Búcsú és vigalom – Könyvheti netnapló 2016 (4)

2016-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 87. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról Szendi Nóra írását közöljük.

könyvhetinetnapló_j

– Miafasz, ezt én vettem meg?!

– Na, meg is van a netnaplód első mondata!

És még csak délután három. Vagy négy vagy öt, nem tudom, egy kissé megfolyósodott az idő, amint tegnap nagyjából az egész esőáztatta könyvhét. (Nota bene, az emberek lelkesedését nem tudta elmosni: le a kalappal az elszánt dedikáltatók és notórius könyvhétjárók előtt!) Vasárnap a FISz-standnál, szemrevételezem, hogy tulajdonképpen miféle könyvekkel is tankoltam fel magam az ötszáz forintos kosár felfedezésének mámorában. A táskám dugig, bölcsebb lett volna kerekes nyugdíjascekkerrel jönni: a régi és új FISz-könyvek, a Szép versek és Nyerges András regényei mellé még egy halom ingyen elvihető Szépirodalmi Figyelőt is begyömöszöltem. A sarkon egy utcazenész csöpögi mikrofonjába a világ legnyálasabb rockslágereit, mellette a Tetovált Állatvédők csapata szervez félspontán tüntetést a napok óta szemben gengelő csövesek kölyökkutyái védelmében (a rendőrök elterelgetik őket, a csövesek maradnak kölyökkutyástul).

Miután Gábrissal, márhogy a Nyergessel (aki megtiltotta, hogy lefőszerkesztőurazzam a beszámolómban, mert az milyen modoros, elismerem, igaza van, mint általában) kihevertük a könyvek éjszakáját, kora délután felé battyogunk ki a Vörösmartyra.

– A legjobb itt középen állni, ahol nem dörgölőznek hozzád izzadt német turisták – kommentálja az első tíz percet emberszerető társam. Aztán valahogy mégis bevetődünk a sűrűjébe, és néhány mizantróp hullámvölgytől eltekintve kiderül, hogy pont ez a legjobb nap.

Lassan gyűlik a csapat, előbb Gál Soma csatlakozik, aztán Bödecs Laci: együtt szeretnénk menni Nyerges András, később Fráter Zoli dedikálására.

20160612_144710

Somáé tegnap volt, de a sztárlét örömei minden bizonnyal eltörpülnek katarzisközeli élménye mellett, hogy valódi Darth Vaderekkel pózolhatott („Figyeld, élő emberek vannak benne!” – mint egy lelkes öregasszony fogalmazott unokájának), büszkén lengetve a Sármeséket. Kemény munkám fekszik a fotókban, vagy egy fél körön keresztül hajszoltuk őket kamerákkal hadonászók egész rajában, olyan iramot diktáltak, hogy Bach Máté kis híján hanyatt vágódott komplett apparátusával együtt.

A biztos pont, mint mindig, ezúttal is a FISz-bázis, ide térnek vissza újra és újra a megfáradt vándorok. Egész nap békés, szelíd, később a növekvő fáradtságtól egyre pihentebben viháncolós hangulat uralkodik. Bödecs Semmi zsoltárjából már csupán egy maradt a standnál, boldog-boldogtalanra igyekszik rásózni, sikertelenül: már mindenki beszerezte tavaly. Javasoljuk neki, hogy esetleg álöltözetben vásárolja meg ő, akkor nyugodtan ki lehet posztolni, hogy elfogyott.

Még a zárás előtt elkunyeráljuk az utolsó dedikálásról maradt fél üveg rozét, aztán Kellermann Vikiék eltessékelnek minket, össze kell cuccolniuk. Irány a szobor a tér közepén, poharunk már nincs, remélhetőleg herpesze sem senkinek, a borszagra Braun Barna is előkerül.

– Braunnal egy duckface, ezt már nem lehet überelni – így Gábris a folyóiratmoguli közös vicceskép elkészülte után, amit persze legott fel is kell lőni a Fészre (a dolog súlyával csupán ezután szembesülnek az érintettek), és valóban nem nagyon lehet, a standok zárnak, Ferdinandy György poroszkál át a színen, egyes szemtanúk szerint Braun artikulálatlan hangeffekt kíséretében odabiccentett neki (ő maga ezt tagadja), a magvetősök még kitartóan, bár már egyre pilledve poharaznak, lassan ürül a tér. Még egy utolsó csoportkép. Mindenki idiótán néz ki, így autentikus.

Idehaza meghívó fogad minket a 2000 hivatalos búcsúestjéről – emlékeztető arról, hogy míg a könyvhét felett kitisztult az ég, az irodalom egén, ha szabad ilyen hülye metaforával élni, azért korántsem. „Búcsú és vigalom” – írják, és ez – a helyzet minden gyászossága ellenére – mégiscsak szép. Egy tisztességes halotti tor elvégre nem csupa gyász: a megőrzésről és az átmentésről szól. Míg folyóiratok tucatjai dőlnek be, szerkesztőségek szélednek szét, és szerencsésnek számít, akit legföljebb csak megtépáztak, a könyvhét egyelőre maradt: még ha nagyszínpad nélkül is, de végül mégis a Vörösmartyn. És maradtunk mi is, könyveket venni, cserélni, ajándékozni, rég nem és tegnap látott barátokkal és ismerősökkel ökörködni, fröccsözni, pletykálni, korzózni, lepacsizni és elfelejteni pár napra, hogy amúgy mi van. Még jőni kell, még jőni fog, mert az nem lehet. Szóval jövőre ugyanitt.

Szendi Nóra