, 16.). Az átmenetek megragadása fontos írói feladat, mert minden momentum egy másik előzménye és folytatása. Minden stáció (töredékesen ugyan, de) magában hordozza a teljes történetet, van oka, célja és jellege. Minden részletnek lehetősége van arra, hogy jelentésessé váljon, s jelentésessége idővel változhat is.

„Összeadódnak az árnyalatok:
a megszűnő mozdulatban felível a következő.
Elvben minden vonal vezet valahová,
s átlépve a kitűzött képzelet-határt,
új alakjában értelmet másmagaként nyerhet.”

(A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei, 48.)

A kötet Für Emil képzőművész illusztrációival jelent meg. Szó sincs szubtilis jelenlétről. A bizonytalan vonalú (skiccszerű), de markáns részleteket felvonultató grafikák harsányan ellenpontozzák a versszövegeket. Turczi absztrakt gondolatiságba burkolózik, mint a ködfelhőbe vont hegyek, míg Für Emil provokatív és humoros jelenetekkel hányja tele a lapot, igazi cirkuszi freakshow-t teremt. A rajzok szereplőinek torz interakciójában kibomlik a szex, a játék és a halál extatikus tánca. A nyersvázú – kifejezetten ronda – alakok (közönségességbe hajló) bacchanáliája ugyanakkor következetesen görget egy szimbólumnyelvet, a jelenetek folyamatos párbeszédben maradnak a versvilágokkal.

Kell is az ellenpontozás, mert e kötetben a közlés célja nem a megértetés, sem a könnyed szórakozás. Ez egy mély és jelentős könyv, tele enigmatikusságba burkolt gondolatokkal, kriptikus bölcsességekkel. Az elvont, sűrű absztrakcióhoz, a magas fokú metaforizáltsághoz inkább a mágia útján férünk hozzá, semmint józan ésszel és logikával. Turczi szövegeihez ráérzés kell. Egy elszánt, intenzív feloldódás. Aktiválnunk kell azt a rejtélyes érzékünket, ami kitölti az üres szöveghelyeket. Elfogadni, hogy a megértésnek inkább megélésnek kell lennie. „megérteni a mítoszt csak / önmagából” (Jean Genet, 15.)

Amellett, hogy rendkívül gondolatgazdag, ez egy rutinos, biztos kezű líra, amely több szinten is kísérletezik a nyelvvel. A metaforák telítik leginkább a szöveget („Hamuszoborpark”, „Pályarabság” 80, 84.) De a nyelv föntebbi szintjeire is átterjed a költői transzformáció. A klasszikus szinesztéziákon és egyéb költői eszközökön túl („Tekintetem alján rebarbara illatú a csend.” Ima helyett, 106.) a gondolatok gyakorta furcsa szórendbe törnek. Úgy préselődnek és ékelődnek egymásba, mint a földrengéstől srégen rétegződött hegyoldal.

„»A múlttal nem tudok kiegyezni
a jövő, (itt legyintesz) ugyan, a jövő.« Előre, hátra
ugyanaz. Idő és tér – csupán önmagadnyi.
Mintha máris zsugorodna, mintha máris.”

(Emlékmakett, 78.)

Máskor az írott forma vizualitására hagyatkozva teremt rendhagyó versformát és ad hozzá plusz esztétikai érdemeket a szöveghez (Partitúra, Homérosz, Új világ). Hajlékonyan olvaszt magába más kultúrfigurákat is, mint például Petri György, Czesław Miłosz vagy Erdély Miklós.

Turczi István kötetének megkomponáltsága, magas poétikai teljesítménye megérdemel egy szakmai „bravó, bravó” felkiáltást. Erőteljes, ugyanakkor nagy türelmet követelő könyv ez. Nem adja se könnyen, se önként magát. A „magunkbazártság” ördögi köréből kitörni nehéz.

Sós Dóra