Kohlhaas – Heinrich von Kleist elbeszélése alapján színpadra írta: Gábor Sára és Hegymegi Máté, rendező: Hegymegi Máté, Szkéné – Színházi Bázis – Maszk Egyesület
Kohlhaas Mihály történetének kérdései ma is elevenek: mit tehet és mit nem tehet a kisember, ha a bürokratikus állammal szemben többé nem képes jogainak érvényt szerezni? Meddig mehet el az önbíráskodásban, hol húzódnak a bűn határai? A Szkéné Színházban játszott előadás kreatív térhasználattal és aktuálpolitikai tartalommal gazdagítja az adaptációk sorát, felemás végeredménnyel.
A mű alapkonfliktusa szerint egy gőgős tartományúr két lovat vesz el jogtalanul a lócsiszár Kohlhaastól; az egyszerű ember hamar rájön, hogy jogi úton nem rendeződhet az ügye és bosszúhadjáratba kezd. Erősen, a fizikai színház eszköztárának segítségül hívásával indít Hegymegi Máté darabja, amikor az eltulajdonított lovakat állítja a figyelem középpontjába. Nem kérdés, hogy ők is legalább annyira elszenvedői az uralkodói önkénynek, mint gazdájuk; kiváló ötlet a magántulajdon emberivé lényegítése, Bach Kata és Pető Kata játékának segítségével. A rendezés nem áll meg itt, a két színésznőt rövidesen Kohlhaas feleségeként és lányaként látjuk viszont, szintén fontos húzás, amely érzékletesen mutatna rá a főhős helyzetének tarthatatlanságára. A darab nyitánya ugyan gördülékeny, ennek ellenére mégis hiányérzetünk támad, mert a családi viszonyok bemutatása meglehetősen súlytalan. Kohlhaas lányának alakja, bár fontos karakter volna (és Bach Kata is kiváló), nélkülözi a mélységet, ugyancsak nehezen megközelíthető a feleség személyisége: nem érezni szerelmet vagy odaadást a házastársak között. Az előadás ezért főleg azt követően talál ténylegesen magára, hogy elhagyja a családi szálat és címszereplő hadjáratára esik a fókusz, a lócsiszár ténykedése következtében pedig elmosódik a határ a jogorvoslás, önbíráskodás és bosszúállás között.
Rögtön itt érdemes kitérni a színpadképre és a térhasználatra; ezek a Kohlhaas legerősebb alkotóelemei. Az események, a helyszínek sűrűn váltogatják egymást, így válik még szembetűnőbbé, mennyire remekül merít erőt minimalista elemeiből a színpadkép. A darab puritán díszletekkel dolgozik, de azokat maximálisan kihasználja: a fasorompó például előbb hintóvá, majd halottasággyá és akasztófává alakul. A játéktér is gyökeres változásokon megy keresztül: a teret körbevevő konténerek tartalma elszabadul, és mindent beborít a víz; egyik szereplő sem menekülhet a gyökeresen átalakuló világból, így velük együtt szembesülünk azzal, hogy immáron semmi olyan, mint volt a jogsérelem bekövetkezte előtt. Legalább ennyire találó, amint (az ezúttal mintha kissé erőtlenül játszó) Nagy Zsolt dobok mögé ül; agresszív ütéseivel a háború ritmusáért felel. Amikor a küzdelmek vérfürdőbe torkollanak, nagyon okosan víz- (és vér)álló lepel kerül a főhős elé; egyrészt nyilván a hangszer épsége érdekében, másrészt hogy érzékelhessük a vezér kontrollvesztését és háttérbe szorulását egyaránt. A lócsiszár bosszúja ugyanis hamarosan önjáróvá válik, csapatában mindenki talál valamit, aminek okán újabb hadjárat indulhat a tartományurak ellen.
Körülbelül a darab harmadától hazai aktuálpolitikai jelentésréteggel is gazdagodik a történet. Egyértelmű utalások kúsznak be a szereplők párbeszédeibe, Kohlhaas támogatóitól és ellenzőitől egyaránt: az egyik szereplő a kultúra tiszteletére szólít fel, más arról beszél, hogy az ország kétharmada áll már a lókereskedő mellett; rövid időre még egy földnélküli juhász is felbukkan. Ez a fajta direktség felesleges, és ezeken a pontokon rendre meg is bicsaklik a történet; elfelejti, hogy mind Kohlhaas alakja, mind a bürokratikus államapparátus bemutatása a szöveg szerint bonyolultabb dolgok annál, mintsem hogy fekete-fehér analógiákat lehessen felállítani. (Érdekes élmény volt hallani az előadás után, amint az egyik néző így szólt: „Támogassátok a pedagógusokat, ha nem akarjátok, hogy ez történjen!”…) Azért is furcsa a fenti kiszólások nyíltsága, mert mindez több esetben az előadás egyéb, finomabb megoldásai ellen dolgozik. A bírói pulpitusokat például ingatag lábú székek jelképezik; a törvénykezők nem egy esetben csak sokadik próbálkozásra képesek megtalálni egyensúlyukat: szép módszer ez az igazságszolgáltatás inkompetenciájának bemutatására. Legalább ennyire hatásos, amikor az esküdtszékké tett közönséget Jankovics Péter Kohlhaas ügyét illetően szavazásra kéri fel, de voksainkat már nem számolja meg.
Apróságaiban tehát átgondoltságot sejtet a darab, ám a fináléra újból zavart érezni: nem egyértelmű, miben is áll a lócsiszár végzete, és miként fonódik egybe sorsa a jogrendszer dilemmáival. Bár a végszó lánya tragédiáját sejtetné, a személyközi viszonyok vázlatossága nehezíti az azonosulást; és a Kohlhaas politikai színházként is híján van a koncepciónak. Így legyen a szövegben problematika bármennyire is aktuális, ez a darab aligha ebből kifolyólag lehet számunkra megragadó.
Nyéki Gábor
Heinrich von Kleist: Kohlhaas. Szkéné – Színházi Bázis – Maszk Egyesület
Rendező: Hegymegi Máté
Színpadra írta: Gábor Sára és Hegymegi Máté
Kohlhaas: NAGY ZSOLT
Lisbeth: BÁNFALVI ESZTER, PETŐ KATA
Clara: BACH KATA
Antónia: BACH KATA
Fekete: BACH KATA
Vencel: NAGY NORBERT
Herse: FEHÉR LÁSZLÓ
Palkó: FEHÉR LÁSZLÓ
Várnagy: JANKOVICS PÉTER
Kallheim: JANKOVICS PÉTER
Szomszéd: JANKOVICS PÉTER
Luther Márton: KIRÁLY ATTILA
Juhász: KIRÁLY ATTILA
Sintér: KIRÁLY ATTILA
Nagelschmidt: KÁRPÁTI PÁL
Fejedelem: KÁRPÁTI PÁL
Sorompóőr: KÁRPÁTI PÁL
Günter: PALLAG MÁRTON
Pityi: PALLAG MÁRTON
Ügyvéd: PALLAG MÁRTON
Egy: PALLAG MÁRTON
Wrede Gróf: HORKAY BARNABÁS
Hans: HORKAY BARNABÁS
Kettő: HORKAY BARNABÁS
Fekete – a bemutatón: PETŐ KATA
díszlettervező: FEKETE ANNA
jelmeztervező: OLÁH TÍMEA
dramaturg: GÁBOR SÁRA e.h.
konzultáns: KÁRPÁTI PÉTER
zene: KÁKONYI ÁRPÁD
fény: PAYER FERENC
munkatárs: BERECZKI CSILLAKOVÁCS D. DÁNIEL
produkciós vezető: ARTNER SZILVIA
Bemutató: 2015. szeptember 11.
Apokrif Online 